Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-05 / 10. szám
— Jevgenyij Alekszandrovics, Borisz Szluckij az ön költészetét egy alkalommal így jellemezte: „Íme, ez az a költészet, amely magán viseli a zsurnalisztika valamennyi vonásit, mindazonáltal meg tudta tartani költői jellegét.” Azzal akérdéssel szeretném kezdeni beszélgetésünket, hogy miért vállalja ilyen határozottan a publicisztikai költészetet? — A költő ma nem formálhat jogot arra, hogy elforduljon a mindennapoktól. A szeretet és a közéleti düh egy tőről fakadnak. A szépség szeretete gyámoltalan akkor, ha nem párosul a jó szándékú dühvel mindennel szemben, ami a szépség kibontakozását gátolja. Ugyanakkor a szeretet nélküli keménység átalakulhat elkeseredettséggé. S az ember észre sem veszi, hogy a másokért vívott harc az önös érdekek védelmévé fajul. A történelemben számos példát találunk arra, hogy a jó emberek passzívvá váltak közéleti energia híján, s az energikus emberek, akikből hiányzott a jóság, a gonoszság megtestesítőivé váltak még akkor is, ha magas célokat deklaráltak. A közéleti energia, amely segíti a szépség tevékeny szeretetét, és előhívja bennünk, hogy gyűlöljünk mindent, ami ellenkezik eszméinkkel — nos, pontosan erre van szükségünk az élet valamennyi területén, az irodalmat is beleértve. Nem sokat ér az a költő, aki szentimentális dalra fakad, ha meglát egy nyírfát, aki a haza iránti végtelen szerelméről vall, dicsőíti az űrhajósokat és az építőmunkásokat, ugyanakkor nincs benne annyi hazafias erő, hogy ne csupán a múlt győzelmeiről beszéljen, hanem a keserű tapasztalatokról és a hibákról is, hogy kompromisszumok nélkül fellépjen a bürokraták, a szélhámosok ellen ... Ha ma egy költő elfordul a legszörnyűbb rossztól — a gyermekeinket veszélyeztető iszonyattól — s nem törődik azzal, hogy egy atomháborútól fenyegetett világban élünk, ez mindenekelőtt azt mutatja, hogy közéleti értelemben nem teljes értékű. De hogyha szívesen ír hangzatos, békeharcos költeményeket, ám nem mer foglalkozni az égető hazai problémákkal, akkor ez is csak a közéletiség imitálása. Csak a külföldi gazemberekre összpontosítani, és észre sem venni, hogy járkálnak még ilyenek — ahogy Majakovszkij mondta, „a mi vidékünkön” is —, ez megint csak az időszerűség látszata ... Ugyanakkor nem szabad a költészetet csupán szónoki emelvényként használni. Ha csak agitál a költő, elveszti azt a képességét, hogy érzékeltesse a színek, hangok, a zene, a szerelem gazdagságát, s a határtalan emberi lélek pszichológiai vizsgálatát megkerülve elvész a puszta szónoklásban. Természetesen csodálatos szónokokat is ismerünk a költészetben, például Majakovszkijt. Bár nem lenne helyénvaló Majakovszkij minden agitációs módszerét ma megismételni, hiszen az olvasó megváltozott. A ma égető problémáit nem lehet ROSZTA-plakátokkal megoldani... — Ön gyakran használja a közéletiség kifejezést. Mit ért ezen? — Országunkban történelmileg úgy alakult, hogy a nagy költők a gondolatoknak nem „élvezői”, hanem uralkodói voltak. Nyekraszov versei a parasztságról sokkal határozottabban „szüntetik meg” a jobbágyságot, mint a „fentről” jövő intézkedések. Majakovszkij prófétaként megjósolta: „A forradalmak töviskoszorújában közeleg a tizenhatos esztendő”. Csak egy évet tévedett. Oroszországban egyetlen olyan „hermetikus” költőóriást nem találunk, mint például Európában. Volt, amikor Paszternák költészetét is hermetikusnak titulálták. De az idő múlásával ez a költő egyre olvasottabbá vált. Több százezer példányban jelennek meg ma nemcsak Jeszenyin igazán népi versei, hanem Cvetajeva, Ahmatova, Martinov, Zabolockij kötetei is — ők mind közéleti költők . . . A közéletiség nemcsak az ilyen vagy olyan eseményeket követő formális válasz, hanem a hazához és a történelemhez fűződő megbonthatatlan kapcsolat. Ez állandó felelősség. Ez cselekvő erkölcs. Úgy tűnik, nem szabad elszakítani ettől még a legintimebb versek némelyikét sem. A puskini „Ha már szerettem önt, szerelem lehet még...” — sorban több a közéletiség, mint a „modern” témákban írt didaktikus versecskék százaiban, hiszen itt az a nagyszerű közéleti gondolat jelenik meg lírai, légies köntösben, hogy a nőt nem szabad tulajdonként kezelni. A közéletiség a történelmi nyilvánosság, de ezen túl személyes és lelki nyilvánosság. Nehéz hinni a költő társadalmi nyilatkozatainak, ha a költő mint személyiség érthetetlen, tisztázatlan. Néhány olvasóm szemrehányást tett nekem amiatt, hogy a Fuku! című poémában túlzott nyíltsággal tártam fel