Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)
1889-06-29 / 27. szám
424 fajú elemek egy töredékének a nemesség soraiba felvétele s ez által megmagyarosítása által), a lakosság nagy egészét tekintve, jelentéktelennek mondható. De az iszonyatos Hóra-Kloska féle lázadás meg az 1848— 49-iki események mindenkorra felnyitották szemeinket arra nézve, hogy a Szent-István-féle tan az új idők változott viszonyai közt, végzetes az országra. A 7 milliónyi nem-magyar népfajok békeidőn, a költővel szólva, mint «porszemek nyugton hevernek biztos helyükön», de ha az események vihara támad, fölkavarja, mint a számum a szaharai homokot, e porszemeket, vagy azok nagy részét, hogy azok alá temessen minket. Mi természetesebb tehát annál, hogy most, békeidőn, mikor a gondviselés kezünkbe tette le sorsunk intézését, önfentartási ösztönünk egész erejével kell azon dolgoznunk, hogy e nagy mennyiségű futóhomokot lekössük!? Hanem az a kérdés merül fel, hogy melyek a magyarság terjesztésének, létszáma szaporításának legbiztosabb eszközei? Felelet: kisdedóvó és népiskola, meg a czélszerű telepítés. Kisdedóvó és népiskola, nem pedig közép- és felsőbb oktatás azért, mert az országnak a két utóbbiból kikerülő intelligencziája és magasabb osztályai óriás többségükben (80—90%-ban) amúgy is magyarok vagy magyar szelleműek. Itt e szerint baj nincs. De kisebbségben van a magyar faj a népmilliók körében, innen kell tel tehát felgyarapítani a magyarság számerejét; innen kell szaporítani az öntudatosan államhű elemek számát. Márpedig a népmilliók csak kisdedóvók és népiskolák által közelíthetők meg. Távol legyen tőlem, hogy ezzel az erőszakos és így gyűlöletes magyarosítás szószólója legyek ! Erre nincs is szükség, mert milliókra megy azon nem magyar elemek száma, melyek örömest és önként hajlandók magyarokká lenni, velünk nyelv és érzelem tekintetében összeforrni : ezeknek kell tehát megadnunk rá a módot és eszközöket. Vájjon megadtuk-e ? Vájjon átjárta-e mindnyájunk szívét és agyát e nagy nemzeti czél? Várjon az új alkotmányos korszak feladatának magaslatán áll-e e tekintetben ? Lássuk pár sorban. A magyar állam kiadási költségvetése fölemelkedett 1867—68 (tehát az újabb alkotmányos áera eleje) óta 130 millióról 354 millióra. Jut ebből a közlekedési (most kereskedelmi) minisztériumnak 50, a pénzügyminisztériumnak 60 millió és marad a közoktatásügy ezek mellett úgy szólva mezítláb — 7 millióval. És fordít az állam a népoktatásügyre a rendes kiadások minden 100 forintjából — 50 krajczárt! Hát ezzel fogjuk kiépítni a magyar nemzetet a népmilliók körében ? Van az országban 500 egynéhány kisdedóvó, melyekből fentart az állam 10%-ot. Vagy tán ezzel építjük majd ki hathatósan a nemzetet és gyarapítjuk föl hatalmasan a magyar faj létszámát? Több mint 16.000 népiskolánk fele nemzetiségi kezekben van. Hát ezektől várjuk talán a magyar nemzet kiépítését? .. .Egy pestmegyei szerb község magyar nyelvű állami népiskolát kér. A tanfelügyelő lelkes buzgalommal pártolja az ügyet a kormánynál. Ámde a szakminiszter azt mondja rá: «Nincs pénz». S ekkor az állam közege, a tanfelügyelő, kezében az államhatalomtól kapott üres kosárral, bekopogtat az orsz. iskolaegyesülethez, kérve, hogy csinálja hát ez meg a magyar iskolát a pestieknek, mert az a tényező, mely a nemzetnek leghatalmasabb erőforrása (volna, vagy kellene hogy legyen), az államhatalom nem képes rá. Az az államhatalom, mely a kért iskolát nem is annyira az illető szerb községnek, mint sokkal inkább magamagának állítná fel. A sok-sok hasonló példából még csak egyet... Arad megyében van egy népes oláh község s lakik benne vagy 30 magyar család is, melyek magyar iskola