Orvosi Hetilap, 1920. április (64. évfolyam, 14-17. szám)
1920-04-04 / 14. szám
1920. 14. sz. ORVOSI HETILAP úgynevezett labyrinthus-reactiók: a félremutatás, nystagmus stb. csak forgó mozgásnál jelentkeznek, ami szintén érthetetlen volna, ha teljesen azonos inger váltaná ki mindkettőt. Ennek az ellentmondásnak magyarázatára vissza kell térnünk a forgó mozgás érzését közvetítő physiologiás inger magyarázatára, a Mach-Breuer-féle elméletre, mely, mint fentebb említettem, az endolympha okozta cupula-elhajlásban keresi e physiologiás inger magyarázatát. Ez kelti bennünk az elmozdulás érzését, ez az oka a nystagmusnak és a több reactiós mozgásnak. Ez az elmélet minden tetszetős tulajdonsága mellett sem tudja a nystagmus keletkezését megmagyarázni, sőt egyenesen lehetetlenné teszi ennek megértését, amint erre már Rejtő is rámutatott. Ha ugyanis elpusztítjuk az egyik labyrinthust, Mach-Breuer elmélete alapján ennek nyugalmi helyzetben nem volna szabad egyensúly-zavart, nystagmust okozni, mert hacsak nem izgatjuk a megmaradt ívjáratot, nincs inger, mely az endolymphát áramlásba hozná. Ennek daczára azt látjuk, hogy oly egyéneken, kiknek az egyik labyrinthusa el lett távolítva, igen heves subjectív és objectív izgalmi tünetek jelentkeznek. Nagyfokú szédülés egyensúlyzavarokkal, nystagmussal lesznek a következményei, amelyek iránya olyan lesz, mintha a megmaradó labyrinthust izgattuk volna. Minthogy, mint említettem, az épület semmiféle inger sem érte, e tünetek mással, mint az eltávolított labyrinthus kiesésével nem magyarázhatók. Ama következtetésre kell tehát jutni, hogy az eltávolított labyrinthussal bizonyos ingerek kiestek, melyek eddig egyensúlyban tartották a szemizmokat és a test többi izmát. Ezeknek az állandó ingereknek a kiesése lehet csak az oka, hogy a szemgolyókat most a megmaradó ép labyrinthusból kiinduló ingerek kitérítik és egyéb decompensatiós tünetek mellett nystagmust vagy narkotizált állaton a nystagmus lassú labyrinthus-componensét, a szemelfordulást idézik elő. Ezek a tünetek idővel enyhülnek ugyan, de egészen sohasem múlnak el és kényszerű szükséggel vezetnek az állandó labyrinthus-tonus felvételére, amit különben már Goltz is megtett. Az állandó labyrinthus-tonus felvételének másik fontos támasza Ewald ama tapasztalata, hogy labyrinthusától megfosztott egyénen a kiesési tünetek megszüntethetők, ha az operált oldalon a nervus octavus csonkját izgatjuk. Az állandó labyrinthus-tonus tehát, mint említettem ellenkezik Mach és Breuer hypothesisével, mert olyankor is jelen van, a mikor az endolympha nincs áramlásban és a mikor ez elmélet szerint labyrinthus-ingernek nem volna szabad keletkeznie. De nem magyarázza a Mach-Breuer elmélet az ép emberen jelentkező labyrinthus-reactiókat sem. Az eddigi vizsgálók többnyire abból indultak ki, hogy a forgás egy központ körül történik, melytől kétoldalt foglal helyet a két labyrinthus. Ezen elrendeződést érzékíti az I. ábra A-helyzete, melyen C-nél van a középpont. E helyzetben a két ampulla hajszálai ellenkező irányban fognak elmozdulni. Balra forgatáskor például a jobb ampulla hajszálai az utriculus felé fognak elmozdulni, a bal ampulláéi a sima vég felé, amit az ábrán vastag vonallal jeleztem. A két hatás összegeződni fog, miután a jobboldali utricularis elmozdulás hatása megegyezik a baloldali, a sima vég felé irányulóval. A két hatás tehát egymást