Nógrád Megyei Hírlap, 2008. december (19. évfolyam, 279-303. szám)

2008-12-27 / 300. szám

4 KULTÚRA A „Tóték” 1967-es bemutatása után Örkény István újabb - később szintén nemzetközi sikerekkel (is) fémjelzett - tragikomédiát tett le az asztalra „Macskajáték” címmel. Az ősbemutató - a már csak kevesek emlékezetében élő - Hegedűs Ágnes főszereplésével a Szolnoki Szigligeti Színházban volt 1971-ben, de a társulat rendszeres itteni vendégszereplése révén szinte azon nyomban eljutott Salgótarjánba is. Hamarosan a Pesti Színház is műsorára tűzte ugyancsak Székely Gábor rendezésében igazán parádés szereposztásban: Sulyok Mária, Bulla Elma, Halász Judit, Simor Erzsi és Greguss Zoltán közreműködésével. Többek között ilyen előzmények után vállalkozott most a Turay Ida Színház arra, hogy újra színre vigye Örkény remekét. Jól tette, mert e gyorsan klasszikussá érlelődött darabot látni kell, látni érdemes évtizedekkel később is akár az új generációknak, akár a korábbi élményükkel szembesülőknek. Annak ellenére, hogy a budapesti Csatárka utcai özvegy Orbán Béláné története nem bővelkedik emlékezetes fordulatokban és színpadi látványban sem hasonlítható egyetlen musicalhez - nomen est omen, a „Macskákéhoz - sem. Éppen abban van Örkény István kivételes írói talentuma, hogy egy mondhatni mindennapos szerelmi háromszögről képes érdekfeszítően, figyelemre méltóan szólni. Egyrészt azáltal, hogy az érintettek igencsak megették már a kenyerük javát, hatvanegynéhány évesek, másrészt pedig az elbeszélés, a kifejtés módját illetően. Orbánná ugyanis nyílt színi levelezés, illetve telefonálás formájában a németországi Garmisch-Partenkirchenben jó módban, de tolókocsihoz kötötten élő, helyzetébe józanul belenyugvó húgának, Gizának címzi mondandóját, valójában azonban a közönséghez szólva meséli el széles érzelmi skálán hullámzó örömeit, gondjait, kisebb-nagyobb bosszúságait, az őt foglalkoztató gondolatokat. E „levelekből” nemcsak az idősödő életszakasz ismerszik meg, de felsejlik a két testvér - és a nekik fontos néhány ember - múltja is. Visszaidéződnek a távolság megszépítette ifjúkori évek, amikor Orbánnál született Szkalla Erzsébet megismerte élete nagy szerelmét, Csermlényi Viktor operaénekest. A vele való viszony az Orbán Bélával kötött házassága idején is tartott és tart a darab jelen idejében is, amikor Erzsi olykor már fűzős cipőt hord, bokája gyakran megdagad, a művész hangja pedig megkopott, s „állandóan leeszi, lemorzsázza magát és csupa piszok, pecsét, szivarhamu körülötte a szőnyeg...”Ezt az „idillt” teszi tönkre váratlanul eszményített barátnője, Paula - akivel annak idején együtt vészelték át az ostromot -, amikor elhódítja Viktort, nyilván nem a férfi akarata ellenére. A féltékeny, feldúlt Orbánná ugyan ünnepélyesen kijelenti, hogy ő már nem szerelmes a „mohó, önző, immorális, vadállat” Csermlényibe, de mélyen megsértődik, amikor Giza szörnyetegnek nevezi a hűtlen gavallért. Ez a helyzet egyszerre komikus és tragikus. Nevetni lehet Erzsi erőszakos, kívülről nézve már-már természetellenes ragaszkodásán, a csütörtök esti találkozások szertartásain, a fiatalkorra hajazó derűs nosztalgiázáson, de sajnálni is kell őt az illúzió szertefoszlása, a megcsalatás keserűségei, gyötrelmei miatt, ami neki éppúgy majdnem végzetes fájdalmat okoz, mint a huszonvagy harmincéves elhagyottaknak. S mi köze mindennek a macskához, miért lett a kisregény, majd a darab címe „Macskajáték”? Erre megint csak Örkény zsenialitása adja meg a választ. Egérke alakjában ugyanis szerepeltet egy fiatal, szerencsétlen sorsú szomszédasszonyt, akit Orbánná bizalmasává, cinkosává fogad, s aki megtévesztésig képes utánozni Erzsike - ahogy Egérke jótevőjét nevezi - kedvenc cicájának nyávogást. Szó szerint groteszk, amint a zárójelenetben a két nő incselkedik, szertelenül kergetőzik a pamlag körül, négykézláb bújócskázik az asztal alatt. Nem véletlen, hogy a nagy nevetéstől a béna Gizával - aki rosszat sejtve hazaröpül nővérét meglátogatni - baj történik: nem szól időben, hogy vigyék ki a mellékhelyiségbe. A „Macskajáték”-ot csak akkor lehet és szabad elővenni, műsorra tűzni, ha az adott társulat rendelkezik olyan színészegyéniséggel, aki képes eljátszani Orbánná összetett, nehéz szerepét. Nos, a Turay Ida Színháznak, Őze Áron rendezőnek megadatott egy ilyen művész Pásztor Erzsi személyében, aki korábban is sikerrel birkózott már meg a szinte folyamatos színpadi jelenlétet követelő, olykor monológszerű feladattal. Az általa megformált Orbánná - ahogy az író elképzelte - ösztönösen magabiztos, az éveinek számával