Ország-Világ, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-11 / 32. szám
DUNÁNAK, DONNAK EGY AZ ÚTJA... A CSALÁD NYELVE: ESZPERANTÓM össze van a kék Duna a csendes Dontól, Újpest Rosztov városától. A szovjet nő és a magyar férfi sorsa mégis életre szólóan egybefonódott Az asszony nem tud magyarul, a férfi oroszul mégis megértik egymást. Újpesten az egyik alacsony, földszintes ház nyitott ablakán át idegen beszéd üti meg fülemet. Benyitok az udvarra. Fiatal pár fogad. A férfi magyarul beszél, de számomra idegen nyelven szól feleségéhez. Az lágy, dallamos csengésű szavakkal felel. — Spanyolul beszélnek? — kérdezem. — Nem, eszperantóul — feleli a férfi. — Örülök, hogy éppen a szép hangzású spanyollal tévesztette össze a mi családi nyelvünket. Elégtétel ez, mert éppen a napokban olvastam egy glosszát, amelynek írója szerint ez a csinált nyelv képtelen árnyalásra, differenciálásra. — Családi nyelvüknek mondta az eszperantót. Hogyan érti ezt? — kérdezem — A szó legszorosabb értelmében ez a mi családi nyelvünk. Feleségem csak oroszul tud, én csak magyarul. Viszont mindketten jól beszélünk eszperantóul. Zamenhof doktor nyelve hozott össze minket, s ezzel is igazolta álmát, hogy nemzetközi nyelvével át tudja hidalni a nemzeti korlátokat. Nemcsak a mi házasságunk jött létre, és válik harmonikussá az eszperantó által. Kívülünk az egész világon sok házaspár él, akik csak eszperantóul tudnak beszélni egymással. Magyarországon is ismerek néhányat. Hatyár Lajos fényképész felesége például lengyel, egy másiké olasz, és egymással eszperantóul beszélnek. Olyan gyerekekről is tudok, akiknek anyanyelve az eszperantó. Csak az iskolában tanulják meg az ország nyelvét, ahol élnek. Talán egyszer ezek közül jelentkezik majd egy nagy költő, aki eszperantó anyanyelvén alkotja meg remekműveit — mondja lelkesen Fehér István. A fiatal asszony, leánynevén Alla Szimjonovna Piszmejszkaja , hatalmas kötetet tesz elém az asztalra, amelyek leveleiket tartalmazzák. — Ez megismerkedésünk története — magyarázza a férj. — Egy Bulgáriában kiadott eszperantó folyóiratban találtam a címét, azok között, akik levelezni óhajtanak. Akkoriban súlyos lelki válságon mentem át. Úgy éreztem, környezetem nem ért meg. Menekülési vágyam támadt. Ezekbe a levelekbe menekültem. Lapozok a kötetekben. Az első levél dátuma, 1960 december. Allocska, ahogy a férje hívja a ragyogó szemű, kislányos külsejű asszonyt, első perctől kezdve gyűjtötte az ismeretlen magyar fiú leveleit, amelyek egyre sűrűbben érkeztek. Rövidesen már tudtak egymásról mindent. Fehér István munkásszülők gyermeke, és a Chinoin gyárban dolgozik. Alla Szimjonova pedig postatechnikumot végzett, és a rosztovi postahivatal tisztviselője. Édesapja a háborúban esett el. Édesanyja konzervgyárban dolgozik. De Fehér Pista még többet akart tudni Allocskáról. Szellemi érdeklődésére is kíváncsi. Magyar könyvekről írt. Eszperantóra fordított kisebb novellákat, és kiváló eszperantó műfordítók Petőfi-fordításait is elküldte. Később támadt az ötlete, hogy kézzel írott újságot küld minden hónapban Rosztovba. Benne eszperantó fordításban a magyar irodalom gyöngyszemeit közölte, és beszámolót hazájáról. Még jellegzetes magyar ételek szakszerű leírása is szerepelt az egyetlen olvasónak szánt újságban. — Mi fogta meg legjobban a lefordított művek közül? — kérdezem Allocska felé fordulva. Már ért valamit magyarul, hiszen a Gyapjúszövő dolgozója. Felelet helyett verset mond eszperantóul:Jen frorás ankoran la floroj en való, Jen, verdas ankoran la poploj ce l’font’ Sed vodu .. A ritmusból ráismerek PetőfiSzeptember végén című versének kezdő soraira. Az utolsó kötet levelei márKaramia!« megszólítással kezdődnek, s a posta már nemcsak irodalmi szövegeket, hanem érzelmeket, utóbb már szerelmi vallomást is közvetített. Fényképről már ismerték egymás arcát, s 1961 őszén leánykérő levelet vitt a posta Allocskának. A válasz a boldogítóYesvolt, s meghívás a Don melletti Rosztovba. 1961 decemberében kötöttek házasságot. Az esküvői felköszöntők is eszperantóul hangzottak el. Csak a család tagjainak tolmácsolták oroszul. Most itt laknak az újpesti kis házban, Fehér István szüleinél, s a múlt évben ellátogatott hozzájuk a rosztovi mama is. — Ne rólunk írjon, hanem az eszperantóról, ma már az egész világot behálózó mozgalom — kéri a férj. — Hozzávetőleges becslés szerint 20 millió ember beszéli a nyelvet, s hoz közel egymáshoz idegen nemzetiségű embereket. Büszkén mutatja könyveit: az Ember tragédiájának eszperantó fordítása, Kalocsay dr. tollából, Karinthy-kötet, aQuo Vadis«, Shakespeare-drámák, Hekler Antal művészettörténete és seregnyi eszperantó nyelven írt mű. A magyar Baghy Gyula regényei és novellái s a Jugoszláviában élő magyar származású Tibor Sekely eszperantó nyelven írt útirajzai. Legérdekesebb közöttük a vaskos kötet, amelyben a dél-amerikai Aconcagua megmászását írja le. Feljutott a 7036 méter magas hegyóriásra, és kitűzte a csúcsra az eszperantisták zöld csillagát s háromszögletű zászlaját. 1966-ban Budapesten rendezik meg az eszperantisták világkongresszusát. A világ minden tájáról keresik majd fel fővárosunkat a legkülönfélébb nemzetiségű, fajú, világnézetű emberek. Barátságot kötnek egymással, s megismerik szocializmust építő hazánkat. Várjuk őket! H. Lányi Piroska A magyar fiú és a szovjet lány esküvője Rosztovban. A tanúk is lelkes eszperantisták A mocska, az eszperantóul beszélő magyar asszony Fehér István és felesége a rosztovi eszperantisták körében, elutazásuk előtt