Ország-Világ, 1906 (27. évfolyam, 27-53. szám)

1906-11-25 / 48. szám

952 riadtságával figyelt, hallgatózott tovább. Egy­szerre csak egy halk elmosódó hang ütötte meg fülét. Meglepetve nézett körül, mint az erdei vad, ha zenét hall. Ez a­­bágyadt női hang olyan ismerősen csendült a fülébe. Majd meg könnyed, suhanó lépteket hallott. Ez ő, gondolta megrázkódva s az izzó vér szikrázó lávatűzként szökött a fejébe. Majd meg hirtelen föltárult az egyik pit­varra nyíló ajtó s vele egyszerre föltárult az egész mennyország. — Mariska !... — Géza!... Ez a két halk, gyönyörbe fúló kiáltás hallatszott ajkukról, aztán szótlanul egymásra borultak, mint az ég a földre. Pár percig önfeledten csüggtek egymás ajkán. Elnémult az ezernyi kérdés, amiket egymáshoz akartak intézni. Elfojtotta a szívük­­ben-lelkükben méz gyanánt ,szétfolyó boldog­ság. Csak akkor eszméltek föl, amikor recsegő lépteket hallottak. — Vigyázz édes, el ne áruld, hogy ismersz. Álnév alatt szolgálok, — suttogta Géza. — Ó, csakhogy viszontláthatlak, — rebegte Mariska, könnyben úszó szemét törülgetve, aztán a közeledő léptek zajára gyorsan vissza­surrant a szobába. A katona jött ki s bevezette Gézát az ezred­­irodába. A főhadnagy levett sapkáját kezében tartva, türelmetlenül járt le s föl a szobában. Az ezre­des kiment egy pillanatra s így várni kellett a kihallgatással. Ez a pillanat azonban feltűnően hosszúra nyúlt. Géza az ablakmélyedésbe támaszkodott, s a lábait keresztbe fonta. Arcáról kínos zavar helyett mosolygó derű sugárzott. A főhad­nagyot majd elöntötte az epe, mikor rá-rásan­­dított s észrevette rajta ezt a gonosz flegmát. Mérgében a bajuszát kezdte harapdálni. Az is boszantotta, hogy az ezredes olyan sokáig marad kint. Ebből azt következtette, hogy az öreg nem sokat hederít az egész dologra. Végre nyugodt, kimért léptek hallatszottak, amikbe sarkantyúpengés vegyült. A főhad­nagy idegesen rántott egyet a kardja mar­kolatán s azzal megállva a szoba közepén, hiúz­ tekintetét az ajtóra szögezte. Az ezredes sarkáig kitárta az ajtót, mire Géza összecsapta bokáit, hogy csak úgy ren­gett belé a padló. — Kadét, tudja ön, hogy miért van rap­­portra rendelve ? — Igen ezredes úr, a kutyám miatt. — Ki engedte meg, hogy ön kutyát tartson ? — Eddig nem tiltotta senki, pedig még Erdélyből hoztam magammal. — Az mindegy, tudhatná, hogy ilyen úri passzió kadéthoz nem illik. Aztán az ön ebe veszettül harapós. A főhadnagy úr anyósát is megmarta. — Ezredes úr ... — Hallgasson. Az ilyesmit én nem tűröm. Kutyáját még ma agyonlövi vagy elajándé­kozza. Ha holnap is önnél lesz, a legszigo­rúbban büntetem. Most pedig keményen meg­dorgálom. Értette. A főhadnagy olyat bámult e beszédre, hogy a szeme majd kiugrott a helyéből. A füle meg lekonyult, mint két napraforgó. Minden arcizma egy kérdőjellé kunkorodott, de egy kukkot se mert szólni, hanem meg­ázott csóka módjára kibillegett a szobából, nyomában a megdorgált kadéttal, akinek pirosabb volt az arca a pünkösdi rózsánál. Szeretett volna fölkacagni s ilyen muzsikaszó mellett kisérni ki a tönkre vert főhadnagyot. Mert diadala teljes volt fölötte. Az ezredes még csak nem is célzott a lefokozásra, sőt még szobafogságra se ítélte. A pitvarban »véletlenül« az ezredes leányával találkoztak, akit mindketten tisz­teletteljesen köszöntöttek. — Főhadnagy úr, a mama hivatja egy pillanatra, — szólalt meg Mariska, aranyos mosolygással melengetve föl a nyakon zúdí­tott főhadnagy fagyos arcát. Bibuszt meglepte ez a szokatlan kitüntetés, de még nagyobbat bámult, amikor az ezredes lánya a kadétot is szalonjukba vezette a mama kívánságára. Itt persze a kadétnak előbb ünnepélyesen be kellett mutatnia magát, amire a báróné megfoghatatlan örömmel nyúj­totta feléje a kezét. — Ah, hát ön az a hős kadét, aki annyira kitüntette magát a múlt heti utcai harcban ? A főhadnagy igenlőleg biccentett fejével, miközben akkorákat nyelt, mintha egy csont­szilánk akadt volna a torkán. — Valóban örülök, hogy megismerhetem önt s ezt egyedül a főhadnagy úrnak köszön­hetem. Férjem annyira magasztalta önt bátor­ságáért, hogy már magam is látni óhajtot­tam. Mindjárt föl is kérjük önt valamire, ha a főhadnagy úrnak nem lesz kifogása ellene. Bibusz ismét nagyot nyelt s akár a mell­beteg, lassan, szakgatott