Polgáriskolai Közlöny, 1918 (22. évfolyam, 1-20. szám)
1918-01-01 / 1-2. szám
nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, ami céljához közelebb vihette. Azért most, a gyászos csapás bujtó hatása alatt is megvan az az érzésünk, hogy az itt befejeződött élet egy teljes értékében leélt egész életeilt. Mint vezető egyéniség jól tudta, hogy sikerének nélkülözhetetlen feltétele, hogy az általa vezetetteket is magával ragadja. Amint tőle távol volt a hanyagságnak vagy közönynek még csak árnyéka is, úgy nem tűrte másokban sem a kötelességteljesítés lanyhaságát. De lelkének alapvonása mégis akkor mutatkozott igazi mivoltában, amikor jutalmazni lehetett. Erre mindig kereste az alkalmat és amit ő keresett, többnyire meg is találta. Ilyenkor láttuk őt elemében, ragyogó szemekkel közölni a jó hírt s ilyenkor fel-fellebbent előttünk a fátyol arról a nagy fáradságról, amelybe kerülhetett neki egy-egy jó hír előkészítése. De miért beszélek fáradságról ? Hiszen egészen a gyászos végig nyomát sem láttuk rajta az elfáradásnak. Sőt mint a teher alatt növekedő pálmának, mindig emelkedőben láttuk energiáját. Nem hittünk annak sem, midőn az utóbbi hónapokban nyugalomba vágyását említette. Nem tudtuk elképzelni Vángel Jenőt a csendes, nyugodt öregségben. Bizonyára a világ nagy harmóniája úgy követelte, hogy ez a fáradhatatlan harcos a küzdelem színterén essék el. Ez lett az osztályrésze. És odaát várják őt hősi halált halt fia, a harcban elesett tanítványai, akiknek emlékét annyi kegyelettel gondozta, hogy helyet adjanak maguk között a szebb jövő eme küzdő harcosának. Isten veled Vángel Jenő ! Életed emléke maradjon közöttünk s vezessen tovább azon az úton, amelyen eddig előre vezettél. Imre Sándor beszéde : * * * Kartársaid s intézetednek mostani hallgatói után az O. P. I. E.-nek is van még szava hozzád, Vángel Jenő. A Pedagógium régi tanítványainak, a magyar polgáriskola munkásainak a lelkében felújúl e percben az emléke azoknak a reménységeknek, amelyekkel Téged igazgatói székedben fogadtak ; előttök áll a sorozata azoknak az eredményeknek, amelyeket munkáddal eddig elértél s fájdalommal látják elmúlásodat, mielőtt kitűzött és mindnyájunk által óhajtott célodhoz eljuthattál volna. Felújul b ennek az emléke annak a szándékodnak is, hogy a volt tanítványok országos egyesületével úgy, amint azt állásod követelte, állandó érintkezésben légy ; de őszintén kimondjuk — a te emlékednek nincs arra szüksége, hogy elhallgassuk — eleven bennék azoknak az ellentéteknek az emlékezete is, amelyek ezt az érintkezést megzavarták. Ezek az ellentétek azonban, én vagyok a tanúja, immár a múlté voltak ; nem most lettek azzá, hanem olyankor, amikor még nem halálról, hanem az életet jelentő munkáról volt szó közöttünk, egy új korszakról, amelyben a Pedagógium 1.