dacoló, nagyszájú, pletykás, hazudós, olykor közönséges, de hiteles a magára maradt, még a saját lányától is elhidegült, egyfolytában zsörtölődő, elbizonytalanodó, restelkedő idős asszony már-már a halálba menekülő, a saját csatáitól, kapcsolatteremtő kényszereitől fuldokló énjében is. A stáb többi tagja (Tóth Judit, Földi Teri, Nyírő Bea, Teremi Trixi, Konrád Antal, Beszterczey Attila) korrekten „asszisztál” Pásztor Erzsinek, aki az „egérkés” nagyjelenet után ereje fogytán mondja el a darab elejéről már ismerős, de a történtek után még több kérdőjelet tartalmazó fényképkommentáló szöveget: „Ez a pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült, a Szolnok megyei Bétán, A Holt-Tisza partján, a cukorgyári lakótelep közelében. De, hogy hajnalban-e vagy késő délután, azt csak találgatni lehet Biztos csak az, hogy bennünket ábrázol, Szolnok megye szépeit, a Szkalla lányokat, habos tüllruhában, szélfutta hajjal, nevetve, integetve, egy domboldalról lefutva. De, hogy ki elé, mi elé futottunk, kinek vagy minek örültünk, az most már örök talány marad. ” Csongrády Béla Özv. Orbán Béláné a Csatárka utcából Orbánné (Pásztor Erzsi) az abszolút főszereplője Örkény István „Macskajáték”-ának Csermlényi Viktor operaénekes (Konrád Antal) hatvan túl is megdobogtatja Orbánné szívét Tizedszer is Tarjáni Városlakó Az első számok címlapjáról Salgótarján egy-egy jellegzetes épülete, épületcsoportja köszönt vissza, de jelentek meg ugyanott a városhoz kötődő jeles személyiségek - Berki Tamás jazzénekes, Nagy Pál író, szerkesztő, Kubinyi Júlia népdalénekes, Lóránt János Demeter festőművész portréi is, szigorúan fekete-fehérben. Az utóbbi három számban ismét városkép került a fedőlapra: a legutolsón hótakaró alatt pihen a garzonház, a mozi, a városháza, a buszpályaudvar és az immár befedett patak mentén kialakított sétálóutca egy részlete. Ezzel a karácsony előtt megjelent számmal elérkezett az első kisebbfajta mérföldkőhöz, visszatekintésre érdemes dátumhoz a 2006 őszén útjára indított Tarjáni Városlakó: immár sorrendben tizedik alkalommal látott napvilágot. Az ebből az alkalomból közzétett „Lapunkról mondják” című összeállítás szerzői egyértelműen azt sugallják, igazolják, hogy fontos Salgótarjánnak egy önmagáról szóló közéleti, kulturális folyóirat, amely - mint Ercsényi Ferenc alapító utal rá ugyancsak a tizedik szám apropóján - misszióként vállalja a szűkebb pátria értékeinek, az itt élő, vagy innen elszármazott tehetséges emberek alkotásainak, eredményeinek, az elismerésre méltó produkciókat nyújtó együttesek, közösségek sikereinek, a város közeli és távolabbi múltja számos emlékének, érdekességének bemutatását. S ha valaki belelapoz akármelyik számba - s különösen, ha valamennyi eddig megjelentet átolvassa -, azt érzi, hogy Salgótarján és környéke egyáltalán nincs híján az ilyenfajta kincseknek, sőt olyan megismerendő és megismertetendő érdemekkel, erényekkel rendelkezik, amelyekre az alkalmasint joggal kritikus, de sokszor felületesen bíráló helyi lakosok, vagy még inkább a kívülről, messziről ítélkezők nem is gondolnak. Éppen az úgymond jubileumi számból kirajzolódik például a válságmenedzser Tari Miklós élete, pályaképe, vagy a finnországi testvérvárosba, Vantaába költözött Krenner Zoltán és családja sztorija. Több mint érdeklődéssel lehet olvasni Varga Zoltán „létratalálásának” történetét, azaz a spanyolországi zarándoklattal, a „Caminóval” kapcsolatos élményeit. Bemutatja a lap az idei Príma-díj kiválóságait - dr. Simonyi Sándor kutatómérnököt, Földi Péter festőművészt, Szabó Attila és a szintén testnevelőkből álló Szarvas családot. T. Pataki László írása a 150 évvel ezelőtt Szécsényben született Komjáthy Jenő költőre emlékezik, az Ars Longa Művészeti Egyesület által jegyzett dolgozat a Cered- Salgótarján Művésztelep „Open Art 2008” című nemzetközi szimpóziumával, Drexler Szilárd írása pedig a nógrádi madarászok egzotikus utazásával foglalkozik. Mindez csak ízelítő a gazdag tartalomból, amely sok ember áldozatos munkájának a gyümölcse. Külön is kiemelendő azonban Balás Róbert fő- és Kovács Bodor Sándor képszerkesztő, mert ők ketten a legtöbbet tették, teszik a figyelemre méltó belbecsért, az elegáns külcsínért. Kétségtelen: mindkét vonatkozásban nagyobb figyelmet, több értelmiségi és nem értelmiségi olvasót, megalapozott visszhangot érdemelne a Tarjáni Városlakó. Cs. B. Montázs az előző kilenc lapszám képanyagából 2008. DECEMBER 27., SZOMBAT Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését január 8-áig juttassák el szerkesztőségünkbe (Salgótarján, Alkotmány út 9.).