Orvosi Hetilap, 1876. november (20. évfolyam, 45-48. szám)
1876-11-05 / 45. szám
929 930 került a bonczasztalra. Az első esetnél a kemény agykér belfelületén csak igen vékony, meglehetősen kényen levonható, útonképzett véredényekkel átnőtt kötszövethártya találtatott. Ezen kötszövethártya a kemény agykér belfelületén képződő kötszöveti sarjaidtól alakul, rendesen üvegszerű, eczetsav hozzáadásra megalvadó alapanyagból, ebbe szórt kevés kötszövetsejtből és az egészet keresztül kasul átszövő, vékony falú, tág véredényekből áll. A két kórtörténet annyiban igen érdekes, hogy mint a kórbonczolat bebizonyító, különböző időszakbeli kemény agykérlábra vonatkozik. Az első esetben a túltengő agykérláb, az útonképzett kötszöveti hártyák után ítélve, kisebb fokú volt mint a kezdő időszakban, s mégis agyi tünetek voltak jelen; míg a második esetnél, hol a kórbonczolat a megbetegedésnek előhaladt szakát bizonyító, agyi tüneteknek nyoma sem volt, miből következni látszik, hogy az újonképzett hártyák tömege és az agyi tünetek közt egy bizonyos fokig egyenes viszony nem létezik. A kórfolyamatnak boncztani fokozása abban nyer kifejezést, hogy az egyszer létrejött újonképzett kötszöveti hártya bélfalán egy második, míg ezen egy harmadik kötszövethártya képződik, miáltal végre 1—2 cmtr. vastag rétegzett, újonképzett hártya fejlődik a kemény agykér bellemezén. Mindezen hártyák tág, vékonyfalú, szakadékony véredényekkel bírnak, melyekből könyen keletkeznek a hártyák közt helyet foglaló, azokat egymástól szétnyomó vérömlenyek, melyek míg aprók, festenyük visszahagyásával felszivatnak. Ily kisebb vérömlenyek találtattak nálunk a második esetben, anélkül, hogy azokra az élőben bármi agyi tünet által figyelmessé tétettünk volna. Ily eseteket a kemény vér vérdagjának (haematoma durae matris) nevezni nem szabad, mert a haematoma szó mindig a dag, e szembeötlő termenagyobbodás fogalmát fejezi ki, itt azonban a vér csak oly vékony réteget képez, hogy dagról szó még nem lehet. A haematoma durae matris később fejlődik ily esetekből, ha nagyobb vérömlenyek keletkeznek, melyek már először tömegük miatt nem szoktak felszivatni ; leginkább azonban azért nem, mert agynyomás által az illetőket már előbb sírba viszik. A túltengő kemény agykórlábnak az oka kétségkívül sokszor erőművi behatás, s L. A.-nál észleltetett, hogy anyja rajta többször gyilkossági merényletet kísértett meg, mely valószínűleg a fejre gyakorolt nyomás vagy ütésben is nyilvánult; számtalan esetben azonban erőművi behatást teljes biztonsággal ki lehet zárni, s ilyenkor más kórok után kell tekintenünk. Felnőtteknél egy másik kórok az agysorvadásban rejlik. A felnőttnek koponyája kemény, a küllevegő által össze nem nyomható tokot képez, mely az agyburkok, az agy és ezen szervek véredényeivel van kitöltve. Ha az agy sorvad, a koponyatartalom egy része megfogyván, az ezáltal keletkező űr csakis nagyobb vérmennyiség által tölthető ki, s így az agyban, valamint az agyburkokban lobra praedisponáló vérbőség jön létre. Ha már most felnőttnél, kinél a koponya már csontosodott, nem tudjuk megérteni, miért szokott a láb leginkább az agykér középüzetének elágazodási területén, a falcsontoknak megfelelőleg kezdődni, s legmagasabb fokát miért éri el legtöbbször itt, hogy miféle helyi ok szerepel, mely lobbá fokozza, úgy gyermekeknél azon esetekben, hol erőművi ok hiányzik, a kórok még homályosabb. Gyermekeknél az elsődleges agysorvadás