Orosházi Hírlap, 1964. október-december (9. évfolyam, 115-154. szám)
1964-12-06 / 143. szám
1964. december 6. 4 A GARAT NEM ÁLL ÜRESEN 31* ember hangját túlharsogja a gépek monoton zaja. Gyurkovics Jánosnak, a békéscsabai Istvánmalom telepvezetőjének ugyancsak hangosan kell beszélnie, hogy megértesse velem, amit mondani akar. Éppen azt magyarázza, hogy a molnárfülnek ez különös zenei élmény. Minden gép egy-egy hangszer, az egész együtt pedig valami zenekar. A vérbeli molnár azonnal meghallja a hamis hangot és máris tudja, mit kell tennie. Így előzi meg a bajt. Elsősorban füllel és szemmel dolgozik. Megerőltető fizikai munkája nincs. A régi molnáréletről Marik Pál, akivel az őrlőhengereknél találkozom, a régi molnáréletről is tud valamit mondani. — Rosenthal Márton gőzmalmában még 12 órás volt a munkanap és zsákoltunk is éppen eleget. Mert akkoriban más világ járta még. 1921-ben lépett be először az István-malom kapuján. Inasnak vették fel. Sokan irigyelték ezért. Abban az időben és később is szép számmalcsorogtak a malom előtt, akik Rosenthal „munkaerőtartalékát” képezték. Ha bent valaki véleményük szerint nem felelt meg, mindjárt elzavarták, volt helyette jelentkező, amennyi csak kellett. Azokat az időket idézi vissza Marik Pál, hogy egy kis összehasonlítást tegyen a molnárok mai életével. Nemegyszer beszél róla a fiataloknak, hogy tanuljanak belőle. Mert van javítanivaló a munkafegyelmen. Nyitott szemmel jár, jól látja. Itt bent a malomban, sőt a brigádon belül fordult elő, hogy az egyik fiatal többször ittasan jött a munkahelyére. Nem használt a jó szó, megkapta a munkakönyvét Nehezen volt pótolható, mert „tartalékmolnár” ma nem ácsorog az utcán. De megengedhető-e, hogy valaki visszaéljen ezzel? Ki az újító? Este 7 óra. Szarvas György főmolnár és a helyettese, Babinszki Pál azonban még mindig „barkácsol” valamit, pedig már délután 4 órakor lejárt a munkaidejük. A lisztcsomagolásnál a régi csirizes zárószalag helyett a jövőben ragasztószalagot kell alkalmazni. A központ írta elő. De a szalagra felírás is kell: a csomagolás ideje, a gyártó vállalat, a szavatossági idő. Ehhez készült a kis szerkezet — mutatja Szarvas György. Három már elkészült, ez a negyedik. Négy asztalnál használják majd az asszonyok. — Ki az újító? — Mind a ketten. Sokat törtük a fejünket rajta, amíg megterveztük. Aztán módosítottuk az asszonyok keze alá. Most már jó, azt mondják. Kiszámították, hogy naponta 20 mázsával növelhető a csomagolás. Beszélgetés közben az is kiderül, hogy a főmolnárnak és helyettesének ez már nem az első újítása. Meg kellett dolgozni mindegyikért. A legutóbbira is legalább 150 órát fordítottak a szabad idejükből. A példát más is követheti. Mi az a „medvefogás “ ? Szamos István sem tartozik a legfiatalabb korosztályhoz. Békésen és más kisebb malmokban dolgozott azelőtt, csak egy éve került ide. — Ha itt kezdtem volna, biztosan megérném a nyugdíjat — mondja, amikor a munkakörülményeiről érdeklődöm. Csak a rossz liftre panaszkodik, ami legtöbbször nem működik. — Miért hiányolja annyira a liftet? — kérdezem. Csak látná, hogy rohanok le a lépcsőn, ha valami üzemzavar van! Néha tízszer, tizenötször egymás után. Meg kell beszélni a fentiekkel a dolgot. Gyurkovics János telepvezető sem tartja