Orvosi Hetilap, 1893. december (37. évfolyam, 49-53. szám)

1893-12-03 / 49. szám

1893. 49. sz. ORVOSI HETILAP Esetünkben kétségtelen volt, hogy rostonyás tüdőlábbal állunk szemben, mely egy addig teljesen egészséges gyermek­nél hirtelen lépett fel; a beteg maláriás semmi esetre sem lehetett, ezt azt intézetben levő control zárja ki. Feltűnő már a felvétel napján, valamint az utánra következő napokon a reggeli subfebril állapot, szemben a délutáni elég magas hő­mérsékekkel. 21-dikén reggelre az összes elég súlyos subjec­­tiv panaszok eltűnése s a 37°-os hőmérsék válságot gyanít­­­tattak, s csak az volt feltűnő, hogy a mellkason oldódás tünetei nem voltak észlelhetők. A válság helyett azonban ugyanezen nap délelőttjén rázó hideg után excessiv hőemelkedés jelent­kezik, mely mellett az infiltratum stationaer marad s innen kezdve kisebb remissióval 22 dikén estig fennáll a magas láz, s csak 23 dikán reggelre, vagyis több mint 36 órai tartam után száll újra 37°-ra, hogy délután újólag rázó hidegnek s excessiv hőemelkedésnek engedjen helyet. A 23-diki délutáni 41° C. lázat 24 dikén reggel végleges kritikus leesés s a be­­szűrődés tüneteinek visszafejlődése követi, s a beteg súlyos állapotából csakhamar teljesen felépül. A láztábla megtekintésénél azt látjuk, hogy a tulajdon­­képeni crisisen kivü­l, mely 24-dikén reggel, a megbetegedés 8-dik napján — itt is eltérés a szabálytól — állott be, két pseudo-crisis volt jelen, bár feltűnő, hogy a 3 dik és 4-dik napon a lázmenet remittáló jelleget mutat, minek folytán a lázmenet általában rendetlenül intermittáló jellegűnek mondható. Az egész lefolyás alatt két tökéletes aporetikus időszak volt észlelhető: az egyik 21-dikén kora reggeltől délelőtti tíz óráig tartott, míg a másik 23-dikán kora reggeltől déli 1 óráig húzódott. Ezen rövid aporexiával szemben aránytalanul hosszú lázas állapotot látunk. Az egyik rázó hideg reggeli 10 órakor, a másik ellenben déli 1 órakor lépett fel, vagyis nem ugyan­azon időszakban jelentkezett, a­mi ugyancsak váltóláz ellen szól, ha csak mint postponens rohamot nem akarjuk felfogni a fellépő lázas kitérést. A lázas időszak aránytalanul hosszú volta, szemben a rövid aporexiával határozottan az intermissiók váltólázas természete ellen szól; azon alapon pedig, hogy a lép az egész lefolyás, sőt még a lázexacerbatiók alatt sem volt tapintható, azt hiszem, majdnem biztossággal kizárni engedi azt, hogy váltóláz által előidézett lázmenettel, illetve meg­betegedéssel van dolgunk. Váltóláz ellen szólna még a spontán gyógyulás is, feltéve, hogy áll az, mit Friton felvesz, hogy t. i. az intermittens pneumonica chinin-kezelés nélkül halálos kimenetű. Nem tarthatjuk ezen esetet tehát sem intermittens pneumonicá­nak, sem pneumonia és intermittens szövődött­­ségének, hanem más okban kell keresnünk a lázmenet ezen többszörös megszakítottságának okát. A pneumonia erratica I. migransnál ugyancsak láthatunk rendetlen intermissiókat vagy remissiókat, a szerint mint a beszűrődés stationaer maradt, illetve oldódásba ment át, vagy pedig előre haladt, okozhatja a láz hirtelen exacerbatióját, a tömörült és már oldódásba átmenő tüdőrészletekbe történt con­gestio, mi az illető helyen újra fellépő múló -terepitatio által lesz felismerhető. A gyermekkorban azonban ezen tüdő-congestio legfölebb is csak gyanítható, mert a mély inspiriumok kimara­dása mellett a crepitatio alig hallható. (Ez az oka, hogy az „engouement“ szakában gyermekeknél csak igen ritkán hallunk crepitatiót, inkább az oldódás szakában, mikor már a mély légvételek kevésbbé fájdalmasak.) A gyermekkorban, főleg influenza által okozott tüdő­láboknál, nem is mondható nagy ritkaságnak az ily intermittáló lázmenet, ilyeneket ír le Nil Filatov.