hiányában — az oláh népiskolába kénytelenek járatni gyermekeiket, hogy a sok ezernyi eloláhosodott magyarság száma hadd szaporodjék még. A tanfelügyelő felterjesztést tesz a kormányhoz s kér magyar iskolát. Ámde a szakminiszter erre is azt válaszolja, hogy «nincs pénz!» (No, ha ilyenekre nincs pénzünk, akkor jobb, ha semmire sincs!) A tanfelügyelő szeretné kínjában leharapni az ujjait. Mit tesz ? Azt, mit az imént említett kartársa: kopogtat ő is segélyért, iskoláért a magyarság megmentésére , egy társadalmi egyesületnél, de mely nincs abban az anyagi helyzetben, hogy a kérést teljesíthesse és a szegény magyarság járja tovább az oláh iskolát... A dolgok természetes rendje egészen a feje tetejére van állítva ilyeténképpen: nem az állam tesz és áldoz (a legsajátabb érdekében) kiválóan nemzeti és kultúrás érdekekért, akkor és ott, mikor és hol az ingatag és bizonytalan adakozásokra utalt társadalmi egyesületek erre már nem képesek, hanem megfordítva, az kívántatik, hogy ez egyesületek szolgálják a legvitálisabb állami és nemzeti érdekeket, mert a leghatalmasabb tényező: az állam, még nincs tisztában azzal, hogy mivel tartozik önnönmagának . .. így építgetjük mi ki a magyar nemzetet; így teremtünk új meg új szilárd talajt az állam számára; így használjuk fel a jó sors által rendelkezésünkre bocsátott időt!... A fővárosban drága pénzen tartunk fenn (mert erre már «van» pénz), állami jellegű zeneakadémiát német tanárokkal, kiket úgy fizet az állam, hogy külföldön a harmadát sem kapnák itteni javadalmazásuknak, de azért, bár évek óta vannak alkalmazva, nem tartották érdemesnek megtanulni azon állam nyelvét, melynek kenyerét eszik. Ugyanakkor magyar zeneművészek külföldön foglaltak el hasontermészetű állásokat. De próbáltak volna csak honfitársaink nem alkalmazkodni az illető nemzetek nyelvéhez: úgy kitették volna őket állásaikból, hogy a lábuk sem éri vala a földet. .. Hanem hát nálunk minden megy, mert mi, uram bocsá’.. . «chauvinisták» vagyunk. Nem, — ha ez így megy, nem nagy jövőre s nagy misszióra, hanem arra vagyunk érdemesek, hogy — a férgek egyenek meg. De fennebb a czélszerű telepítést is olyanul jelölöm meg, mint mely igen fontos eszköze a nemzeti czéloknak. Talán ezen a téren tettünk hát némely sikeres lépéseket.. . Tettünk ám, csakhogy — a múltban, nem most. A magyar história tele van telepítésekkel. Az ősök nagy tömegeket, egész néptörzseket telepítettek a haza földjére. A szepesi németek, az erdélyi szászok, a szerbek, bolgárok, ruthenek s svábok telepítvényei, oláh bevándorlók mind, mind megfogamzottak s prosperálnak ma is elannyira, hogy némelyikök már-már a nyakunkra nőtt. Ma? Ma nyomorult 2—3000 csángónak sem tudunk biztos otthont nyújtani idehaza. Nagy hűhóval hazabolondítók a szegény csángókat Bukovinából «Nagy Magyarországba»; mikor bevonultak, a vasúti állomásokon Rákóczy-indulóval, gazdag buffetrel fogadtak és úri dámák szolgálták ki őket. De a magyar szalmatűz csakhamar elhamvadt és a sokat ígérő fogadtatás hetedik egéből igen nyomorúságos valóságba zuhantak alá : Győrökön (Arad mellett) és az Al-Dunán egyaránt. Aki a gyoroki csángó-telepet látta, lehetetlen, hogy mély szánalmat és egyúttal felháborodást ne érzett volna lelkében. Szánalmat a vizenyős talajra kitelepített szerencsétlen véreink iránt, akik okvetlen ki fognak pusztulni és felháborodást azok ellen, kik a telepítést ilyen helyre tervezők és csinálók. Az aldunai csángók még ma is különböző forrású segélyezésekre vannak utalva. Két odavaló csángó meg a napokban koldulni járt a fővárosban. Mintha Isten átka volna rajtunk, hogy az ilyen nemzeti érdekű vállalkozások így ütnek ki... íme, szóban levő