Pintér Jenő: A magyar irodalom története 2. A magyar irodalom a tizenkilencedik században (Budapest, 1938)
A tizenkilencedik század első harmada
ban maradt leányok balsorsát a végletekig kiélezte, az asszonyi nem kicsinyességeiről ironikus nevetéssel énekelt. Kiadások. — Dorottya vagyis a dámák diadalma a fársángon. Furcsa vitézi versezet négy könyvben. Nagyvárad és Vác, 1804. (A komikus eposz második kiadása 1808-ban jelent meg Nagyváradon, azontúl sokszor közreadták.) Legjobb szövege Harsányi István és Gulyás József teljes kiadásában : Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Három kötet. Budapest, 1922. Csokonai Vitéz Mihály, a drámaíró. Első színdarabját, a Tempefőit, húsz éves korában írta. (1793.) Vígjátékának hőse a költészetből akar megélni, de be kell látnia, hogy Magyarországon nem törődnek a költőkkel, csak gróf Fegyverneki leánya, Rozália lelkesedik az irodalomért. A színműíró a vígjáték hősét magáról mintázta, a többi szereplő rajzában is sok vonást vett az életből. Az akkori magyar társadalom tipikus alakjait elég ügyesen állította olvasói elé, felvonultatta a régi nemesházak három közismert gavallérját: Tökkolopit, a kártyahőst, Koppóházyt, a kutyabarát földesurat, báró Sertepertit, a magyarokat megvető főrangú uracsot, mindegyik nagy összegeket költ haszontalan mulatságokra, de a magyar irodalomról egyik sem akar tudni. Mikor a szívtelen német nyomdász az adósok börtönébe akarja vettetni Tempefőit, a poétát, nincs aki segítse. Sertepertinek az a véleménye, hogy a verskoholás alávalóság, Tökkolopi kártyajátékával dicsekszik, Koppóházy privilegizált henyélőknek mondja a költőket, akik könyvekkel csalják ki a pénzt a becsületes emberek zsebéből. Gróf Fegyverneki is oktalanságnak véli a könyvekkel vesződést, ingyenélő hazudozóknak tartja a poétákat. A rongyos öltözetű vándorlantosból még az inasok is csúfot űznek, csak a grófkisasszony szerelmes belé. A befejezetlen vígjáték tele van hazafias szólamokkal, irodalmi kesergésekkel. Az alakok rajza naiv módon túlzó. Nem sokkal jobb második vígjátéka sem : a Gerson. (1795.) A mese érdektelensége, a párbeszédek nyersesége, a komikum alantjáró volta itt is szembeszökő. Gersont, az embergyűlölő ifjút, azzal gyanúsítják, hogy ő az a kísértet, aki Támadi Miklós méltóságos úr portáján ijesztgeti az embereket. Pedig a kísértet Ábrahám zsidó, ő akar pénzt keresni azzal, hogy kétszáz aranyért leleplezi a rejtélyt. A cselszövő ember Gersonra fogja a szellemjárást, de hazugságát leleplezik . Támadi Miklós megtudja, hogy Gerson az ő rég