Ország-Világ, 1918 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1918-12-01 / 49. szám
574 zik nem is annyira a harag, mint az idegen vétkének a tudomásulvétele, az úgynevezett konzekvenciák levonása, de mindez rendkívül hidegen, igen nagy megfontolással, teljes felsőbbséggel. Kétszeresen-háromszorosan anynyit vét, mint aki őt ki »kezdte«, de tovább azután nem megy. Sőt, ha ez megvan, de csak ha jól megvan, ha mesterien sikerült, akkor nagylelkűségre is hajlandó. Más az, aki örömmel kéjeleg a bosszúban. Beletemetkezik. Se lát, se hall. Talán megszólalna az embersége, megindulna a szíve, ha tudna egyébre is ügyelni, mint másnak a kínos vergődésére. De nem tud. Ezt élvezi lihegve még egy kicsit, no meg egy kicsit. Amit ő szenvedett, az hihetetlenül nő a képzeletében. Egyre nő. Rózsás arccal mártírnak hiszi magát. Kóstolja meg amaz is, jobban, egyre jobban ! tis ő maga nem elég. Belevon mindenkit, aki közel áll hozzá, aki érdekközösségben van vele. Szuggerál vagy kényszerít: máskép nincs barátság, nincs szeretet, nincs pénz, semmi. Ez a legveszedelmesebb! A szerencsétlenségek és igazságtalanságok láncolatát indítja meg, gyűlöletet szít. Az ilyen léleknek a közéletbe elnyúló szálai fenntartják a háborús szellemet, mégpedig azt a háborús szellemet, aminek nincs, nem lehet vége azért, mert akármi történik, akármerre fordul a változó kocka, amit ő tesz, az neki és az ő elvbarátainak jó ,s amit ellenfele visszatükröz, az mind-mind rossz. Megint egészen más, aki fájdalommal viszi véghez a bosszút. Megrögzött hite, hogy ennek meg kell lenni. Hamarabb felejtene, hamarabb elhagyná az igazságtalanságon érzett kínzó haragja, ha nem gondolna folyton-folyvást arra, hogy akárhogyan akármilyen nehezen hajtja is végre, de a másiknak meg kell szenvednie azért, hogy ő, a teremtés remeke, valamiben nem boldogult. Undorodik a rossztól, az aljastól, piszkosnak, szennyesnek, lemoshatatlannak érzi tőle a lelkét, de azért megteszi a legnagyobb akadályokon át. Nem tudja elképzelni, nem tudja átérezni, hogy máskép is lehetne! Bizony megesik, hogy belepusztul. Igaz, hogy csak ő maga. Ebből a néhány főváltozatból is kitűnik, hogy a bosszú felfokozott tevékenységi vágy, túlzó büntetés, a harag átmenete többé-kevésbé állandó, néha szinte kielégíthetetlen rosszakaratba. A bosszú bizonyos fokig mindig egyoldalúan, bénítóan hat a bosszúálló szellemére, káros a környezetre, végzetes veszedelemmé vállhat a kiszemelt áldozatra. A bosszú az erkölcsi renddel szemben igazságtalan, mert a vétkest ártatlan szenvedővé magasztosítja. Nincs benne egyéb, mint rossz felfogásban az a pici kis jó mag, hogy a helytelenséget ritkán tanácsos észre nem venni, azt legfeljebb csak megbocsátani lehet. A megbocsátásnak is fejlett eszű, intelligens emberek között van helye. Másutt igazságos, tárgyilagos, javító büntetés kell és mindenesetre kell a vérek tovaterjedésének a külső megakadályozása. Ez is mind nagyon mérsékelt legyen. Ha fokozásra van szükség, lassan fokozódjék. Igen, igen. Csakhogy éppen a lassúságot, a mérsékletet érti meg nehezen az, akiben egyszer lángra lobbant a bosszúság! Ha fékezik, könnyen megtörténik, hogy megharagszik leghívebb