rendjén valónak, hogy nem hozatják rendbe a liftet. A vállalat 1962 óta kéri, Békéscsabának van már egy felvonógyára is, mégsem intézkednek. Szamos István közben figyeli a sziták működését. Ha valahol valami gyanús hangot hall, tölcsért formálva a füléhez teszi a kezét. A körülötte lévő rend és tisztaság is elárulja, hogy munkára szenteli minden percét. Vigyázni kell, mert „medvét fog” az ember — mondja. - Medvét? — kérdezem értetlenül. - Igen, azt. Ha valami hiba történik és nem vesszük észre mindjárt, percek alatt 5—6 mázsa őrlemény kiszóródik a szitából. Ennyit jelent a „medvefogás” molnárnyelven és az ilyenfajta „trófeát” senki sem teszi kirakatba. Most már csak tejet iszom... Az V. emeleten kerül zsákokba a liszt. Pállaki András segédmunkás egyedül dolgozik. Izmos, erős ember és bámulatos a szorgalma. Gyurkovics János nem is fukarkodik az elismeréssel. Amióta leszokott az ivásról, azóta egészen új emberré vált. Pállaki András hozzám fordul: — Még ha megkínálnak, akkor sem kell... Többet ér ez, mint egy ötös találat. Tizennyolc évig volt rabja ennek a káros szenvedélynek. Fuvarozott, elég jól keresett, tellett borra, sörre és pálinkára is. Két éve került a malomba és nem volt semmi baj a munkájával. Csak az ital... Sokszor figyelmeztették, hogy hagyja abba, míg végre januárban rászánta magát, hogy elmegy alkoholelvonó-kúrára. — Most már csak tejet iszom, de abból sokat. Még a szagát sem bírom az alkoholnak. Megírhatná: nagyon sokat köszönhetek Gyurkovics elvtársnak, a brigádomnak és a kezelő orvosomnak is. Törekszik mindenki Faragó János molnár a brigádvezető, aki egyúttal a malomi pártalapszervezet vezetőségi tagja is. Határozott, energikus ember. Nem keres választékos jelzőket, amikor a munkatársairól beszél. Csak ennyit mond: — Törekszik mindenki. Ezt Gyurkovics János azzal egészíti ki, hogy a brigád háromszor nyerte el a szocialista címet. Faragó János jól irányítja a brigádot. Másodéves művezetői tanfolyamra jár. Mint kommunista, a tanulásban is példát mutat . Este 10 óra fele jár az idő, az István-malomból kihallatszik a gépek monoton zaja a környező utcákra is. Világosak az emeleti ablakok. Időnként egy-egy búzával megrakott gépkocsi fordul be az udvarra. Kenyeret mindennap esznek az emberek és ma már sokszor kalácsot, süteményt is. A garat nem állhat üresen. Pásztor Béla Vasárnap Műszaki filmnap és baráti találkozó Békéscsabán Erich Schrisny, az NDK budapesti nagykövetsége kereskedelmi attaséjának érdekes tájékoztatója az 1965. évi Lipcsei Tavaszi Vásárról A Német Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövetsége a Gépipari Tudományos Egyesület Békés megyei szervezetének közreműködésével december 4-én, pénteken délután Békéscsabán, a Brigád filmszínházban műszaki filmnapot rendezett. Bakó Ignác, a GTE megyei szervezetének elnöke üdvözölte a műszaki filmnapon megjelent Erich Sbrisnyt, az NDK budapesti nagykövetségének kereskedelmi attaséját, a német mérnököket és műszaki szakembereket, valamint az előadásra meghívottakat. Ezután Erich Schrisny kereskedelmi attasé mondott beszédet. Bevezetőjében elmondotta, hogy jövőre rendezik meg a jubileumi, azaz a 800. lipcsei vásárt. Néhány hónap múlva a jubileumi vásár alkalmából Lipcsében találkozik a kereskedelmi