Orvosi Hetilap, 1939. április (83. évfolyam, 13-17. szám)
1939-04-01 / 13. szám
302 ORVOSI HETILAP 1939. 13. sz. (Mohi, Schnitze). Remak felfedezte a sejtoszlást és Virchow kimondotta az „omnis cellulae cellula” jelszavát, amellyel Harvey tétele: „omne vivum ex ovo” általánosabb jelentést nyert, amelyhez Flemmingnek a magoszlásra vonatkozó felfedezései alapján az „omnis nucleus e nucleo” és Pasteur műve nyomán az „omne vivum e vivo” maximák csatlakoztak, az élők lényegbeli sajátosságának kifejezése gyanánt. Virchow Rudolf a betegségek tanát, amely a classikus ókortól kezdve mindezideig filozófiai rendszerek és doktrinák hypothesisein nyugodott, „cellularis pathologiá”-jában, a szervezet minden megbetegedését a sejtek kóros elváltozásaira vezette vissza, az orvostudományt a biológiának az élőlények összességére kiterjedő széles alapjára helyezte, a kóros életjelenségeket is az átfogó biológiai szemlélet és gondolkodás körébe vonta, amelyben az ép, egészséges, normális, „physiologiás” és a kóros fogalmainak ellentéte feloldódik. A classikus sejttan, amely Schleiden, Schwanne és Virchow elgondolásában a szervezet kialakulásának, szerkezetének és működésének genetikai, morphológiai és physiológiai nézőpontjait számbavetette, később elvesztette eredeti egységét, egyoldalúan vagy az anatómiai szerkezet, vagy a vegyi összetétel nézőpontja jutott jutott benne túlsúlyra, a sejtek egymás közötti és a szervezet egészével fennálló vonatkozásainak elhanyagolásával. Schwann elgondolása szerint a szervezet sejtekből, vagy sejtekből származó anyagokból épül fel, a sejtek ismeretlen módon olyképen hatnak együtt, hogy összhangzatos egész jön létre. Ezzel szemben az anatómusok a sejtekben a szervezet építőköveit látták, a szervezet egészét csak a sejtek összegének tekintették, figyelmen kívül hagyták a szerveződésnek sejtenkívüli, a sejtközötti szövetelemekben rejlő tényezőit, a test nedveit és ami nem sejt a szervezetben. A kötőszövetet is, amelyet a holttest praeparálásakor eltávolítanak, csak alacsonyrendű töltelékanyagnak tekintették. A betegség fogalma is csak maguknak a sejteknek kóros elváltozásában merült ki. A mikroskópos anatómia, amely a holt rögzített és festett metszetek vizsgálatára szorítkozott és csak a természetes mivoltukból kivetkőztetett sejtek és szövetek merev statikai állapotát tartotta szem előtt, figyelmen kívül hagyta a működés tér- és időbeli dynamikáját. A „sejtphysiologia” egyoldalú fizikai-chemiai irányzata az élet titkát a protoplasma vegyi összetételének, az „élő fehérje” vegyi szerkezetének kutatásával vélte megfejthetőnek. A sejtelmélet önmagában, pusztán a sejtindividuumok ismerete alapján valóban nem magyarázhatja meg a sejtek sokaságainak egységes, összhangzatos és célirányos együttműködését a szervezetben, mondhatnánk: a szervezet „közéletében”. Nem foghatja fel a növekedés és a különböződés egyes jelenségeit, hiányosnak mutatkozott a szervezet sejtenkívüli szövetelemeinek, a sejt fogalma alá nem vonható sejtösszeállásainak és maghalmazatainak és az egyes, sejtekre nem tagolt szervezetnek értelmezésében. A sejtelmélet leginkább sebezhető pontja az a bizonytalanság, amely a sejtközötti állomány és a sejtenkívüli szövetelemek élő, holt, vagy élettelen mivoltának kérdésében Virchow óta is uralkodik. A sejtelmélettel szemben felmerülő ellenvetések, a sejttan megdöntésére irányuló új tanok és elméletek a klasszikus sejttant válságba sodorták és alapos revízióját teszik indokolttá. A szervezet sejtes felépítésének elvével legélesebben az igen divatossá vált „totalitástan” helyezkedik