Orvosi Hetilap, 1962. március (103. évfolyam, 9-12. szám)
1962-03-04 / 9. szám - Selye János - Bajusz Eörs: A szervezet nem-fajlagos rezisztenciájának néhány alapvető kérdéséről
ORVOSI HETILAP 386 a mindennapi élet káros hatásait leküzdik és elkülöníteni azoktól, amelyek a betegségek kifejlődésének kedveznek. Úgy tűnik, hogy a megoldás a történések ütemének szabályozásában rejlik. Egyes kísérleti adatok, intézetünkben, mint másutt, azt mutatják, hogy vannak „kritikus időpontok”, melyek során a szervezet ellenállóképessége könynyebben fokozható és a pathológiás stress-reakciók kiválthatók. A nem-specifikus általános védekező reakciók időbeli lefolyásának ismeretében, a szervezet rezisztenciája adott időpontban annyira fokozható, hogy előbb tűrhetetlen, vagy éppenséggel végzetes kimenetelű behatások, elviselhetővé válnak. Sőt — mint azt a későbbiekben néhány kísérleti példával is bizonyítjuk — ugyanaz a stressor (pl. éhség vagy fokozott izommunka), betegségeket válthat ki, vagy előzhet meg, s az ennyire ellentétes hatások csak egyetlen tényezőtől: az alkalmazás időpontjától függenek. További fejtegetéseink könnyebb áttekinthetősége végett, itt emlékeztetünk arra, hogy a stressorok egyes szervekre, vagy sejtcsoportokra mindig közvetlenül hatnak. Nemegyszer (pl. nagyfokú vérzés, anoxia, szétszóródott radioaktív sugárzás esetén), az érintett egyén valamennyi sejtje közvetlenül károsodhat, míg máskor (pl. kisebbfokú égés, vagy lokalizált trauma esetében), a stressor által direkt károsított sejtek, az egész szervezetnek csak egy kis részét képezik. De mert az általános stressreakciók bekövetkeznek az utóbbi esetben is, ez kétségtelenül azt bizonyítja, hogy két nagy integráló rendszerünk egyikének, a vérkeringésnek vagy idegrendszernek aktív és nélkülözhetetlen szerepe van a rezisztencia kialakulásának szabályozásában. A legvalószínűbbnek ma azt tartjuk, — bár a kérdés koránt sincs végérvényesen tisztázva —, hogy az adott körülményektől függően és azokkal váltakozva, mind a humorális, mind a neurális pályák egyaránt közvetítenek ingereket a közvetlenül megtámadott sejtekből a magasabb agyi központokba, vagy a hypophysis-mellékvesekéreg-rendszer egyes végrehajtó szerveihez. Az általános károsodás manifesztációi attól függően jelentkeznek kisebb vagy nagyobb mértékben, hogy a kiváltó stressor a szervezetnek csak kis hányadát érinti-e közvetlenül, vagy mindjárt sejtösszességének többségét támadja-e meg. Például a hajszálerek és sejtmembránok permeabilitásának fokozódása (az extra- és intra-celluláris szövetnedvek kémiai összetételének megváltozásával), továbbá haemokoncentráció, hypotenzió és hypothermia, a „shook”-állapot klinikai tüneteinek megjelenése, gastro-intestinális eróziók keletkezése stb. A reaktivitás törvényszerűségeit tovább kutatva csakhamar azt is megfigyelhettük, hogy az általános károsodását, — hacsak a szervezet bele nem pusztul, — mindig az általános védekezés követi, s ezzel, az „alarm-reakció” keretén belül, kibontakoznak az ellen-shock szakaszának manifesztációi. Fontos, hogy védekező jellegű általános szervezeti reakciók mindig azonos módon, mégpedig a kiváltó stressor (más szavakkal: az általános károsodást létrehozó tényező) minőségétől és fajlagos tulajdonságaitól függetlenül, vagyis nem-specifikusan Alarm reactio szaka Resistentia szaka Kimerülés szaka 1. ábra. A specifikus (------) és keresztrezisztencia („crossed resistance”) (--------) alakulása az általános adaptációs syndroma három szakaszában. Az idő változását az abscissa, a rezisztencia fokát az ordítana képviseli. Megfigyelhető, hogy a specifikus ellenállóképesség csökken az alarm-reakci shock-szakaszában, majd fokozatosan emelkedik az ellen-shock (counter shock) periódusa alatt, maximális értékét az „ellenállás szakaszában” (stage of resistance) éri el. Majd a normális érték (horizontális vonal) alá esik a „kimerülés szakaszában” (stage of exhaustion), s végül a halál következik (-\-) az ellenállóképesség kimerülése következményeként. Ez a törvény azonban csak ugyanazon stressor, nem túlságosan erőteljes, ismételt behatása esetén érvényes. A keresztrezisztencia, vagyis a szervezet ellenállóképessége az adaptáló szeressortól különböző ingerekkel szemben, mindig alacsonyabb értékű marad, mint annak specifikus változata, gyakran már az „ellenállás szakaszában” kimerül, s így védelmet tovább nem nyújt (S) .