Ország-Világ, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-12 / 15. szám
ken. Hadd írjam, leértékelés nélkül — hiszen nem vagyok illetékes szakember —■ rangsorolás nélkül, az ábécé demokratikus protokollja szerint ezeket a neveket: Etienne Beöthy, Georges Csato, Joseph Csiky, Etienne Hajdú, Gyula Kosice, Árpád Szenes, Pierre Székely, Agatha Vaitho, Victor Vasareli. — Mi tagadás, én egészen mostanáig ezek közül csak Victor Vasareli (Vásárhelyi Győző) és Georges Csato (Csató György) nevét és műveit ismertem. Ezekről olykor mégis olvashattunk hazai lapokban. Bár helyüket senki se jelölte ki még korunk magyar művészetében. S minthogy a szakavatott műbírálat sem felőlük, sem a fent felsorolt többiről sem igyekezett befolyásolni engem, kénytelen vagyok saját ízlésemre támaszkodva kijelenteni, hogy például Csató Györgyöt, akinek a művészetét már régebben ismerem, igen jelentékeny festőművésznek tartom, s ahányszor csak Párizsban megfordulok, nem mulasztom el, hogy felkeressem műtermét a montmartrei Villa des Arts nevű művésztelepen — Hégesippe Moreau utca 15 — ahol számos festő lakik az egymás mellé sorakozó műteremlakásokban, s ahol már Cézanne majd Dufy is otthonra talált. Most is ellátogattam hozzá__ És elhoztam néhány képének másolatát, hogy megmutassam a hazai közönségnek. Hát megint itt ülünk és beszélgetünk. A napfény beárad a műteremablakon. Körös-körül a képek. Mikor utoljára jártam Itt — úgy három évvel ezelőtt — még csaknem kizárólag absztrakt festmények mértani mámora uralkodott a falakon. Azóta sok minden történt: Csató is továbblépett. A képek érzelmi töltöttsége mellett egyre inkább helyet kap a megfogalmazható gondolati tartalom is. A nonfiguratív táblák is olyan hatásúak, mintha ábrázolnának valamit. — Ez a “Világ vége«? — kérdezem az egyik kaotikus, de mégis történést gyaníttató táblára mutatva. — Gyuri nevet. — Majdnem. Én azt a címet adtam neki: »A világ teremtése«. Így még jobban megragadott. Visszavissza tértem a kis mérete ellenére is a nagyság, a magasztosság hangulatát árasztó képhez. Olyan gondolatokat ébresztett bennem, hogy ez a kifelé vezető út abból az egyszerre vonzó és riasztó káoszból, amelyet számomra a tartalmatlan formák és színek festészete jelent Ezt az egyszerre vonzást és taszítást éreztem mindig Csató műtermében — egyébként itthon is például Kassák Lajos egészen más jellegű, de hasonló filozófiájú festményei közt: nem is csodálom azt a nagy köztiszteletet, amely Kassákunkat övezi a nyugati képzőművészetben. Most, ez a kép és jónéhány hasonló egészen elhalványította a riasztó érzéseket, ezeket az új Csató-festményeket már szinte egyértelműen szeretem. A technikájuk is valami ismeretlenül vadonatúj. Mondom is neki. Mosolyog: — Igen. Itt is ezt a technikát becsülik. Nem tudják, hogy csinálom. De hát ehhez az új életérzéshez új technika, is kell. — Mi ez az új életérzés? — Nem vagyok esztétikus, nem fogalmazom meg; festő vagyok, megfestem. — Túljutottál az absztrakció egyedül üdvözítő hitén? — Nem én, hanem maga a festészet. Nemrég jöttem haza Amerikából. Fél évig éltem ott. Sok megrendelést kaptam. Főleg portrékat akartak. Amerikában is végefelé jár az absztrakt divat. Én magam sajnálom. Szeretem a meg nem fogalmazható