hangon felelte: — Kérem báróné, csak méltóztassék. — Ó, hisz ön nagyon kedves ember. Egy kis táncmulatságot akarunk rendezni s a kadét úrral szeretnék megbeszélni ennek a tervét. Arra kérem tehát a főhadnagy urat, mentse föl egy pár napra a kadét urat a délutáni foglalkozástól. — Nagyon szívesen báróné. — Talán most is itt maradhatna egy pár percre, hogy egyet-mást előre megbeszél­hessünk. — Amint parancsolja. — Köszönöm főhadnagy úr, — szólt az ezre­­desné hirtelen, fölállva, ami azt jelentette, hogy »most már elmehetsz«. A főhadnagy meghajtotta magát s az ezredesné egészen az előszobáig kisérte. Ez alatt a szalonban Géza Mariskához szökött, parázs karjával szivére ölelte s ajkuk egy hosszú, végtelennek tetsző csókban forrt össze, amelynek üdve egyszerre letörte szi­vükről a múlt minden fájdalmas emlékét. Egy pillanat volt ez csak, de a boldogság óráján egy pillanat is egy emberöltőt számít. Mikor bejött az ezredesné, már tisztes távol­ban állottak, csak szemük függött egymáson és ragyogott, mint a hajnalcsillag. — Hát mi történt önnel, édes fiam, hogy került önre ez az uniformis? — kérdezte az ezredesné nagy álmélkodással. — Nagy sora van ennek, báróné, de azért kevés szóval is elmondhatom. Olyan kelep­cébe szorultam, hogy máskép lehetetlen volt belőle szabadulnom. Aztán röviden elmondta, hogy egy kifor­dított lelkű hazafi és városkapitány mikép rohanta meg s hogy sikerült kifognia rajta. — Jól tette, — mondta a báróné — itt legalább biztos menedéket talál és ha jól viseli magát, amiben nem kételkedem, úgy férjem pártfogására bizton számíthat. Egy év alatt hadnagy lehet s akkor — itt a báróné az elpirult Mariskára pillantott — bátran föl­léphet kérő gyanánt. Géza roppant zavarba jött. A szivének édes zene volt e beszéd, de az eszének a kárhozat pokoli zúgása. Ő és osztrák hadnagy ama nagy vérkeresztség után, amely a sza­badság hősévé avatta ! ? Nem, az teljes lehe­tetlen. Inkább a halál, mint ilyen szolgalel­­kűség. Aztán az eskü, amit a kormányzó meghatalmazottjának tett? Hiszen ha ezt megszegné, becstelen árulást követne el az elnyomott haza és letiport szabadság ellen. Vigyázz, az eskü szentebb a szerelemnél, a becsület drágább a boldogságnál, így beszélt a félház, míg szíve, az alház, épp az ellen­kezőt mondta. Szerelmedért mindent föláldoz­hatsz, mert ez mindent kiment és megmagya­ráz. A bemocskolt lélek is megtisztul a leg­szentebb szenvedély tüzében. Ez utóbbit azonban hallani sem akarta Géza, mert tudta, hogy az ész hidegen, de józanul, míg a szív hevesen, de a mámoros állapot meggondolatlanságával beszél. Ámde az ezredesné előtt nem volt szabad elárulnia azt a küzdelmet, amely bensejében folyt. Neki víg arcot kellett mutatnia e nagylelkű biztatásokra, amik egy egész élet boldogsá­gát rajzolták eléje. De mi ez hazája szenve­dése mellett ? Szelíd pásztortűz a csillagtalan, fergeteges éjszakában. A báróné észrevette ezt a hirtelen támadt változást, e rosszul palástolt csüggedést s maga sietett élét venni. — Tudom, hogy önnek nagy fejtörést okoz majd ez a tiszti bojt el vagy el nem foga­dása, de gondolja meg, hogy az a viharos idő, melyben a gyűlölet vért ivott, s egyik részen a hatalom, a másikon az igazság állt, habár elég szomorúan, de mégis véget ért. Igaz, hogy legnehezebben ama sebek forrad­­nak össze, amiket a nemzeti önérzet és becsület szenved, de azért azok is beheged­nek, ha a rideg hatalomból figyelmes baj­társ válik, aki beteg bajtársa fájdalmát nem szí­tani, hanem enyhíteni igyekszik. — Enyhíteni ? Igen, de előbb kínzó vassal tépi ki a szívét. Hagyjuk, báróné, ezt a szo­morú tárgyat. Szolgálok, mert élni a hazáért jobb, mint függni érte a bitófán, így még segíthetünk rajta, de a bitóval már nem sújt­hatnék agyon hóhérainkat. — Látszik, hogy ön még mindig a régi, szilaj vérű ifjú, aki nem az esze, hanem szíve szerint beszél. Fogadni mernék, hogyha bárhol egy maroknyi magyar zászlót bontana Bécs ellen, ön rögtön kész volna melléjük esküdni. Pedig most már nem a megtorlás, hanem a türelem és feledés gondolatával kellene eltelniük. — Tűrünk kényszerűségből, de a feledést senki sem parancsolhatja ránk. Feledni csak azt lehet, amiért megbocsáthatunk, de az áru­lás megbocsáthatatlan. Ne vegye zokon báróné, OR5ZRS-UILDG 1906

Next