Orvosi Hetilap, 1923. április (67. évfolyam, 12-16. szám)
1923-04-01 / 12. szám
1923. 12. sz. ORVOSI HETILAP által ajánlott gyógymechanikai eljárásokat a műtét után nem lehetett kivinni, kérdés, hogy a javulás mennyi ideig fog tartani. Jegyzet: Közleményemnek nyomtatásban megjelenéséig két év telt el és ezen idő alatt a beteg állapota a műtét után ismét rosszabbodott, s jelenleg a végtagokban megnyilvánuló spasmus és athetosis csaknem a műtét előtti intensitását érte el. A budapesti kir. magy. Pázmány Páter tud. egyetem II. sz. sebészeti klinikájának közleménye (igazgató Kuzmik Pál egy. ny. r. tanár). A vesetáj pneumoradiographiája. (Egy fénykép-melléklettel.) írta : Szabó Ince dr. egyet, tanársegéd. A vesék pneumoradiographiája alatt azon eljárást értjük, mellyel a retroperitoneálisan fekvő vese zsíros tokjába 5—600 ccm géznemű anyagot juttatunk, s így ezen negatív töltés által a vese és az őt környező lágyrészek között oly kontrasztkülönbséget teremtünk, hogy úgy a vese, mint a vele szomszédos szervek körvonalai a Röntgen-felvételen, sőt az átvilágító ernyőn is élesen elkülöníthetők. A légnemű anyag befecskendezésének technikája a következő: A beteget a vizsgálandó vesével ellenkező oldalra fektetjük, dereka alá homokzsákot helyezünk, ezáltal a vizsgálandó vesetáj jól kidomborodik, a szervek pedig saját súlyuknál fogva le- és előresülyednek, és eltávolodnak a hátsó hasfaltól, ami a melléksérülések elkerülése szempontjából igen fontos. Most egy 10 cm hosszú finom punctiós tűvel a második ágyékcsigolya közepének magasságában a hátegyenesítő izmok külső szélén a bőr előzetes desinficiálása után beszúrunk. E helyen a bőralatti kötőszövetet, fascia lumbodorsalist, musculus quadratus lumborumot és aponeurosist találjuk. Míg az izomzaton és az aponeurosison átmegyünk, bizonyos ellenállást érzünk; mihelyt ez utóbbin is áthaladtunk, egy zökkenés érezhető, tűnk könnyen mozog, a helyes rétegben vagyunk, a gáz befecskendezése a laza szövetbe könnyen sikerül. Tűnket a mondott helyen való beszúrás után kissé befelé és fölfelé irányítva vezetjük, mert így úgy a vesének, mint a pioasnak a megsértését elkerüljük. A tűt kb. 7 cm-re, kövér egyéneknél 9 cm-re kell beszúrni. Ha a beszúrás megtörtént, megfigyeljük nem-e csepeg vér a tűn keresztül; ha igen, úgy a tű helyzetét meg kell változtatnunk, mert vérérben van és a légembólia veszélye miatt ilyenkor semmi esetre sem szabad gázt befecskendezni. Az ilyenkor megsérülő ér a zsíros tokban futó, vese körüli vénák vagy artériák egyike. A nagy erek sokkal mélyebben és mediálisabban feküsznek, semhogy azokat megsérthetnénk; de ha túl mélyen való beszúrás esetén meg is szúrjuk őket, ily vékony tű mellett nem jelent semmit, mert a mélyen fekvő idegek vezetési érzéstelenítésénél ez többször is minden baj nélkül megtörténik. Hasonlóképen a sympathicus idegdúcok, illetőleg idegek megsértése is kizárt. A beszúrás megtörténte után meg kell győződnünk arról is, hogy a tű vége nincs-e a veseállományban. Erről úgy győződünk meg, hogy a beteget mélyen belélegeztetjük és ha a tű külső vége erős ellentétes irányú kilengéseket végez, úgy a hegye a parenchyméban van, vagy legalább is szorosan érintkezik vele. Mindaddig húzzuk vissza a tűt, míg belélegeztetésnél mozgása megszűnik. Különben a gáz befecskendezésénél is azonnal jelzi a beteg, hogy a tű a veseparenchymában van, mert rögtön erős, a vesére jellemző kisugárzó fájdalmakról kezd panaszkodni. Ugyancsak elkerülendő a diaphragma és a pleurea megsértése is. Az előbbinél apnoé az utóbbinál pneumothorax-képződés veszélye fenyeget. Ezt elkerülendő, tudnunk kell, hogy a pleura-üreg legalsó tasakja kb. az első ágyékcsigolya felső széle magasságában, a rekesz pedig az első ágyékcsigolya alsó széle magasságában fektetett vízszintes . A budapesti IX. sebésznagygyűlésen 1922 szept. 