Orvosi Hetilap, 1960. augusztus (101. évfolyam, 32-35. szám)
1960-08-07 / 32. szám - Rózsahegyi István: A klinikus feladatai a rehabilitációban
ORVOSI HETILAP 1960. 33. Ö ismeri pontosan a beteget és betegségének dinamikáját, ő jelölheti meg a körfolyamat stádiumát; senki nála jobban nem tudja felbecsülni, hogy a beteg milyen mozgásokat képes végrehajtani, milyen terhelésnek tehető ki állapotának romlása, egészségének veszélyeztetése nélkül. A 2. pont alatt felsorolt feladat az üzemorvosé, illetőleg a munkaalkalmasságot elbíráló orvosé. Ahhoz, hogy ezt a feladatot valóban jól el tudja látni, pontosan ismernie kell a számításba jövő munkahelyeket, azoknak energetikai és egyéb terhelését, mozgásigényeit és munkakörülményeit. Minden nap döntenie kell olyanok ügyében, akik sérülés vagy műtét következtében, belgyógyászati, ideggyógyászati, nőgyógyászati vagy egyéb megbetegedés következményeként szorulnak rehabilitációra. A legjobban képzett üzemorvostól, vagy munkaalkalmasságot elbíráló orvostól sem kívánhatjuk meg, hogy az orvostudomány valamennyi szakában olyan jártassággal rendelkezzék, amely a rehabilitálandó kór állapotának vagy defektusának, funkcionális helyzetének és ezek ismeretében testi képességének megítélésére szükséges. Ezért van szükség elengedhetetlenül a klinikus pontos meghatározására: milyen munkára alkalmas az az ember, akinek a munkahelyéről dönteni kell. A klinikustól viszont nem kívánhatjuk meg, hogy részletesen ismerje az iparunkban számításba jövő kb. 3000 munkaféleség természetét, részletes energetikai terhelését és munkakörülményeit. A feladatot tehát meg kell osztani. A klinikustól azt kell kérnünk, adja meg, milyen legyen a megengedett munka. Az üzemorvosnak viszont azt kell eldönteni, hogy melyik az a munkakör, amely a milyenleges előírásnak megfelel. Azoknak a szerveknek a számára, amelyeknek feladata az elhelyezés a megfelelő munkahelyre, minden intézkedés alapja a pontos és részletes orvosi vélemény. Ennek híján a legjobban szervezett rehabilitációs apparátus is csak hibásan működhet. Megfelel-e egészségügyi szolgálatunk ezeknek a követelményeknek és felhasználhatja-e optimálisan az adott lehetőségeket? Üzemorvosi szervezetünk fokozatos fejlődése egyre inkább közelíti meg azt az állapotot, amelyben az üzemorvos jól ismeri mindazokat a körülményeket és feladatokat, amelyek üzemében egyegy munkakörrel járnak. A területi rendelőintézetekben működő, a munkaalkalmasságot elbíráló szakrendelések orvosai azonban eddig sajnálatraméltó módon többnyire nem rendelkeznek azokkal az ipari szakmai ismeretekkel, amelyek az alkalmasság elbírálásához az előbbiek szerint elengedhetetlenek. A rehabilitáció színvonalának javításához tehát szükséges, hogy a munkaalkalmassági szakrendelések orvosai azoknak az üzemeknek látogatásával, amelyeknek a dolgozóit elbírálják és ipari ismereteik bővítésével tegyenek szert olyan tájékozottságra, amelynek alapján a munkaalkalmasság formai elbírálása helyett valóban megalapozottan érvényesíthetik a rehabilitáció helyes szempontjait. A klinikus akkor, amikor kórházi vagy klinikai zárójelentéssel a beteget elbocsátja, vagy ambuláns kezelését befejezi, rendszerint pontos utasítást ad a gyógyszerelésre, étrendre, életmódra (dohányzás stb.), az ellenőrző vizsgálat időpontjára, az esetek döntő többségében nem ad azonban pontos előírást arra vonatkozólag, hogy betege milyen munkát végezhet. Arra, hogy súlyos megbetegedés, vagy műtét utáni régi foglalkozását nem folytathatja, még találunk a zárójelentésekben utalást; további, részletesebb előírásokat vagy korlátozásokat azonban a zárójelentés rendszerint csak olyan általánosságban tartalmaz, mint pl. a „könnyű munka”. White és munkatársainak a szív- és vérkeringési betegek rehabilitációjáról szóló könyvében található egy történet. Infarctus után az orvos azzal bocsátotta el a beteget, hogy csak könnyű munkát végezhet. A beteg három hét után dekompenzált állapotban érkezett vissza és az orvos szemrehányására, hogy utasításait nem tartotta meg, nagyon határozottan és önérzetesen tiltakozott, elmondván, hogy ő pontosan szót fogadott. Kiderült, hogy addig 150 kg-os bálákat mozgatott, betegsége óta azonban 50 kg-nál nehezebb darabok mozgatására nem vállalkozott. A „könnyű munka” előírás gyógyszerrendelési megfelelője kb. ez lenne: digitális készítményt adni a betegnek ezzel az utasítással: „Ne szedjen belőle túl sokat!” Mi tehát az, amit a klinikustól a munka milyenségének a meghatározásában elvárhatunk? Nyilatkoznia kell arra vonatkozólag, hogy, amennyiben a végtagok mozgáskorlátozottsága áll fenn, az egyes ízületekben milyen mértékű mozgás lehetséges. Mozgásszervek megbetegedésekor esetleg kg-ban kell megadni azt a súlyt vagy nyomást, amellyel a végtag terhelhető. (Vonatkozik ez emeltyűnek kézzel, pedálnak lábbal történő nyomására is.) A vérkeringési szervek megbetegedése esetén meg kell határozni azt az energetikai szintet, amely a beteg kardiorespiratorikus rendszerének teljesítőképességét nem haladja meg. Nem kívánatos azonban túlzott óvatosságból a teljesítőképességinél lényegesen alacsonyabb terhelést javasolni. A helyes mérték: élni a betegség- vagy defektus-szabta határok között, de egészen a képességek adta lehetőségekig. Természetesen itt ismét nem kívánhatjuk a klinikustól, hogy az egyes munkaféleségek energiaigényét kalóriákban kifejezve pontosan ismerje. Azonban az alábbi táblázat a mindennapi életből jól ismert foglalkozások hozzávetőleges terhelését fejezi ki kalóriákban. Ezekhez az adatokhoz hasonlítva, megközelítőleg meghatározható lesz az az energiaszint, amely a klinikus véleménye szerint a beteg számára megengedhető. A kardiológusok nagy része nem hisz az ún. funkcionális próbák számszerű eredményeinek felhasználhatóságában a munkaalkalmasság elbírálására. De ők is azon az állásponton vannak, hogy a klinikus tudja , nem a funkciós próbák számadatai.