Nővilág, 1862. október-december (6. évfolyam, 28-36. szám)

1862-10-10 / 31. szám

482 küldetésből. Nem leszünk neki alkalmatla­nok, nem fogja rosz néven venni, hogy ben­nünket itt talál? — Oh bizonynyal nem, légy gond nélkül. — Asszonyom, — szólt Germaine egész halkan úrnőjéhez, ki reszketni kezde, — mondja nagyságod, hogy beteg, és feküdjék le, hogy ne lássa ez embereket. — Igazad van. — Vegyen erőt magán és engedje, hogy mi őrködjünk. Ezután jelente az öreg asszonynak, hogy unokahúga annyira elfáradt, mikép szintén le kell feküdnie. — Tehát messziről jöttök? — Istenem! messziről épen nem, de ő és leánya egész télen át hideglelésben szen­vedtek és a legcsekélyebb fáradság is leveri őket. Csakhamar társalgás jött létre a derék cseléd és a gazdasszony között. Minden le­hető fölvilágositást kicsaltak és nem minden aggály nélkül tudák meg, mi­kép egy Jako­binus-fészekbe estek és a legnagyobb ve­szélyben forognak. — Isten oltalmazzon bennünket! — gon­­dolá Jacquelin; — most minden azon mód­tól függ, hogy e nyomorultak mikép veszik föl jelenlétünket. A ház ura, az özvegy asszony fia volt; régóta szolgált mint napszámos a kastély­ban, hol neje komornai minőségben volt alkalmazva. Midőn ez meghalt, Cecile har­madik évét tölté be; a kastély úrnője, ki anyját igen szerette, magához véve őt és saját leányaként nevelte, miután gyermekei nem voltak; midőn a forradalom kitörvén, válniok kellett. Cecile alig ismert családját és csupán jótevőnőjét­ szerette. A legnagyobb fájdalmat érezt, midőn a kastélyt el kellett hagynia és az élvezett boldogság eltűnte, hajlamaival egyesülten gyűlöletet ébresztő keblében az elvek és emberek iránt, kik mindezt előidézték. Atyja ellenben, a rest, részeges és rosz­­kedvü ember, az új tanok által csakhamar el­engedé magát csábíttatni; jótevőnője el­­fogatásában résztvett , a környék rész embereivel összeköttetésbe lépvén, vala­hányszor valamely esiny kivitele azt meg­­kiváná, hozzájuk fordult, mímbár a kastély úrnője ajándékaiból jó állapotba helyezte­tték, mégis dolgoznia kellett; helyzete tehát : napról napra roszabb jön. Elkezdett inni,­­ hogy feledjen és erőt merítsen. Leányával roszul bánt, mivel benne vasjellemet és irá­­­­nyábani mély gyűlöletet fedezett föl. A­­ leányka nem változott, sőt ellenkezőleg­, e­­­rosz bánásmód elkeserítő szivét és gyűlöle­tét oly mértékben táplálta, hogy már a kitö­­r­törésre is készen volt. E napon tovább ment, mint rendesen szokott, miután e kirándulás jelentékeny nyereséggel kínálkozik; anyja nem tudá, hogy tulajdonkép, mily mesterséget űz; szokásból tetteit méltányolá, de képtelen volt valakinek ártani. Az idő elmúlt, anélkül, hogy megérke­zett volna, a szökevények remélni kezdenek, a kis leányka azonban, ki leskelődve állt az ajtónál, nemsokára a szobába lépett, nagy hidegvérűséggel mondván : — Ott jó atyám, két barátja kiséretében. Jacquelin bátorsága daczára is elhalvá­nyodott. József és Germaine ijedten tekinte­­nek egymásra. — Menj elébe Cecile; ez előzékenységet kedvesen veendi és téged nem fog bántani. Cecile oly szemmel tekinte nagyanyjára, mely a büszkeség és keserű megvetéssel volt telve. — Félek talán? — kérdezé. E pillanatban lépett be Hallier Péter, csaknem egészen ittas állapotban, két vad­­képű embertől kisérve; anyjának jó napot kívánt és midőn az idegeneket megpillantá, durván kérdezte : —­ Miféle emberek ezek? — Parasztcsalád vagyunk , Sologneból jövünk és Mansba megyünk, magunkat a húsvéti vásárra előkészítendők. — Jól van, mit csináltok itt? — Unokahugaim lázba estek és meg­­betegü­ltek; nem tudunk tovább menni és anyád vendégszeretetét ajánlá, mit elfo­gadtunk. — Jó, jó, hol vannak unokahugaid? — Mindketten az ágyban feküsznek. — És ez ifjú? — Unokaöcsém. — E nő? — Nem. — Vannak útleveleitek? — Egyik rokonunk levele van nálunk.

Next