világ. Az 1965. évi Lipcsei Tavaszi Vásárt, melynek mottója: „800 éves a lipcsei vásár — a világkereskedelemért és műszaki haladásért’, február 28 és március 9-e között rendezik meg. Erre az eseményre köztársaságunk már hosszú idő óta intenzíven készül — mondotta. — Minit a szabad nemzetközi kereskedelem központja, a lipcsei vásár meggyőzően tükrözi az első német békeállamnak a béke és megértés, valamint a teljesítőképes szocialista gazdaság érdekében kifejtett következetes politikáját. A jubileumi vásárra — folytatta — 70 országból várunk kiállítókat, akik 325 ezer négyzetméter kiállítási területen több mint egymillió terméket mutatnak be. A közvetlen üzleti ténykedés mellett, a világ minden részéből érkező kormány- és kereskedelmi delegációk szakmai megbeszélések keretében határozzák meg a kelet—nyugati kereskedelem további fejlődését, valamint a fiatal nemzeti államoknak a világkereskedelembe történő még intenzívebb bevonását. Különböző KGST-bizottságok találkoznak Lipcsében, hogy a legkülönbözőbb gazdasági területeken megtárgyalják a szocialista munkamegosztás, valamint a kooperáció további fejlesztésével összefüggő kérdéseket. A két gazdasági terület számos kereskedelmi kamarájának elnöke pedig kereskedelmi problémákról folytat majd eszmecserét Lipcsében. Tehát már most megállapítható, hogy a lipcsei jubileumi vásár a nemzetközi kereskedelmi világ csúcstalálkozója lesz. A csúcstalálkozónak különös jelentőséget ad az a tény, hogy a világ minden része reprezentálja a technika élenjáró vívmányait. Az élenjáró gyártmányok kiállítása mellett a látogatók széles körű szimpóziumokat, szakelőadásokat, műszaki és tudományos rendezvényeket felölelő programot is igényelnek. A középpontban egy több napos tudományos kongresszus áll, amelynek témája: „A műszaki forradalom hatása az emberi társadalom fejlődésére” lesz. Ezen a kongresszuson ismert külföldi és belföldi tudósok vesznek részt. Az NDK budapesti nagykövetségének kereskedelmi attaséja végül elmondotta, hogy hazánk a műszaki csúcsteljesítmények olimpiáján, Lipcsében mintegy 3690 négyzetméter kiállítási területen mutatja be termékeit. Az igen érdekes tájékoztató után a megjelentek előtt bemutatták az 1965. évi Lipcsei Tavaszi Vásáron kiállításra kerülő különböző ipari újdonságokról, vas-, textil- és építőipari gépekről szóló színes filmeket. A filmelőadás után az esti órákban a Technika Házában a nagykövetség munkatársai és a német szakemberek baráti találkozón vettek részt a meghívottakkal, akikkel gyümölcsöző eszmecserét folytattak. P. P. n. A SZÖKÉS Amikor Balás Jenő bányamérnök 1918 kora őszén , az olasz frontról hazatérőben, lelépett a katonavonatról, egy viseltes ruhájú, kócos hajú fiatalember papírost nyomott kezébe. Olvasatlanul gyűrte zsebébe és csak a kiskörúti „Seemann” kávéház előtt, pénz után kotorászva bújtatta elő. A pár soros írást gyorsan átfutotta: „... Nem kell egyebet tennetek, mint saját elnyomóitok ellen fordítani a fegyvert, s a büszke, vállrojtos tiszt urak halálsápadtak lesznek a félelemtől .. .” A röpcédula eszébe juttatta a vitát, amit — még a vonatban — Pruzsanyikkal folytatott. Hevesi másnap azt mondta — érvelt a hadnagy —, aki egy hónappal korában már Pestre látogatott —, hogy csak huszonöt százalékkal kell