rendkívül ritka, de ha jelen van is, annyira különböznek a viszonyok felnőtteknél, hogy a fenntebbi magyarázat változatlanul ide nem alkalmazható. Gyermekeknél a varratok még nem csontosak, ha tehát a koponya tartalma agysorvadás által fogy, úgy a koponya a külső légnyomás által annyira nyomható össze, mennyivel az agyállomány sorvadás által lemme megfogyott ; nem marad tehát az, melyet a vértöbblet kitöltene, s így sokra praedisponáló vérbőség sem fog keletkezni az agyburkokban. A mi két esetünkben a túltengő kemény agykérleb fejvízkórral párosul, hogy azonban létezik e egyáltalán oki összefüggés e két változás közt, s ha igen, mily nemű ezen összefüggés, ezen kérdéshez csak több esetnek észlelése után lehetne szólani. (Folyt. köv.) Adatok a sárga kór jelentőségéhez terheseknél. Konrád Márk tar-tól, N.-Váradon. (Vége). Nem tagadom az egyszerű sárga kór esetleges káros befolyását, mennyiben koraszülést, elvetélést idézhet elő; de ilyenkor is az okok fürkészésénél nem szabad egyedül a sárga kórnál megállapodni, hanem az organismus egyéb bonczi elváltozásait és működési zavarait kell szem előtt tartani. Ekkor nem fogunk oly téves magyarázatokhoz fordulni, mint azt sokan teszik, kik annyira félelmetesnek tartják a sárga kórt a terheseknél, s csak a felszívódott epe alkatrészeiben keresik minden rész forrását. Ugyanis Kühne és Hoppe Seyler, valamint Claude Bernard kísérleti vizsgálatai szerint elégséges az epesavból egy cseppet élő izomra csepegtetni, hogy ezt összehúzódásra ingerelje. Másrészt meg Ranke vizsgálódása szerint az epesavak közvetlen befolyással bírnak az idegrendszerre, vagy legalább is a dúcz-idegrendszerre. Az epesavak ezen kettős hatásából akarják ezután a sárga kór abortív hatását magyarázni. A terhes kitágult méh különben is izgékony, s az uterus sinus-aiban lerakódott epesavak izgatása közvetlenül és az idegdúczrendszer útján átterjedés által idézhetnek elő méhösszehúzódást, s így elvetélést, vagy koraszülést. Az elvetélés vagy koraszülés sokkal egyszerűbb és természetesebb magyarázatát találjuk a hiányos táplálkozásban és a vérkeringési zavarokban. Mint már kezdetben felemlítettük, épen a sárga kór leggyakoribb oka az alhasi pangásokban keresendő, s ezek a terhesség alatt még inkább fokozódhatnak, minek jeléül vizenyős beszüremkedés mutatkozik, a terhes nő alsó végtagjain és a külső szálszerveken. A belek és a bőr hiányos működése folytán savós kiizzadások történnek a hasürbe, a magzatburkokon belül és túlságos mennyiségben képződik a magzatvíz (hydraminos). A gyengült szívműködés nem közvetíti kellően az anyagcserét a vizenyősen beszüremkedett méhlepényen keresztül, az anya és magzat között, s a magzat könyen elhal, minek következtében azután elvetélés vagy koraszülés áll be. A túlságos menynyiségben kifejlődött magzatvíz (hydraminos) csak fokozza a már egyenként említett kórtüneteket. A szerfelett kitágult méh gátolja a rekeszt szabad működésében, összeszorítva tartja a tüdőt, s így akadályozza a légzést és vérkeringést, s ennek folytán könyen eclamptkcus rohamok is állhatnak be. A méh mechanice folytonos nyomása folytán annyira izgathatja a gyomrot, hogy csilapíthatlan hányás áll be. A sok magzatvíz könyen meg is repesztheti a túlságosan kitágított magzatburkokat, s ily módon áll azután be elvetélés vagy koraszülés. Azonban az esetek nagyobb részében a magzat élve születik, habár nincsen mindig jól kifejlődve. Négy tüzetesen 45*