Orvosi Hetilap, 1923. április (67. évfolyam, 12-16. szám)

1923-04-01 / 12. szám

1923. 12. sz. ORVOSI HETILAP által ajánlott gyógymechanikai eljárásokat a műtét után nem lehetett kivinni, kérdés, hogy a javulás mennyi ideig fog tartani. Jegyzet: Közleményemnek nyomtatásban megjelenéséig két év telt el és ezen idő alatt a beteg állapota a műtét után ismét rosszabbodott, s jelenleg a végtagokban megnyilvánuló spasmus és athetosis csaknem a műtét előtti intensitását érte el. A budapesti kir. magy. Pázmány Páter tud. egyetem II. sz. sebészeti klinikájának közleménye (igazgató­­ Kuzmik Pál egy. ny. r. tanár). A vesetáj pneumoradiographiája.­ (Egy fénykép-melléklettel.) írta : Szabó Ince dr. egyet, tanársegéd. A vesék pneumoradiographiája alatt azon eljárást értjük, mellyel a retroperitoneálisan fekvő vese zsíros tok­jába 5—600 ccm géznemű anyagot juttatunk, s így ezen negatív töltés által a vese és az őt környező lágyrészek között oly kontrasztkülönbséget teremtünk, hogy úgy a vese, mint a vele szomszédos szervek körvonalai a Röntgen-felvételen, sőt az átvilágító ernyőn is élesen el­különíthetők. A légnemű anyag befecskendezésének technikája a következő: A beteget a vizsgálandó vesével ellenkező oldalra fektetjük, dereka alá homokzsákot helyezünk, ezáltal a vizsgálandó vesetáj jól kidomborodik, a szervek pedig saját súlyuknál fogva le- és előresülyednek, és eltávolodnak a hátsó hasfaltól, ami a melléksérülések elkerülése szempontjából igen fontos. Most egy 10 cm hosszú finom punctiós tűvel a második ágyékcsigolya közepének magasságában a hátegyenesítő izmok külső szélén a bőr előzetes desinficiálása után beszúrunk. E helyen a bőralatti kötőszövetet, fascia lumbodorsalist, musculus quadratus lumborumot és aponeurosist találjuk. Míg az izomzaton és az aponeurosison átmegyünk, bizo­nyos ellenállást érzünk; mihelyt ez utóbbin is áthalad­tunk, egy zökkenés érezhető, tűnk könnyen mozog, a helyes rétegben vagyunk, a gáz befecskendezése a laza szövetbe könnyen sikerül. Tűnket a mondott helyen való beszúrás után kissé befelé és fölfelé irányítva vezetjük, mert így úgy a vesének, mint a pioasnak a megsértését elkerüljük. A tűt kb. 7 cm-re, kövér egyéneknél 9 cm-re kell beszúrni. Ha a beszúrás megtörtént, megfigyeljük nem-e csepeg vér a tűn keresztül; ha igen, úgy a tű helyzetét meg kell változtatnunk, mert vérérben van és a lég­­embólia veszélye miatt ilyenkor semmi esetre sem szabad gázt befecskendezni. Az ilyenkor megsérülő ér a zsíros tokban futó, vese körüli vénák vagy artériák egyike. A nagy erek sokkal mélyebben és mediálisabban feküsz­­nek, semhogy azokat megsérthetnénk; de ha túl mélyen való beszúrás esetén meg is szúrjuk őket, ily vékony tű mellett nem jelent semmit, mert a mélyen fekvő idegek vezetési érzéstelenítésénél ez többször is minden baj nél­kül megtörténik. Hasonlóképen a sympathicus­ idegdúcok, illetőleg idegek megsértése is kizárt. A beszúrás megtör­ténte után meg kell győződnünk arról is, hogy a tű vége nincs-e a veseállományban. Erről úgy győződünk meg, hogy a beteget mélyen belélegeztetjük és ha a tű külső vége erős ellentétes irányú kilengéseket végez, úgy a hegye a parenchyméban van, vagy legalább is szorosan érint­kezik vele. Mindaddig húzzuk vissza a tűt, míg beléle­­geztetésnél mozgása megszűnik. Különben a gáz befecs­kendezésénél is azonnal jelzi a beteg, hogy a tű a vese­­parenchymában van, mert rögtön erős, a vesére jellemző kisugárzó fájdalmakról kezd panaszkodni. Ugyancsak el­kerülendő a diaphragma és a pleurea megsértése is. Az előbbinél apnoé az utóbbinál pneumothorax-képződés veszélye fenyeget. Ezt elkerülendő, tudnunk kell, hogy a pleura-üreg legalsó tasakja kb. az első ágyékcsigolya felső széle magasságában, a rekesz pedig az első ágyék­­csigolya alsó széle magasságában fektetett vízszintes . A budapesti IX. sebésznagygyűlésen 1922 szept. 