­ Igaz, hogy az influenza­­pneumoniák legtöbbször hurutos természetűek, de fel kell ezt azért említnünk, mert akárhányszor látunk az egyes lobularis góczok gyors összefolyása folytán egész lebenyre kiterjedő hurutos tüdőlábokat, melyeket az anamnesisen kívül épen csak a rendetlen lázmenet és protradáltabb lefolyás különböztet meg a rostonyás lábtól. Nem tudjuk ugyan, hogy a hurutos tüdő­lobnál miért találunk intermissiókat, de ép oly kevéssé ismer­jü­k a genuin rostonyás tüdőloboknál a pseudocrisisek létre­jöttének okát sem Ha felveszszü­k, hogy a tömörülés megállása és új hós­­ továbbfejlődése pseudocrisisre vezethet, úgy fel lehet tételeznünk azt is, hogy a tömörülésnek ugrásokban való előre­­menetele, esetleg central kezdetből peripherikussá fejlődése közben többször megállás, majd újabb előrehaladás rázó hide­gek és intermissiókkal járhat. Ezt veszi fel Szontagh s ezt véli Gerhardt tanár is. Fentebb általunk leírt esetben mi is hajlandók vagyunk feltételezni fordított sorrendben azt, hogy a tömörülés felületes tüdőrészletekből centraliter haladott előre s ezen haladás közben, kétszeri megállás folytán, jöttek létre azon bövig adó­zások, melyek a lázmenetnek az intermittáló jelleget kölcsönözték; azért vagyunk főleg hajlandók e feltevésre, mert a felvételkor már teljesen kifejezett tüdőláb physikális tünetei a rohamok alatt nem hogy fejlődést mutattak volna, de már 23-dikán, az utolsó pseudocrisis napján, határozott csökkenést mutattak, míg a subjectív nekélyek a délutáni lázroham alatt épen úgy előállottak, mint a­hogy azt a kezdeti időszakban látni megszoktuk. (Nehezített, nyögő, szakadozott légvétel, fáj­dalmas köhögés.) Az először tömörült tüdőrészlet után mélyebb, majd még inkább centrálisabb részletek szűrődtek be, míg az elsődlegesen tömörült tüdőrészletből a lázt okozó anyag már kiküszöböltetett, s ennek megfelelőleg álltak elő a pseudo­­critikus leesések és újabb hőemelkedések, míg 24-dikén reggel a legcentrálisabban tömörült tüdőrészletben állt be az oldódás, s ennek megfelelőleg bekövetkezett a végleges deservescentia. Leginkább hasonló ez eset a Romaldi által észlelt máso­dik esethez,a­hol ugyancsak két pseudocritikus leesés volt jelen, azon különbséggel, hogy ott a lázroham alatt a physika­lis tünetek is megfelelő exacerbatiót mutattak. Az intermittens pneumoniák gyűjtő neve alatt a fentiek alapján háromféle kóralak van összefoglalva: 1. Ide tartoznak az intermittens malarica pneumonica esetek, melyeket annyi tekintélyes észlelő — nálunk Korányi tanár —­ írt le, hogy létezésükhöz kétség egyáltalában nem férhet. Ezekre, úgy látszik, az jellemző, mint Korányi tanár is hangsúlyozza, hogy prodromai tünetek mennek előre, hogy legtöbbször körglobokból fejlődnek, úgy mint az influenza-tüdő­­lobok, hogy chinin-hatás észlelhető s acut léptumor van jelen, hogy az apyrexia ideje rövidebb ugyan a lázas időszaknál, de nem aránytalanul rövid, s végre hogy a lázas hőmérsék­ler­tiana s.­quotidiana typusával kezdődik. (Ezt Friton is hang­súlyozza.) 2. A második csoportba tartoznának azon esetek, hol vegyes fertőzés, azaz váltóláz és rostonyás tüdőláb szövődött­­sége van jelen. Ily esetek helyes megítélése főkép az anamnesis alapján lehetséges. 3. A harmadik csoportba tartoznak végre azon esetek, hol egy genuin rostonyás tüdőláb ugrásszerű továbbhaladása, esetleg a már megállapodott, hepatizált területre újólag történt congestio folytán jönnek létre intermissiók és exacerbatiók. Az e csoportba tartozó esetekre jellemző volna a szabálytalan láz­­intermissio, az aránytalanul hosszú lázas időszak szemben a láztalannal, léptumor hiánya és spontán, chinin nélküli gyógyu­lás. Döntő természetesen csak a vérvizsgálat lehet, miután kétségtelen bizonyosságot a mai színvonalon csakis a górcső adhat. * * * A közlött esethez mintegy pótlásul csatoljuk egy azóta észlelt, az elsőnél is typikusabb lefolyású, megszakított láz­menetű tüdőlob esetünk rövid kórtörténetét. N. István, 6 éves, 1893. szeptember 24-dikén vétetett fel teljesen kifejezett rostonyás tüdőlobbal, mely a jobb alsó lebenyben volt lokalizálható. Ez lytice deserveskálván a megbetegedés 7-dik napján, a tompulat, hörgi légzés s a tüdőláb összes tünetei majdnem teljesen eltűntek. A beteg szeptember 28-dikától október 3-dikáig teljesen láztalan volt s gyógyultnak tekintettük, mikor is két napig tartó subfebrilis állapot után a tüdőláb összes tünetei újból előállottak ugyanazon helyen, hol az előbbi beszűrődés­ ­ Nil Filatov: Semiotik u. Diagnostik der Kinderkrankheiten. Stuttgart, 1892. 1­1. c. 585

Next