Nővilág, 1862. október-december (6. évfolyam, 28-36. szám)
1862-10-10 / 31. szám
482 küldetésből. Nem leszünk neki alkalmatlanok, nem fogja rosz néven venni, hogy bennünket itt talál? — Oh bizonynyal nem, légy gond nélkül. — Asszonyom, — szólt Germaine egész halkan úrnőjéhez, ki reszketni kezde, — mondja nagyságod, hogy beteg, és feküdjék le, hogy ne lássa ez embereket. — Igazad van. — Vegyen erőt magán és engedje, hogy mi őrködjünk. Ezután jelente az öreg asszonynak, hogy unokahúga annyira elfáradt, mikép szintén le kell feküdnie. — Tehát messziről jöttök? — Istenem! messziről épen nem, de ő és leánya egész télen át hideglelésben szenvedtek és a legcsekélyebb fáradság is leveri őket. Csakhamar társalgás jött létre a derék cseléd és a gazdasszony között. Minden lehető fölvilágositást kicsaltak és nem minden aggály nélkül tudák meg, mikép egy Jakobinus-fészekbe estek és a legnagyobb veszélyben forognak. — Isten oltalmazzon bennünket! — gondolá Jacquelin; — most minden azon módtól függ, hogy e nyomorultak mikép veszik föl jelenlétünket. A ház ura, az özvegy asszony fia volt; régóta szolgált mint napszámos a kastélyban, hol neje komornai minőségben volt alkalmazva. Midőn ez meghalt, Cecile harmadik évét tölté be; a kastély úrnője, ki anyját igen szerette, magához véve őt és saját leányaként nevelte, miután gyermekei nem voltak; midőn a forradalom kitörvén, válniok kellett. Cecile alig ismert családját és csupán jótevőnőjét szerette. A legnagyobb fájdalmat érezt, midőn a kastélyt el kellett hagynia és az élvezett boldogság eltűnte, hajlamaival egyesülten gyűlöletet ébresztő keblében az elvek és emberek iránt, kik mindezt előidézték. Atyja ellenben, a rest, részeges és roszkedvü ember, az új tanok által csakhamar elengedé magát csábíttatni; jótevőnője elfogatásában résztvett , a környék rész embereivel összeköttetésbe lépvén, valahányszor valamely esiny kivitele azt megkiváná, hozzájuk fordult, mímbár a kastély úrnője ajándékaiból jó állapotba helyeztették, mégis dolgoznia kellett; helyzete tehát : napról napra roszabb jön. Elkezdett inni, hogy feledjen és erőt merítsen. Leányával roszul bánt, mivel benne vasjellemet és irányábani mély gyűlöletet fedezett föl. A leányka nem változott, sőt ellenkezőleg, erosz bánásmód elkeserítő szivét és gyűlöletét oly mértékben táplálta, hogy már a kitörtörésre is készen volt. E napon tovább ment, mint rendesen szokott, miután e kirándulás jelentékeny nyereséggel kínálkozik; anyja nem tudá, hogy tulajdonkép, mily mesterséget űz; szokásból tetteit méltányolá, de képtelen volt valakinek ártani. Az idő elmúlt, anélkül, hogy megérkezett volna, a szökevények remélni kezdenek, a kis leányka azonban, ki leskelődve állt az ajtónál, nemsokára a szobába lépett, nagy hidegvérűséggel mondván : — Ott jó atyám, két barátja kiséretében. Jacquelin bátorsága daczára is elhalványodott. József és Germaine ijedten tekintenek egymásra. — Menj elébe Cecile; ez előzékenységet kedvesen veendi és téged nem fog bántani. Cecile oly szemmel tekinte nagyanyjára, mely a büszkeség és keserű megvetéssel volt telve. — Félek talán? — kérdezé. E pillanatban lépett be Hallier Péter, csaknem egészen ittas állapotban, két vadképű embertől kisérve; anyjának jó napot kívánt és midőn az idegeneket megpillantá, durván kérdezte : — Miféle emberek ezek? — Parasztcsalád vagyunk , Sologneból jövünk és Mansba megyünk, magunkat a húsvéti vásárra előkészítendők. — Jól van, mit csináltok itt? — Unokahugaim lázba estek és megbetegültek; nem tudunk tovább menni és anyád vendégszeretetét ajánlá, mit elfogadtunk. — Jó, jó, hol vannak unokahugaid? — Mindketten az ágyban feküsznek. — És ez ifjú? — Unokaöcsém. — E nő? — Nem. — Vannak útleveleitek? — Egyik rokonunk levele van nálunk.