Orvosi Hetilap, 1934. november (78. évfolyam, 44-47. szám)
1934-11-03 / 44. szám
1006 ORVOSI HETILAP 1934. 44. sz. kon, vagy díszes, gombosvégű pálcával (baculus nodosus) kezükben jelentek meg (Kossa). A megbecsülés rendesen anyagi szolgáltatásokban is megnyilvánult. Ritka kivételektől eltekintve, a régi idők már gyár orvosai vagyont gyűjtöttek. Szilágyi Péter dr. a XVI. század első felében Forgách Zsigmonddal együtt birtokolta az ugródi várat. IV. Béla, Tiborc mesternek 3 fundust ajándékozott. I. Ferdinánd Zsámbokyt, a kiváló orvost és polyhistort 1557-ben kelt okiratában „egregius“nak nevezi és elrendeli, hogy a magyar kamara egész életén át 50 magyar forintot fizessen neki évdíjul. Báthory István erdélyi fejedelem orvosának három jelentékeny kolozsvári birtokot, Bocskay István orvosának, Mácsi Andrásnak hegyaljai szőlőt adományozott. Az orvosi gyakorlat a legtöbb helyen jól jövedelmező volt, az előkelők orvosai sehol máshol nem találkoztak olyan bőséges anyagi elismerésben, mint nálunk. Pest megye régi orvosai a XVII—XVIII. században többnyire háztulajdonosok voltak. Wallaszkai János pesti orvos 1767-ben szép könyvtárát és 10.000 forintnál többet hagy a fiscusnak. Benkő Sámuel, Borsod megye főorvosa sajátjából 600 frt. jutalmat tűz ki annak, aki a marhavész gyógyszerét felfedezi. Gróf Pálffy Pál 1641-ben egyetlen sikerült kúráért 100 aranyat fizetett orvosának. Teleki Mihály 6 lovat küldött doctoráért és előre 50 aranyat. Nádasdy nádor Bécsből, levélben figyelmeztette feleségét, hogy ha a doctor eljárt a dolgában, adják meg neki tikját, lúdját (vagyis illő honoráriumát) (Kossá). A jó idők sajnos régen elmúltak, azoktól nagyon messzire jutottunk. A háziorvosi intézmény, mely a családnak nemcsak betegségek esetén rendelkezésre álló orvost, de bizalmas tanácsadót, segítségre kész barátot adott s emellett az orvosnak is módot adott arra, hogy öregsége napjaira megélhetését biztosító vagyonocskát gyűjtsön, jóformán teljesen megszűnt. A körülmények kényszere folytán az állam kötelességtudása mindinkább odaterelődött, hogy tömeggyógyítással gondoskodjék beteg polgárairól, az orvosok áldozatkészségének a végletekig terjedő igénybevétele mellett. Ennek a kötelességteljesítésnek igyekezete vezette az államot a tisztviselő betegsegélyző intézmény felállítására is. Az illetménycsökkentések által súlyosan megviselt tisztvislő osztály megérdemli, hogy az állam részéről ugyanazt a gondozást megkapja, amelyben az a munkásosztályt részesíti. Tény az is, hogy a tisztviselő betegsegélyző létesülése, állásnélküli orvosok százainak megadja a megélhetés feltételeit. Ezekkel az előnyökkel szemben azonban a tömeggyógyítás sötét kísértetei vonulnak fel. Az orvosi gyakorlatnak szükségképen előálló korlátozódása és ezzel az orvosok megélhetésének fokozódó megnehezedése végeredményben a nemzet szempontjából másodrendű következmény, amely előbb-utóbb az orvosok számának következményes apadásával, illetve — bármily keserves is kimondani — azok egy részének pusztulásával kiegyenlítődik. Sokkal nagyobb jelentőségű az a kár, amely az orvosi munka színvonalának süllyedésével a társadalmat fenyegeti. Ma a betegségek helyes felismerését biztosító vizsgáló eljárások számának szaporodása mellett még gyakorlott orvosnak is számottevő időre van szüksége, ahhoz, hogy megnyugtató diagnózishoz eljusson. Ha ez az idő rendelkezésére nem áll, a végén a leglelkiismeretesebb orvos is beletörődik, bár állandóan nyugtalankodó lelkiismerettel abba, hogy esetleg helytelen diagnosis alapján esetleg helytelen gyógykezelést alkalmaz. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy a betegségbiztosító — annak az orvosnak, aki állása illetményén kívül az orvosi gyakorlat korlátozódása folytán mellékjövedelemre nem számíthat — nem adhat olyan illetményt, amely módot adna a tudomány haladásával lépéstartás eszközeinek megszerzésére, ami szükségképen együtt jár az orvosi működést bénító elmaradottság tudatának felkeltésével. Jelentékeny veszedelmek ezek, de azért a helyzet még nem kétségbeejtő. A kényszer által kierőszakolt tömeggyógyítás veszedelmeit csökkenteni lehet az intézménybe bevont orvosok számának növelésével, az orvosoknak juttatott szolgáltatások fokozásával. Megnyugtató e tekintetben, hogy a tisztviselő betegsegélyezést életbeléptető rendelkezésnek hatálya csak az 1935/36. költségvetési év végéig áll fenn, ami módot ad arra, hogy a tapasztalatok értékesítésével a javításra irányuló törekvés érvényesüljön. A beálló kár nem az orvosok hibájából, de a körülményekből fakad. Az orvosok áldozatkészsége a legnehezebb körülmények között is meg szokott maradni, de a körülmények mostohasága miatt nem tud érvényesülni. Súlyos áldozatokat hoz a fővárosban működő egyleti orvos, aki naponta 60—70 beteget kénytelen meglátogatni; súlyos áldozatokat hoz az az orvostársunk, aki elmegy falura, kisközségbe, hogy kérges tenyerű testvéreinket védje a halál támadásai ellen, mert lemond mindazokról az igényekről, amelyek a művelt embert megilletnék. Lemond arról, hogy családját zavartalan együttlétben élvezhesse, gyermekeit nevelhesse és neveltethesse és lemond arról is, hogy saját és családja érdekeit kellőképen szolgálhassa. Sokszor elhangzik orvosokkal szemben az a szemrehányás, hogy saját rendi ügyeikkel kellőképen nem foglalkoznak, vagy átengedik magukat vezetőiknek, így is van. Ezért nem gáncs, hanem dicséret illeti meg őket, mert feláldozzák saját érdekeiket a köz érdekében. Attól az orvostól, aki kora hajnaltól késő estig dermesztő hidegben, vagy perzselő hőségben, gyalog, vagy rozoga szekéren járja az áldozatok útját, amikor fáradtan hazatér, azzal a gondolattal, hogy éjszakai nyugalmát is meg fogják zavarni, igazán nem lehet követelni, hogy az Orvosszövetség lapját olvassa és rendjének ügyeivel tervszerűen foglalkozzék. És súlyos áldozatot hoz minden, a gyógyítás területén működő orvos még azzal is, hogy betegeinek gondját lelkére veszi azzal az állandó tépelődéssel, mely újból és újból felveti előtte a kérdést, hogy várjon megtett-e mindent, amit betegei érdekében megtehetett, vájjon nem tehetett volna-e többet, vagy jobbat, ha a sors módot ad neki arra, hogy orvosi folyóiratok, könyvek tanulmányozásával, ismereteit felfrissítő és kiegészítő tanfolyamok hallgatásával tudását tökéletesítse. Mindezekre ráadásul vállalja még azt az aggodalmat is, hogy legjobb igyekezetébe beleavatkozhat embertársai nemtörődése, tudatlansága, babonája, beleszólhat a véletlen éppen akkor semmisítve meg a sikert, amikor annak érdekében minden erejét latbavetette. Keserves áldozatot hoz az orvos, amikor elkíséri embertársát élete utolsó állomására, s vigasztalja, amikor maga is vigasztalan, végignézi azokat a rettenetes fájdalmakat, amelyekkel egy-egy szerencsétlen embertársának meg kell fizetnie a megváltást, anélkül, hogy segíteni tudna. Lelki és testi erőit, sokszor életét áldozza az orvos embertársai javáért. Végtelenül nagy azoknak az orvostársainknak a száma, akik gyógykezelés közben, vagy embertársaik érdekében végzett vizsgálataik alkalmával szerzett ragályozásnak esnek áldozatul. Előre tudják a veszedelmet, de azzal nem törődve, azokat önként vállalják, mint hűséges katonák. Az orvosokkal szemben az embertársak hálátlansággal tündökölnek. Amíg a veszedelem fennáll, vagy közvetlenül annak elmúlása után a beteg ígéri háláját, néha azt hirtelen le is rója, de ha a veszedelem elmúlt, az orvos teljesítményének és a hálájának értékmérése megváltozik. A beteg úgy érzi, mintha túlságosan meghálálta volna azt a csekélységet, amit az orvosnak amúgy is kötelessége volt megadni. Akárhányszor az, aki az orvos áldozatait igénybe veszi, még újabb áldozatokat követel. Kártérítési követelés érvényesítésére igénybe veszi a polgári