erősíti és erős jobboldali nystagmust kapunk. Az esetek többségében azonban e forgatási tengely nem esik a két labyrinthus közé, hanem a központtól kisebb vagy nagyobb távolságra, úgy hogy az elrendeződés rendesen olyan, mint azt a helyzetben látjuk érzékítve, hol a központ messze kiesik a két labyrinthust összekötő vonaltól. Itt a cupula hajszálai alig térnek ki a nyugalmi helyzetből, az endolymphaáramlás már sokkal kisebb és annak daczára azt tapasztaljuk, hogy csak kevéssel csökkennek e helyzetben való forgáskor a szédülés-tünetek és a reactiós zavarok. A B helyzetnél még eklatánsabban mutatja a Mach- Breuer-emlélet tarthatatlanságát a C helyzet. E helyzetben a fej, mint azt a mellékelt ábra mutatja, úgy van elhelyezve, hogy a két ívjárat kívül esik a forgó tengelyen, természetesen az egyik kisebb, a másik nagyobb távolságra. Ez elrendeződés mellett mindkét ívjárat szálacskái ugyanazon irányban fognak elmozdulni. Jobbra forgatáskor az utriculus felé, balra forgatáskor a sima oldal felé. Ebben a helyzetben az egyforma endolymphaáramlás két ellentétes ingert váltana ki, az eredménynek tehát zérusnak kellene lennie, vagyis nem volna szabad labyrinthus-reactiót kapni. Ennek daczára, ha gyengébb is a reactio, igen kifejezetten kimutatható. Ha, amint a fentiek kétségtelenül igazolják, a forgás érzése nem lehet a cupula hajszálainak kisebb-nagyobb elmozdulásától feltételezve, közelfekvő, hogy valami más ingert keressünk, mely ez ellentmondást megmagyarázza, olyan ngert, mely jelen van a forgatáskor is és jelen van a test nyugalmi helyzetében is, szóval egy állandó ingert. Ez állandó ingert Goltz a gravitatióban kereste, ami megmagyarázza ugyan az állandó tónust, de nem magyarázza meg a forgatáskor jelentkező reactiókat. Az sem valószínű, hogy az ingert kiváltó ok az ampulla hajszálainak csillószőrös mozgása volna, mint Ewald felvette, mert ezt még senki sem látta. Több valószínűsége van annak a feltevésnek, hogy az ingerkiváltó ok az endolympha nyomása, amint ezt már Rejtő is felvette. Ez nyugalmi állásban is bizonyos tónust tarthat fenn, az endolympha forgásakor pedig a nagyobb nyomásnak kitett cupula erősebb tónust okoz, felkelti bennünk a forgás érzését és kitéríti a szemgolyót az erősebb inger irányában. Annál valószínűbb ez a feltevés, mert különben sem látszott plausibilisnek, hogy a meglehetős tömött endolympha valami nagy áramlásban lehessen a mindössze alig milliméter vastagságú ívjáratban. Ha az előbb ábrázolt helyzeteket a forgatás közben beálló nyomáskülönbségekkel igyekszünk megvilágítani, tisztán áll előttünk ezek mechanizmusa. Forgás közben ugyanis nem csak egyfajta nyomás fog érvényesülni,amint ezt eddig felvették, hanem kétfélét kell megkülönböztetnünk. Érvényesül a folyadék tehetetlensége, mely abban nyilvánul, hogy minden mozgásváltozással szemben visszamarad a folyadékoszlop. Ennek hatását, amelyet ez a visszamaradás kifejt és amelyet eddig kizárólag vettek figyelembe, remanentiás hatásnak nevezhetjük. Érvényesül azonban ezenkívül a folyadékoszlop centrifugális hatása is, mely az ívjárat külső oldalára most nagyobb nyomással nehezedik, mint a belsőre. Nézzük e megvilágításban az endolympha elmozdulását az előbb leírt háromféle elhelyeződésben és jelezzük pontozott nyíllal a remanentiahatás folytán beálló nyomást, folytonos vonallal pedig a centrifugális erő folytán beállót. 1. ábra. c. De 159