Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-01-01 / 1. szám
6 szer visszairtóztam tőle. — Gyáva vagyok? Igen, igen, de nem meghalni, hanem a síron túl, az Isten itélőszéke előtt találkozni e férfiúval, kit én nyomorává tettem, ki reám az örök kárhozatot kénytelen lekönyörögni, ki nekem meg nem bocsáthat, mind a mellett, hogy e férfin atyám! * Pénz, s a legyőzhetlen vágy, messze, távol országokba elbolyongani: voltak gyermekkorom álmai. Meglehet, hogy az elsőért, csak mint eszközért a második elérhetésére, epedtem: annyi bizonyos, reszkettem látásán, s mohó szemekkel nyeltem a látott érerdarabot. Ha néhány forintot összezsugorgathatok, szó és engedelem nélkül szöktem meg az atyai háztól, könnyű, vidám kebellel mentem az előttem járt világba, s ha az alkony hegycsúcson ért, honnan messze nyílt vidékbe nézhetek, örömlihegve mondom magamban : holnap este ott és ott leendek. Fáradság, nélkülözés, éhezés nem ijeszthettek vissza vándorpályámtól. Atyám, vagyis a szelíd, jó, beteges férfi, kit annak nevezek, nem ügyelhetett eléggé neveltetésemre. A néhány mérföldnyire fekvő városkában, hol iskoláztam, kártyázni tanultam meg, s a szerencsejátékok iránti hajlamom, habár ezeket akkor csak fillérekben űzhetem, bennem rövid időn kiirthatlan szenvedélylyé nőtt. Ez tart folytonos feszültségben kedélyemet nap és éjen át. A magasabb tanévek végeztével a fővárosba jöttem törvénygyakorlatra, s itt kevesebb mint egy rövid hó múlva, a kártyaszobákban otthonossá váltam. A szerencse, mely eddig kedvezni látszott, rögtön elhagyott, s én rövid időn mindenemből kifosztva, fillér nélkül, egyedül, elhagyottan érzem magam a városi zajló néptömeg közt. Ifjú lelkem keserű világgyűlölettel telt meg; minden ember arczán boldogságot véltem ragyogni látni, s egyszerre irigyeltem és gyűlöltem őket, mintha ők volnának helyzetem nyomorúságának okai. Ily kedély viharral kebtemben bolyongtam ezek nélkül föl és alá egy szép őszi délután a Margitszigeten. Természettől halvány arczomat a feszült hangulat s éjjelezések még sáppadtabbá tevék; a bőr és szenvedés, úgy hiszem, olvasható volt róla, mert egy ifjú nő, kinek sétaközben elvesztett keztyüit megtalálván visszaadom, hosszan s kérdőleg merengett panaszos vonásaimon. A szenvedők iránti részvét fő része a nők jellemének, s én e részvétet benne még inkább fölgerjesztem hazug, de jól színezett előadással, hogy egy szeretett lény hűtlensége oka gyilkoló keservemnek. Az ifjú nő minden szavamat hitte, s hogy ezek nem kevésbé valának érzékenyek, mint az ő szive, bizonyítá a könyvár, melyen keresztül tekintve rám, vigasztalni igyekezett. Volt annyi emberismeretem, kitalálni, hogy szintén nem érzi magát boldognak. Nem csalódtam. Férje borkereskedő volt, kihez kényszerből ment, s ki az év nagyobb részét a fővárostól távol üzlete ügyei közt töltve, keveset foglalkozhatok a szeretni teremtett női szívvel. E szerelem eddig aludt, és látásomra, mintegy sympathetikus villanyszikra által felgyújtva, erős életre ébredt, és a gyöngéd lelket bharaeusi hálókkal ragadta meg. Negyedik találkozásunkra szerelmünk kölcsönösen megvallva jön. Részéről a szív mélyéből szakadottan, tisztán, forrón, őszintén, részemről hazudott, vagy legföljebb pillanatnyi érzékiség által ajkaimra adott szavakkal. Leghathatósabb indokom e nővel viszonyba lépni, a mellékeszme volt, hogy ő gazdag, s adhat vagy kölcsönözhet annyit, mennyivel a vesztett összegeken kívül többet is nyerhetek. Oh, több mint átkozott könnyelműsége a romlásába rohanó jellemnek, mely midőn önző szenvedélye forog kérdésben, perczig sem kétkedik, kielégítésének egy lét nyugalmát, boldogságát hozni áldozatul ! (Folytatása következik.) A BATTHYÁNY-PALOTA A TERÉZ-KÖRÚTON OLDAL SZALON. A METSZET GYÜJTEMÉNYNYEL, A BATTHYÁNY-PALOTÁBAN. ORSZÁG-VILÁG A MAGYAR URAK !OTTHON. GRÓF BATTHYÁNY GÉZA NAGY-KÖRÚTI PALOTÁJA. A Teréz-körút 7. szám alatti gr. Batthyány-féle palotát a florenczi híres Palazzo Strozzi mintájára 1884-ben kezdték építeni és pedig Hamnsmann Alajos építész tervei szerint és Chanel művezető felügyelete alatt. A palota majdnem tökéletesen a fent említett Palazzo utánzata, változtatás csakis az ablakok számában és a kapu elhelyezésében történt (a fiorenczi palotában középre, míg a budapestin az épület egyik oldalára esik). A fiorenczi kora renaissance profán építészetéről Lübke híres műtörténelmében így ír: «A profán építészetnél a középkor facade formatióját csakúgy, mint a konstruktive czélszerű karcsú oszlopok által elosztott ablakokat, megtartják. Már ez időben az új építési modor karaktere főleg a profán architektúrában jut kifejezésre s így kivált a paloták, a melyek a középkor házépítkezéséből ép oly természetesen fakadnak, mint a hogy e kor fényes, szubtilisan művelt, s a művészetektől megaranyozott fejedelmi élet módja a feudális, harczias, lovagias, bár nyers előbbi korszakától». «Frisseség, naivitás, erőteljes phantasia és a formák tökélye által e korszak ízlése annyira felette áll a késői góthikán, mint a mennyire felül áll a szabad, igazi művészi érzés a szopfos kézműves munka felett. Azért e korszak művei egy végtelen lelkesedést kifejező művészet ellenállhatlan vonzerejét gyakorolják». De néhány szót még magáról a Paluzzo Strozziról szintén Lübke nyomán: «Ez Ízlés legmagasabb tökélyét az 1489-ben Benedetto da Majano által építeni kezdett Palazzo Strozzi fejezi ki, amelynek gyönyörű arányaihoz rustikájának finom vonalai, az emeletek és ablakok arányos elosztása fűződik. Nevezetes része még az épületnek párkánya, amely Simone Cronaca mesterműve. 1888