szembe amely a szervezet egészének fogalmából indul ki és magukat a sejteket a szerveződésben alárendelt jelentőségűeknek tartja. A totalitás elvén épül fel Haidenhain „résztestelmélete”, amely a növekedés és szerződés értelmezésében a sejtnél kisebb és nagyobb, önálló oszlásra képes összetett szövet- és szervegységekből a „résztestekből” indul ki, amelyek mint láthatatlan „protomerák”, és a szervek oszló egységeit képező „histomerák”, „adenomerák” stb. a sejtfogalommal egyáltalán nem esnek egybe. A totalitástan értelmében nemcsak a sejtek élnek a szervezetben, de a kötőszövet sejtközötti állománya és a rostjai is teljes életűek az élő protoplasma folytonosságban (Hueck), amelynek származékai. Ezen tanban a sejt forgalma teljesen elhományosul és beleolvad a „élő massza” fogalmába, amely ma annyira elfogadott kifejezés nézetem szerint biológiai nézőpontból teljesen értelmetlen, szinte visszataszító és elvetendő. A sejttan individualista- és a protoplasmafolytonosság totalitárius felfogásainak konfliktusa különösen a kötőszövetproblémában ütközik ki, a sejtek, a sejtközötti állomány és a rostrendszerek vonatkozásainak megítélésében. A totalitárius felfogás hívei a sejtközötti állomány és a rostok élő mivoltának feltételezésével ezen szövetelemeket a sejtek protoplazmájának átalakulásából származtatják, a protoplasma — „endoplasma” — széli részeinek az „ekto” — autoekto” vagy „exoplasmának” elkülönülése, vagy rostos átalakulása útján. Az embryonális kötőszövet első megjelenési alakját, a csíralemezek között kifeszülő, sejteket nem tartalmazó hálózatos „mesostromát” (Szily) amelybe később a különböző csíralemezekből sejtek vándorolnak be, a csíralemezhám nyúlványaiból alakult képződménynek tekintik, „synexoplasma” (Studnicka) az „epithelialis kötőszövet” ellentmondó szóösszetételével is jelölik (Held) és a megfigyelés ténybeli alapját nélkülöző vagy csak festődési színárnyalatkülönbségek alapján, bonyolult okoskodásokon keresztül eljutnak az „extracelluláris protoplasma” képtelen fogalmához, amelybe a protoplasma közvetlen átalakulásából származtatott sejtközti állományt és a sejteken kívül, szabadon futó rostokat is besorozzák. Ezzel az élet végső individuális egységét jelentő sejtfogalom teljesen felborul. Más irányból a „molekuláris morphologia” és „pathologia” (Schade) a szervezet anyagának fizikai-chemiai kolloidchemiai, kolloidmechanikai kutatása és láthatatlan submikroskopos „metastructurájának” röntgenstructuranalysise alapján helyezkedett szembe a sejttannal. A szervezetet ugyancsak „élő masszának” tekinti „az egyidőben fennálló fázisok sokaságának hetrogén rendszerében”. A szervezet egészséges és kóros folyamatait, a szerkezet szövettani kialakulását és elváltozásait a kol .. loidális „sol” — és „gél” — állapot változásaira vezeti vissza, figyelmen kívül hagyva a sejtélet és a szerveződés sajátosan biológiai tényezőit, az elnevezésükben azonos jelentésű „atom” és individuum” ellentétesen különböző értelmét, midőn ezen elméletben a molekuláris struktúra és a szerves struktúra az élő szervezet és az élettelen szerkezet közötti alapvető különbség elmosódik, a biológiai és fizikai-kémiai fogalmak összekeverednek. A classikus sejttan és sejtkórtan korszerű és szükségszerű kiegészítése céljából igyekeztem a szerveződésnek a sejtenkívüli szövetelemekben, a sejtközötti alapállományban, a kötőszöveti rostok és hártyák hálózataiban és rekeszeiben rejlő, a sejtelmélet által eddig elhanyagolt tényezőinek előtérbe helyezésével az ,,intercelluláris elmélet” és „intercelluláris pathologia” alap