jóakarójára, hallgataggá, zárkózottá, majd alattomossá válik. Persze, mert a váratlan ütéssel hamarabb lecsap és biztosabban talál. Csak hallgatag ne legyen, csak alattomos ne legyen a bosszúvágyó! Amíg egy-két igazán meghitt ismerősének beszél, addig könnyíthet érzésein a beszéddel, addig lebeszélhetik, addig elfogadható »haditerv«-et eszelhetnek ki együtt, addig a haditerv átalakulhat béketervvé. Beszéd mellett kicsit lohad a tevékenységi ösztön is, ami pedig megmarad, az játszva átterelhető áldásos területre. Mindig veszedelmes kockázat az ellenségeskedés, de véletlenül már sokszor megtörtént, hogy sokan többet köszönhettek az ellenségüknek, mint akárki másnak, ha az ellenség nem volt alattomos. De egyáltalában, lehetőleg le az ellenségeskedéssel, pláne, mikor egy is elég a mindenkit lenyomó, a mindenkit közelhozó nyomorúság, olyan nyomorúság, amiben a személyeskedés szálai normális teremtmények számára egészen elmosódnak. Tehát hogyan lehet a bosszút visszatartani?! A legkisebb haragot sem kell lekicsinyelni, azt sem kell megmosolyogni, mert felhalmozódhat, nagyra nőhet az is. Az igazi hűséges, kitartó, okos barátságot pedig fejleszteni kell, nem szabad érte semmit sajnálni, nem kell tőle semmit megtagadni. A mosolygó, a szeretetben ragyogó barátságot kell fejleszteni, azt a barátságot, aminek a lágy hangjára a sötét indulatok, a nehéz szenvedélyek, nyomasztó felhők mind hamar felfakadnak. Fegyveres harcban milyen szent a barátság, mennyi mindenre képes, hogy meggazdagszik ragyogó színekben ! Az élet hoszszú, őrlő robotjában kevésbé volna rá szükség ?! És a dacos, sápadt, néma hallgatás ne legyen se kötelesség, se hősiesség. Az összeszorított ajak megnyílása mentül ritkábban számítson véteknek. Ha vétkes szó csúszik is ki rajta, valószínűleg elejét veszi a cselekedet vétségének. Ne kívánjunk tökéletességet se magunktól, se másoktól kis dolgokban, hogy aztán becsületesek lehessünk, mikor igazán ránk köszöntenek a sorsdöntő, fontos lépések! Nem hiúság kell, hanem önérzet. Az önérzetes ember nem akarja megtoldani az énjét doronggal, hanem valami formában vagy megmondja maga, vagy megmondatja a jóbarátjával: »Ez nekem rossz volt, pedig tudom, hogy nem kellene rossznak lenni ,■ kérlek, máskor ne tedd«. Ritka, mindig ritkább lesz, hogy nem ér el sikert! A TENGERFENÉK MUNKÁSA. A búvár előkészületei a víz alá merüléshez. A TENGERFENÉK MUNKÁSA. A búvár leereszkedik a víz alá. ORSZÁG* VILÁG NEM HÍVLAK... Nem hívlak vissza vágyak éjszakáján. Fehér a párnám, hófehér hideg,... Muzsikás szóval nem ringatlak többé, A dalaim a csók igába törné, S a vágyaim már meg nem értheted...! Nem hivlak vissza vágyak éjszakáján, Pedig, de sokszor, sokszor hívtalak, Midőn az alkony skarlát bíborába Takarta arcát égő bánatába S utolsó csókot hintett szét a nap... Susogva kél a szellő, s nyomdokában Az álom hosszú vándorútra kél, Bimbója pattan színes vágyvirágnak. Én csókos csodapárom újra látlak. Pedig csak az a bőre szív mesél... Hogy messze jártam, más lett tán az álom, A hangja halkult, színe elveszett... Kutató szemmel állok künn a vártán . .. Nem hívlak vissza vágyak éjszakáján, Fehér a párnám, hófehér, hideg ... THOMÉE JÓZSEF, 1918