közviszonyaink, a teendők és mulasztások kerete, melyben Kán Kocsárd gróf él és áldoz. E név a vallásos tisztelet és lelkesedés érzelmeit kelti minden magyar kebelben s méltó rá, hogy a nemzet őt, mint napjaink legnagyobb magyarját, ki nemzeti törekvései és áldozatai által Eiffel-toronyként emelkedik ki kortársai közül, egész lélekből ünnepelje. Hunyadmegyének két fontos időpontban: a szabadságharcz idején és az új alkotmányos korszak legelső éveiben volt főispánja és előbbi ténykedéséért meg is szenvedte az osztrák rabságot. Majd visszavonult s takarékos életmódjával lehetővé tette magának, hogy folyton áldozhasson a nemzeti és kulturális érdekeknek azon megye területén, ahol az eloláhosodott magyarság akkora tömegekben fordul elő, mint sehol az országban. Jutalmakat tűzött ki oly eloláhosodott magyar legények számára, kik magyarul tudó nőt vesz" I " ~ nek feleségül... A szászvárosi ref. kollégiumra, a magyar protestáns középiskolák e legvégső lánczszemére kelet felé s a magyar nemzeti és kultúrái érdekeknek ezen igen fontos hivatású tényezőjére ott, egy nagy oláh néptenger közepette, eddigelé 100,000 frtra menő áldozatokat hozott. Az Erdélyrészi magyar közmívelődési egyesületnek, melynek megalakulását igaz lelki örömmel üdvözlé s melynek hunyadmegyei fiókja megalakulásában kiváló része volt, szintén számottevő összeggel alapitói közé lépett s az Erdélyrészi magyar közmívelődési egyesület őt tiszteleti elnökévé választá. Leghatalmasabb ténye azonban, melylyel eddigi áldozataira és működésére a koronát tette föl, az a valóban fejedelmi adomány, melyet a neveztük egyesület rendelkezésére bocsátott, a székely telepítési czélokra. Összes vagyona 250.000 frtot képvisel, ezt tette a haza és a nemzet oltárára. Oda adta mindenét a 86 éves agg a hazának, ellentétben azokkal, kik mindent a szegény hazától várnak a magok javára. Erdélynek egyik legfőbb baja nemzeti szempontból, hogy magyarságának mintegy 3 része oda van szorítva egy kis területre, a székelyföldre, míg a többi megyék úgyszólván evacuálva vannak a magyarságtól. A székelység fölöslegéből, Bukovinából, Oláhországból és az anyaország túl népes magyar megyéiből magyar elemeket telepíteni okosan Erdélybe s ez által, mint a harczban megfogyatkozott csapatokat segély hadakkal meggyarapítni és életképessé tenni az erdélyi magyarságot, egyik életbe vágó nemzeti czél a királyhágón túl. E czélra szentelé a nemes gróf élte alkonyán minden vagyonát. — Polgárok, tanuljatok egy Rock Szilárdtól és magyar főurak tanuljatok egy Kán Kocsárdtól hazát és nemzetet szeretni! Szeretni tettekben és áldozatokban, s nem pusztán — pohár köszöntésekben. Magyarok Istene, adj e nemzetnek sok Rock Szilárdot és sok Kún Kocsárdot! . . . ORSZÁG-VILÁG. Biharban. Csalogány ver, fütyörész a rigó: Itthon élni, oh, mi édes, mi jó. Gerle párját messzi nem ereszti, Együtt búgnak, itt édes szeretni. Ha megunja az ég forró táját, Ha belepi szürke por a szárnyát, Búzatenger ! Hús, zöld habjaidba’ Milyen boldog, a dalos pacsirta. Pittypalattyos fürjek dús tanyája, Zöldélő rét végtelen hulláma ! Én felséges, gyönyörű síkságom ! Látásodra köny fakad pillámon. Régen élek erdőséges bérczen, Csak szeretet rajta osztályrészem, Áldásiért hő kebellel áldom, De az alföld sík ölére vágyom. Kinek szíve ily érzéssel tele, Ősi tája maradjon mindene; Barázdáit ha egyszer átlépi, Csak bujdosás lesz az élet néki. Nekem is az. Lelkemben mi minden, Csak csendesség, csak békesség nincsen. Bús viadalt önmagammal vívok, S akár nyerek, akár vesztek — sírok. Nem tudom, hogy lesz-e annyi jussom, Hogy végül egy kis kenyerem jusson; De ott essék szemem lehunyása, A hol esett első kinyílása. 1889