16-én tartott előadás nyomán, síkig ér le; épp ezért tűnhet mindig a második ágyékcsigolya-test közepének a magasságában kell beszúrnunk és csak kismértékben szabad hegyet fölfelé irányítanunk. Túl mediális irányban sem szabad tünket vezetni, mert különben a musculus psoasba jutunk, minek emphysemája kellemetlen, az inguinális táj felé kisugárzó fájdalmakat okoz a betegnek. Ha a fentiek betartása mellett biztosak vagyunk, hogy tynk hegye a helyes rétegben van, megkezdjük a gáz befecskendezését. Klinikánkon a majd alább részletesen kifejtett okok miatt oxigént használunk e célra. A befecskendezést egy kétjáratú csappal ellátott, 100 cm3 kifőzhető, fémburkolatos üvegfecskendővel végezzük. A csap egyik járata egy kifőzött gummicső segélyével egy oxigéntartállyal, a másik csapja egy másik steril gummicső segélyével a vese zsíros tokjában levő kanüllel áll összeköttetésben. Minthogy az oxigénbombából túl nagy nyomás alatt jön az oxigén, a szükséges mennyiséget víz felett fogjuk fel. E célra a legmegfelelőbb a Brauer-féle pneumothorax-készülék. A fecskendő oxigén felőli csapját megnyitva, oxigént szívunk fel a fecskendőben; e csapot elzárva, megnyitjuk a beteg felőli csapot és szép lassan, egyenletesen nyomjuk az oxigént a vesét körülvevő zsíros kötőszövetbe. Az oxigén befecskendezése közben a betegnek sohasem szabad fájdalomról panaszkodni. A beteg, ha helyes rétegben vagyunk, többé-kevésbbé kellemetlen teledési érzésről panaszkodik csak. Mihelyt fájdalmat jelez, szüntessük be az oxigén-befecskendezést, mert vagy a vesében, vagy a pioasban van a tű vége, amit már a fent említett kisugárzó fájdalmakból állapítunk meg, vagy pedig perizenális összenövések akadályozzák a gáz egyenletes eloszlását Előbbi esetben a tűt kissé visszahúzzuk, utóbbi esetben álljunk el a zsíros tok gázzal való megtöltésétől, mert ha erőltetjük a dolgot, a nagy nyomással besajtolt gáz szétrobbantja az összenövéseket, vérerek szakadnak meg, melyeken át a nagy nyomással besajtolt gőz a véráramba kerül és embóliává alakulhat. E tényt többször tapasztalták mesterséges pneumothorax-képzésnél, mikor az összenövéseket erős nitrogénnyomással robbantani igyekeztek, hogy ezáltal lehetségessé tegyék a fixált tüdőfélnek a cellabálását. A helyes technikai kivitel mellett az a kérdés, hogy milyen gáznemű anyagot használjunk a perizenális zsírszövet megtöltésére. Láttuk, hogy pneumoperitoneumnál 5—6 liter levegőt lehet minden kár nélkül a szabad hasüregbe befújni. Ezen alapon első kísérleteinket mi is levegővel végeztük. Egy alább részletesen közlendő esetünk kapcsán, mely határozottan légembolia benyomását tette, áttértünk az oxigénre, és pedig Gärtner figyelmeztetésére és kísérleteire támaszkodva. Gärtner ugyanis kimutatta, hogy egy állat vénájába nagymennyiségű oxigént fecskendezhetünk be minden veszély nélkül, csak arra kell vigyáznunk, hogya befecskendezés lassan történjen, hogy a vérsejteknek ideje legyen a beáramló oxigént megkötni. Csak ha a befecskendezés oly gyors, hogy az oxigént a venosus vér nem képes megkötni, alakul át embóliává és blockírozza a kis vérkört. Más az eset a levegőbefúvás esetén. Ezt a vér nem köti meg, tehát mindenképen embóliává alakul. Mint láttuk, a behívásnál alkalmazott nyomás igen fontos szerepet játszik. Erős nyomással besajtolt gáz erőszakosan teremt magának utat és ilyenkor elsősorban a vékonyabb falú vénák repednek meg. Hogy nagy nyomás mellett az oxigén is képes embóliát képezni, láttuk a háború elején a gázphlegmének kezelésénél. Ezek ellen ugyanis azt ajánlották, hogy a megbetegedett szövetekbe nagy nyomás mellett oxigént sajtoljanak, mely művelet nem egy halálos kimenetelű embóliával végződött, mikor is véletlenül a vénába került tűn a vér elnyelőképességét meghaladó mennyiségű oxigén jutott a jobb szívbe és onnan a kis vérkörbe. Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy a befúvás legyen lassú, egyenletes és óvatos. Az egész művelet alatt hallgatózzunk a szív felett, mert már a legelső gázbuborék egy zörejt okoz (Plätschengeräusch). Ez, oxigén használata esetén, nem jelent komolyabb bajt, mert ha ezt nem követi nagyobb és újabb mennyiségű oxigén, úgy az hamarosan, mielőtt kijutna a jobb szívből, absorbeálódik. 137