családi sebeimet, amikor kisebbik fiam betegségéről beszéltem. De milyen jogon szólhatnék más emberek sebeiről, ha a magaméról hallgatok? Akinek van bátorsága a gyónáshoz, az jogot formálhat a prédikálásra. Természetesen mindig lesz kárörvendő nevetés és pletyka, amikor a költő „felhúzza a függönyt” magánélete előtt, de nem a kárörömhöz kell igazodni, hanem a megértéshez, az együttérzéshez. Ha Majakovszkij és Jeszenyin tekintettel lettek volna a kárörömre, akkor nem született volna meg A nadrágban járó felhő vagy A fekete ember. A közéletiség tökéletes nyitottság a kor és önmagunk felé. — Az életünkben jelenleg végbemenő változásokkal, az új szemléletmóddal kapcsolatban mi az, ami önt legjobban izgatja? — A gazdasági gondolkodás fejlődése elképzelhetetlen az erkölcsi tudat fejlődése nélkül. A jelen egyik legfontosabb erkölcsi folyamata — a széles körű nyilvánosság elvének meghonosodása és fejlődése. Ez a folyamat nem olyan egyszerű, mivel egyes bürokraták agytekervényeiben, akárcsak valami futóárokban, elsáncolta magát a tehetetlenség — a súgás után gondolkodni. De a nyilvánosságot széles néptömegek támogatják, többek között az írók is. A VI. írókongresszuson felszólaló írók többségére az volt jellemző, hogy egy sor fontos problémához alkotó kritikával közeledtek. Többek között ilyen volt Raszputyin és Zaligin beszéde, amelyben sokat szenvedett természeti környezetünk védelmét szorgalmazták. Több író aktívabb harcra szólított a közéletiség jelmezében fellépő középszerűség ellen. Az irodalom legfontosabb feladata a jövő előkészítése. Az atomfegyvermentes évezred perspektívája, amelyért harcolunk, valósággá válhat. De ennek érdekében mindannyiunknak teljes odaadással kell dolgozni. Ha a fegyverkezésre fordított összeget az éhínség, a betegségek, a munkanélküliség megszüntetésére fordítanánk, a természetvédelemre és arra, hogy az emberek lelkét megóvjuk a szennytől s az eltorzulástól, akkor ez az atomfegyvermentes évezred egy új reneszánsszá válhat. Ha megkérdeznének, melyik emberi tulajdonságot tartom a KULTÚRA A KÖLTŐ ÉS HIVATÁSA A Trud munkatársának kérdéseire válaszol Jevgenyij Jevtusenko Jegyzet egy könyvről Vízválasztó „A magyar operatív csoportban különben rosszul indult a dolgom. Mindjárt első nap elvittek egy raktárba, egyenruhát vételezni. Puha szárú, rogyasztott csizma, feszesre húzható »gimnasztyorka«, kackiásan félrecsapható »pilotka« — minden, ahogy dukál. Csipkedem magam: ez nem lehet igaz, este már két szovjet tiszttel, a szemüveges, tudósarcú, törékeny Kassai Gézával és a mosolygó, teli kitüntetéses kamasz hadnagy Oldner Vladimirrel megyek a tábori, étkezdébe, a »sztalovájá”-ba. Az iskolán eléggé esetleges és egysíkú volt az ellátás, túl sok »szuhari«-t, szárított kenyeret ettem — itt hát most jól bepakoltam a finom falatokból. Másnapra utálatos herpesz jött ki a számon. A legmagasabb beosztású — ám rendfokozat nélküli egyenruhában járó — magyar: Farkas Mihály (valami miatt félt tőle mindenki, Illés Béla például alig állt meg előtte a lábán), őhozzá kellett röplapszöveget vinnem, legközelebb már így említett Oldner hadnagynak: »az a nyúlszájú ...« (Furcsa képzettársítással itt említem meg a front törzsének — általam mindig magyarul beszélni hallott — tagját, a mokány, vágott arcú Luka László őrnagyot, azaz a későbbi román politikust, Vaszile Lucát...)” A könyvből, melyből idézetünk származik, megtudhatjuk, hogy Lévai Béla — aki Erdélybe még honvédként vonult be, s 1942-ben muszosként, azaz munkaszolgálatosként vitték a halálba, azaz Ukrajnába —, hogyan került 1944 kora nyarán szovjet hadifogságba, hogyan ismerkedett meg a sztanyiszlavi iskola kapujában egy magyarul beszélő, folyton pipázó szovjet őrnaggyal, Illés Bélával, s hogyan érkezett ahhoz az agitációs törzshöz, amely később kiadta a Magyar Újságot, majd az Új Szót. A dunavecsei származású fiatalember szüleit — ez a hír is áthatolt akkor a távolságokon, gátakon — akkoriban hurcolták el Németországba (a halálba), és Lévai Béla, akinek kisgyermek korából voltak emlékei 1919-ről is, az új körülmények között átkerült a „vízválasztón”. A már régebben a Szovjetunióban élő magyarokon kívül olyan, ugyancsak 1943-ban és 1944-ben antifasiszta iskolába került honfitársaival együtt „csinálta” a lapot, mint — például — Rosta Endre jogász vagy Mérei Ferenc pszichológus. Lévai kis könyve, a Magyar Zsebkönyv Kiadó első kiadványa, egyszerre szól saját életének nagy fordulójáról és Illés Béla lapjának — lapjainak — kalan- 10 | ORSZÁG-VILÁG