Nyugat, 1937. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)
1937 / 7. szám - Zelk Zoltán: Vers
ÉN TÉGED TUDLAK Nem rejtőzhetsz el már előlem, nem menekülhetsz. Fogva tartlak. Rab vagy. S megalvadt bánatomban már csak rabságod vigasztalhat. S hogy még gonosznak sem kell lennem: ha futni vágysz, én futni hagylak. S mily könnyű szívvel! hisz tudom már: emlékeimtől visszakaplak. Egy mozdulat, egy szó, tekintet... bennem, köröttem rezgő részek. De ha úgy akarom, belőlük felépíthetem az Egészet. Téged. S köröd a szobát, házat, az utcát is a béna fákkal. S a napszakot... így kaplak vissza tested köré varázsolt tájjal. Mit rejthetnél el már előlem? — Megtanulta szemem az ívet, amit karod hasít a légben, ha magadra húzod az inget. S a guruló vízigyöngyök útját has és comb közt, a test árkában, amikor nyújtózkodva, lassan felállsz fürdés után, a kádban. Kifosztottalak, lásd be végre, elloptam, íme, minden titkod. Tudom félő, lágy harapásod s bőröd alatt az eret, izmot. S mikor szeretsz, leheletednek gőzöt. Síró, kis lihegésed. Megtanultalak én örökre, nem rólad tudok már, de téged. Én téged tudlak és úgy tudlak, mint az isten, aki teremtett. Rezgésből, árnyból és színekből újból és újból megteremtlek. ZELK ZOLTÁN