16-én tartott előadás nyomán, síkig ér le; épp ezért tűnhet mindig a második ágyék­­csigolya-test közepének a magasságában kell beszúrnunk és csak kismértékben szabad hegyet fölfelé irányítanunk. Túl mediális irányban sem szabad tünket vezetni, mert különben a musculus psoasba jutunk, minek emphyse­­mája kellemetlen, az inguinális táj felé kisugárzó fájdal­makat okoz a betegnek. Ha a fentiek betartása mellett biztosak vagyunk, hogy tynk hegye a helyes rétegben van, megkezdjük a gáz befecskendezését. Klinikánkon a majd alább részle­tesen kifejtett okok miatt oxigént használunk e célra. A befecskendezést egy kétjáratú csappal ellátott, 100 cm3 kifőzhető, fémburkolatos üvegfecskendővel végezzük. A csap egyik járata egy kifőzött gummicső segélyével egy oxigén­­tartállyal, a másik csapja egy másik steril gummicső segélyével a vese zsíros tokjában levő kanüllel áll össze­köttetésben. Minthogy az oxigénbombából túl nagy nyo­más alatt jön az oxigén, a szükséges mennyiséget víz felett fogjuk fel. E célra a legmegfelelőbb a Brauer-féle pneumothorax-készülék. A fecskendő oxigén felőli csap­ját megnyitva, oxigént szívunk fel a fecskendőben; e csapot elzárva, megnyitjuk a beteg felőli csapot és szép lassan, egyenletesen nyomjuk az oxigént a vesét körülvevő zsíros kötőszövetbe. Az oxigén befecskendezése közben a beteg­nek sohasem szabad fájdalomról panaszkodni. A beteg, ha helyes rétegben vagyunk, többé-kevésbbé kellemetlen teledési érzésről panaszkodik csak. Mihelyt fájdalmat jelez, szüntessük be az oxigén-befecskendezést, mert vagy a vesében, vagy a pioasban van a tű vége, amit már a fent említett kisugárzó fájdalmakból állapítunk meg, vagy pedig perizenális összenövések akadályozzák a gáz egyen­letes eloszlását Előbbi esetben a tűt kissé visszahúzzuk, utóbbi esetben álljunk el a zsíros tok gázzal való meg­töltésétől, mert ha erőltetjük a dolgot, a nagy nyomással besajtolt gáz szétrobbantja az összenövéseket, vérerek szakadnak meg, melyeken át a nagy nyomással besajtolt gőz a véráramba kerül és embóliává alakulhat. E tényt többször tapasztalták mesterséges pneumothorax-képzésnél, mikor az összenövéseket erős nitrogénnyomással robban­tani igyekeztek, hogy ezáltal lehetségessé tegyék a fixált tüdőfélnek a cellabálását. A helyes technikai kivitel mellett az a kérdés, hogy milyen gáznemű anyagot használjunk a perizenális zsír­szövet megtöltésére. Láttuk, hogy pneumoperitoneumnál 5—6 liter levegőt lehet minden kár nélkül a szabad has­üregbe befújni. Ezen alapon első kísérleteinket mi is levegővel végeztük. Egy alább részletesen közlendő ese­tünk kapcsán, mely határozottan légembolia benyomását tette, áttértünk az oxigénre, és pedig Gärtner figyelmezte­tésére és kísérleteire támaszkodva. Gärtner ugyanis ki­mutatta, hogy egy állat vénájába nagymennyiségű oxigént fecskendezhetünk be minden veszély nélkül, csak arra kell vigyáznunk, hogy­­a befecskendezés lassan történjen, hogy a vérsejteknek ideje legyen a beáramló oxigént meg­kötni. Csak ha a befecskendezés oly gyors, hogy az oxigént a venosus vér nem képes megkötni, alakul át embóliává és blockírozza a kis vérkört. Más az eset a levegőbefúvás esetén. Ezt a vér nem köti meg, tehát mindenképen embóliává alakul. Mint láttuk, a behívás­nál alkalmazott nyomás igen fontos szerepet játszik. Erős nyomással besajtolt gáz erőszakosan teremt magának utat és ilyenkor elsősorban a vékonyabb falú vénák reped­nek meg. Hogy nagy nyomás mellett az oxigén is képes embóliát képezni, láttuk a háború elején a gázphlegmé­­nek kezelésénél. Ezek ellen ugyanis azt ajánlották, hogy a megbetegedett szövetekbe nagy nyomás mellett oxigént sajtoljanak, mely művelet nem egy halálos kimenetelű embóliával végződött, mikor is véletlenül a vénába került tűn a vér elnyelőképességét meghaladó mennyiségű oxigén jutott a jobb szívbe és onnan a kis vérkörbe. Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy a befúvás legyen lassú, egyenletes és óvatos. Az egész művelet alatt hallga­tózzunk a szív felett, mert már a legelső gázbuborék egy zörejt okoz (Plätschengeräusch). Ez, oxigén használata esetén, nem jelent komolyabb bajt, mert ha ezt nem követi nagyobb és újabb mennyiségű oxigén, úgy az hamarosan, mielőtt kijutna a jobb szívből, absorbeálódik. 137

Next