a haditermelést csökkenteni, és miénk a biztos vereség... És a termelés már ötven százalékra csökkent... Balás egy pillanatra behunyta a szeret, és a Kossuth-nóta dallamára dúdolt katonadalt idézték emlékei: „Az uraknak nagy hasuk van, sok földjük meg sok gyáruk van. Tisza Pista szomorkodik, Vázsonyi meg búslakodik ...” Az országház felé vette útját. Az oldalbejáró előtt fekete kocsi állt. Díszruhás szolgák várakoztak a magas kapu felé tekintgetve, ahonnan a miniszterelnök közeledett. Fején cilinder volt, kezében lakkozott sétabot. Karján aprókat lépegetett egy molett hölgy. A kíséret tagjai kicsit elmaradtak tőlük. Tisza István még a kocsi hágcsójára sem tette a lábát, a kerekek mögül pisztolyt szegezve lépett elő egy fiatal férfi. — Meghalsz, kutya! — !Segítség! Rendőrt! Fogjátok a merénylőt! — A fiatalember kezéből kicsavarták a pisztolyt, embergyűrű kígyózott köréje. Az épületből rendőrök rohantak elő, s mire Balás felocsúdott, a környező utcákból is. Vékony, sárga arcú civil állt eléje. — Szabadságon? ... Honnan? ... Olasz front? . .. Maga zászlós? ... Mit keresett itt?... Na, tűnjön gyorsan el! Balás szédülten botorkált át a Lánchídon. A Duna-parti lépcsőkön fűtetlen bakancsú, piszkos ruhájú emberek bámulták a vizet. Az alagút előtt foszlott katonaköpenyben, karja alatt mankóval, világtalan könyörgött krajcárért. A vár felől katonacsapat jött, százados vezette őket kivont karddal. Nem énekeltek. Mit is ajánlott Pruzsanyik? ... Valamit nekik is tenni kellene. De mit? Otthon a megérkezés öröme, izgalma feledtette az utcán látottakat. A hazaérkezett felkapta a kisfiát, Bertikét és borostás állához szorította. A szobában végigment a bútorok közötti kis folyosókon, mindent végigtapogatott, nézegette a képeket, leült, aztán kezébe temetett arccal a szőnyeg rojtjaira meredt. — Készítek ebédet — kelt fel mellőle felesége, és kiment a konyhába. — Mosdjál meg addig! No... Csak nem szomorkodsz, amikor itthon lehetsz? Balás megrázta magát, felállt, az előszobába hajigálta szennyesét és közben át-átkiáltott az ajtón. — Szomorkodni?! Nem! Hiszen lehet, hogy nemsokára végleg hazajövök. A katonák szökdösnek. Ha az ember belegondol, hogy a monarchiáért, a Habsburgokért... — De Jenő, hogy mondhatsz ilyet? Éjjel égette, nyomta, gyötörte a puha párna, a rugós ágy. I I botorkált a konyhába, cigarettát sodort és kibámult a sikátorszerű utcácskára. A szembenevő ház ablakában világosság volt, egy nő engedte le haját, kombinéban, a tükör előtt. Mindegy mi lesz — szippantott a levegőből, és a lila felhőrongyokba emelte szemét. Az a fontos, hogy él. Másnap első dolga volt Abzinger Gyulához, kollégájához, régi barátjához menni. A kis budai villa kerítésénél két férfi állt, az egyik szemetet kapott fel lapátra. — Büdös, rohadt világ! — köpött Balás cipője felé, el sem kapva tekintetét. A mérnök nagy ívben kerülve nyitotta ki a kaput. Barátját ágyban találta. A szobában régóta nem takaríthattak, a bútorokra ujjnyi por rakódott. — Elbocsájtottak a minisztériumból — ült fel ágyában Gyula és barátja kezét szorongatva panaszkodott. — Katonának szerencsére alkalmatlan vagyok, de jól összeszedtem egy mellhártyagyulladást. Mesélj, végleg hazajöttél? (Folytatjuk) SZÜTS ISTVÁN: J l triUad Affleip Dokumentumregény