Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-09-02 / 35. szám
Mondták, hogy ez az ügy Budapest egyik legreménytelenebb, közismert és mindmáig megoldatlan gyámügye. Sokan foglalkoztak már vele, talán túl sokan is, a Minisztertanács titkárságától a kerületi tanács gyámügyi és jogügyi osztályáig. Pályakezdő fiatalok és rutinosabb öregek gondolták, hogy majd ők lesznek azok, akik legalább némi előrehaladást elérnek az ügyben. Nem sikerült. Senkinek sem sikerült! Nekem sem. Lehangoltan ismerem be, mert nehezen mond le az ember egy szép mániáról: „Talán majd én ...” Nehezen is fogtam tollat, s hogy végül mégis leírom mindezt, annak egyetlen oka: az érdekelt felek és a társadalom segítségét szeretném kérni egy gyermek és jó néhány felnőtt nyugalma érdekében. Tehát: a láthatás. Ez a szépnek éppen nem mondható, de sajnos, eléggé közismert szó az elvált szülőknek azt a jogát fejezi ki, hogy meghatározott időnként láthassák a nem náluk nevelkedő gyermeket. „A láthatás módját akként kell szabályozni, hogy annak gyakorlása a kiskorú érzelmi fejlődését, egészségét ne veszélyeztesse, értelmi és erkölcsi fejlődését, tanulmányi előmenetelét, valamint a közösségi életben való részvételét ne akadályozza... A láthatás szabályozásánál elsősorban a kiskorú érdekeit kell szem előtt tartani.. (A Művelődésügyi Minisztérium 6/1969-es rendeletéből.) A N.-ék házassága még kislányuk megszületése előtt felbomlott. A feleség visszaköltözött szülei családi házába, a férj az V. kerületi lakásban maradt. Két és fél évig húzódott a különélés, illetve a válóper. Ez alatt az idő alatt az apa többször látta a kisgyermeket; eleinte talán még a válófélben levő házaspár sem volt bizonyos abban, hogy válásuk elkerülhetetlen. A bíróság 1966-ban bontotta fel a házasságot. * Egy kérdés az apához: — Mikor találkozott utoljára gyermekével? — Lassan négy éve lesz. Egy kérdés az anyához: — Mennyi büntetést fizetett ki „láthatás gyakorlásának megakadályozása” címén? — Összesen 7600 forintot. * Itt tartunk most. És van egy gyémántkemény pont, amelynél megtorpan mindenki, aki csak foglalkozik az üggyel. „Ez sem enged, az se hagyja..És van egy virágszirom-lágyságú pont, amelynél ugyancsak megtorpan mindenki: egy hétéves kislány, a balerina lépteivel, a sírógörcseivel és a láthatási napokon „jegyzőkönyvbe vett” sikolyaival. A megtorpanás bizony érthető, mert a következő lépés, a következő intézkedés már mindig őt érintené, öz, aki semmiről sem tehet. Volt egy olyan javaslat, hogy indítsanak gyermekelhelyezési pert, a kislánynak az apánál történő elhelyezéséért. Ugyan! Meggyőződésem, hogy ezt a megoldást maga az apa se óhajtaná, bármennyire is szeretne kapcsolatot teremteni a gyerekkel. Valaki azt javasolta, hogy a kislányt vegyék állami gondozásba. No hiszen. Tessék csak elsétálni abba a csöndes, árnyas utcába, ahol jázmin- és rózsabokrok között áll a mamáék szép családi háza, két asszonnyal, aki csak a gyerekért él, és akkor elvenni a helyet egy fizikailag veszélyeztetett, ellátatlan gyerek elől. Nyilvánvaló, hogy nem ez a megoldás. * Gyűlnek, gyűlnek az akták. Beadványok, határozatok, értesítések. Található belőlük két-három kilónyi az apánál, az anyánál és a kerületi tanácsnál. És — mint elmérgesedett ügyeknél szokás, amikor már mindenki úgy érzi, hogy a szónak nincs megbízható súlya, mindent igazolni, dokumentálni kell — mindenki úgy kezdi a beszélgetést, hogy maga elé helyezi, vagy átnyújtja az iratköteget. Ezt tette az apa, az anya, a gyámügyi előadó és a jogügyi főelőadó is. Ez természetes. De lehetetlen volt nem észrevenni a mozdulat, a módszer „kicsinyített mását”, amikor a kislánnyal találkoztam. Vele nem beszéltünk „az ügyről”, a papáról se, én csak egy vendég voltam, de a kicsi hozta a maga dokumentumkötegét. A gőgös gúnár című mesekönyvben lapult az első osztály végeztével kapott kitűnő bizonyítvány, a jó tanulóknak járó oklevél, a csupa ötös rajzfüzet, a különlegesen szép írást tanúsító írásfüzet, néhány kis rajz. Hát én... csak adtam egy puszit a feje búbjára... Iszapa 1970. március 9-én írt beadványából: „... Vasárnap szép napos idő volt. Megelégedtem volna első alkalommal akár egy rövid séta keretében lefolytatott kis beszélgetéssel is, ahol módom lett volna átadni a magammal vitt ajándékot, édességet. Az anya azonban, anélkül, hogy a gyermeket kihozta volna — mint már annyiszor — ezúttal is arra hivatkozott, hogy a gyermek nem akar jönni.. — Kérem, évek óta szinte semmi előrehaladás nem történt az ügyemben. Javasoltam, hogy úgynevezett „harmadik helyen” az anya által megjelölt kísérő jelenlétében találkozhassam a gyerekkel. Nem sikerült Javasoltam, hogy a kislány gyermekpszichológiai foglalkozáson vegyen részt, ahol tisztázni lehetne a velem kapcsolatos érzelmi konfliktust. Nem történt meg. A bírságolás nem hozta meg a kívánt eredményt. — És mi lenne, ha egyszer... ha ön belépne abba a házba? Talán minden megváltozna, ha a gyermek nem észlelné, hogy el akarják vinni valahová...? Önnek kellene ... — Nem. Ezt nem tehetem. A kialakult feszült légkör ott nem tenné lehetővé számomra a gyerekkel való meghitt kapcsolat kiépítését. Szanya: — A mi ügyünk azért is rendkívüli, mert a gyerek már nálunk, a szüleim házában született. Pici korában nem volt alkalma az apjához édesedni. Az a néhány találkozás ... És egyszer... körülbelül két és fél jtsfjpF* 24