érzéseket kizárólag színekben és idomokban kifejezni, mint ahogy ezt a zene is teszi. De én is megtanultam, hogy a művészet nem dobhatja el az embert. No igen, arcképet mindig szerettem festeni, de most egyre jobban érdekel az ember, a jellem. Ide nézz, ezeket jobban fogod szeretni, mint a többi képemet. A falnak támasztva kendővel letakart, nagyalakú képek várakoztak bemutatásra. Most odament, levette a kendőt és egymás után fordította felém újabban kelt arcképeit. Azelőtt is ismertem néhány portréját. Mindig is erőssége volt az arcképfestés. Nem egy híres ember festtette magát Csatóval. Ismerem Einsteinnek azt a levelét is, amely elismerőleg szól művészetéről ... De most mégis meglepett új portréinak egyéni eredetisége. Számos nagy intézmény, köztük néhány nagy egyetem fordult hozzá, hogy nagy emberek arcmásait fesse meg dísztermeik számára. Franciaország, Anglia, Amerika nyilvános helyiségeiben láthatóak a Csató-portrék. Nagy tudósok, híres írók, neves közéleti férfiak, érdekes asszonyok szívesen ülnek elébe, hogy sajátos stílusával, lényeget látó szemével maradandóvá tegye a múlandó arcvonásokat Tagadhatatlanul van valami kegyetlen keserűség emberlátásában. A nagy emberekben egyszerre tudja megmutatni a nagyságot is és ugyanakkor a gyarlóságot is. Közben bejött Deanna, Gyuri angol felesége, mosolyogva nézi a hatást. Tudja, hogy ellentétes érzelmekkel szoktam nézni férje képeit, most megelégedve veszi tudomásul, hogy ezek az újak milyen egyértelműen tetszenek. Erre iszunk egyet. Én közben visszanézekA világ teremtésébe és ismétlem, hogy azt nem kevésbé szeretem. Erre is inni kell. Fel-alá járkálok most már a műteremben. Magam felé fordítom a falhoz támaszkodó, befelé fordított képeket. Egyszerre csak elém bukkan egyszabályos, szép női arckép. Úgy látszik nagyon meghökkent képet vághattam, mert Gyuri is, Deanna is elnevette magát. — Ezt is te csináltad? — Igen, most készült el, ez üzlet... és néha ilyet is kell csinálni. Mert azért a festő, ha megerőlteti magát, fényképésznek is egészen jól elmegy. És ha egyszer az emberek rájöttek, hogy a festő arcképeket is fest... akkor lefestetik magukat vele... Néhány nap múlva hazai útitársaimat is elvittem Csató műtermébe. Azután elbúcsúztunk. Remélem nem kell sok év, hogy újra találkozzunk. Valamikor a világháború zűrzavarában barátkoztunk öszsze. Akkor mindketten egyenruhában reméltük, hogy megússzuk a halált. Voronyezs után, a visszavonulást együtt átélve váltunk el. Legközelebb már Londonban, majd Párizsban találkoztunk. Azóta, ha nyugaton járok, mindig felkeresem. Nagyon várom már, hogy egyszer végre itthon is együtt lehessünk. 1947 óta nem volt idehaza, bár régóta vágyakozik hazalátogatni. Azt hiszem régóta időszerű lenne itthon egy Csató-kiállítás. Addig is bemutatjuk néhány portréjának fényképét, hogy újra hírt adjunk felőle az itthoniaknak. (Nem sokkal azután, ajándékot hozott a posta Párizsból. Csató küldte el nekem ajándékba -A világ teremtésé-t Most itt függ szobám falán. Egyre jobban szeretem ezt a képet. Hadd írom le itt a róla szóló híradás végére, hogy: köszönöm.) Albert Einstein Lord Russel, a világhírű angol filozófus és békeharcos Colette, aZsendülő vetész világhírű írónője , MTI ( Külföldi Képszolgálat)