Nyelv- és irodalomtudományi közlemények, 1990 (34. évfolyam, 1-2. szám)
1990 / 2. szám
SZEMLE 191 annak állítása, hogy a századforduló „irodalmának nyelvi-stilisztikai vizsgálati szempontjai, elvei és gyakorlata korántsem tekinthető kikristályosodottnak, még sok meggondolást, finomítást igényel" (29), aminek valóban egyik legfontosabb feltétele a kor történetének, filozófiájának, művészetének, művelődéstörténetének ismerete, a kutatásba való bevonása („Stílusok karneválja" 15—-29).■ . Gáspári László (aki stílustörténeti kérdésekkel való foglalkozásban már rég letette ,a garast, és így több idevágó tanulmánya alapján magabiztosan vitázhat), az impresszionizmus lényegét taglalja. Abból a mindenképpen helyes tételből indul ki, hogy az irodalmi impresszionizmus „képzőművészeti fogantatást”, de mint ilyen is szoros kapcsolatban áll a szépirodalom nyelvének — akár nyelvtörténeti szempontok megújulásával, szorosabbra fűzve az egymást egyébként korántsem fedő nyelvi-stilisztikai jellemzőket a művészettörténeti kategóriákkal" (30). Így jut Or Gáspári a számára fő gondot jelentő kérdéshez, ahhoz, hogy „a naturalizmus és a szimbolizmus közötti stílustörekvésekben ki tudjuk-e jelölni az impresszionizmus helyét" (30). A megoldás lehetőségét egyrészt elvi szempontok alapján ítéli meg (például abban, hogy egy új stílus is mindig az értékek új rendje) másrészt pedig századfordulós írók (például Bródy, Justh, Kaffka, de főleg Krúdy) attitűdje és stílusgyakorlata alapján világítja meg. A stílusgyakorlatról szólva olyan eljárásokra figyel fel, mint amilyen például a látvány varázsa és teljessége, az összképzetegység, továbbá az érzetek és hangulatok egységéből a valóság lényegének újraalkotása. De mindemellett figyelemre méltóan a magyar irodalomban való jelentkezéséről is vélekedik. Szerinte „létrejöttének hátteréül nálunk két alapvető élmény szolgál: a keletről érkező feleslegességtudat és a nyugati eredetű dezillúzió" (31), amit Németh G. Béla alapján a századforduló gondolkodástörténetéből vett két mozzanattal egészít ki: a valósághoz való viszony természetelvűvé változik, és a személyiség, az egyéniség kerül az előtérbe (Megjegyzések az irodalmi impresszionizmus mivoltához 30—35). Kispéter András a szecessziót taglalja, ahogy erről vélekedik, néhány jelzésszerű utalással (47). Megteheti, mert nemcsak a századforduló stílusainak, hanem más korszakok irányzatainak is ismerője, aktív kutatója, így puszta utalásaiból is a szecessziónak egy világos képe rajzolódik ki, és — ami legalább ennyire fontos — e mögött egy elfogadható elvi értékű felfogás húzódik meg. Ennek a felfogásnak két lényeges alkotóeleme van. Az egyik az, hogy „már a romantika sem tud minden művészi ágat átfogó korstílussá válni" (36), érthető tehát, hogy a századfordulónak nincs átfogó, egyetemes korstílusa, a szecesszió csak egy a stílusok közül. A másik pedig (ami a többi tanulmányban kevésbé hangsúlyozódik) az, hogy „a szecesszió Európa-szerte — szemben a későbbi avantgárddal — a nemzeti hagyományokra és a népművészetre épít (a modern művészet ebben a romantika örököse)" (37). A (valóban mégsem puszta) jelzésszerű utalásokkal a szerző a szecessziónak a következő jellemvonásait emeli ki: egyéniségkultusz, elidegenedés, a szép és a művészet kultusza és „életessége", ólom- és meseszerűség, stilizálás és dekorativitás, a stilizált természet, kígyózó mondatszerkezet (Az irodalmi nyelvi szecesszió néhány kérdése 36—48). Bencze Lóránt témaválasztása érdekes és az egész kötetre kihatóan produktív, a megközelítés szempontjait sokoldalúság jellemzi: az irodalmi, képzőművészeti és zenei stílusok kapcsolatai a Nyugat első három évfolyamának tükrében. Amit vizsgál, nem más, mint a különböző művészetek képviselőit és kritikusait összetartó kapcsolatok. E ’kapcsok’ puszta felsorolása is itt sokat elárulhat Bencze tanulmányának lényegéről : szembehelyezkedés a nagyközönséggel és a hivatalos, akadémikus művészetekkel, új utak keresése, ősi (primitív) források felé fordulás, lényegre való törekvés, a művészetek kapcsolatának (viszonyának, határainak, közös és sajátos vonásainak) a kérdése, a nemzeti (mint igazi) művészet. A többi (más fejezetekbe tartozó) tanulmányban is sok az értékes gondolat és a szaktudományunkat fejlesztő eredmény. Ismertetésünkben helyszűke miatt ezeket érdemben nem tudjuk méltatni, de hogy lássék, milyen témákat tárgyalnak, példaként néhányat megemlítünk. Az Alkotói stílusportrék című fejezet tanulmányaiban szó esik Justh Zsigmond naplójáról (Horváth Mária), Révész Béla szimbolikus naturalizmusáról (Fejér Erzsébet), Csáth Géza novelláiról (Kovács Éva), Ignotus kritikáinak impresszionista stílusjegyeiről (Róka Jolán), Juhász Gyula impresszionizmusáról (Benkő László). Az Egyes művekről című fejezet tanulmányaiban is az elsődleges vizsgálati ■szempont stílustörténeti jellegű még olyan esetekben is, ha nem egy-egy mű stí