Orvosi Hetilap, 1965. október (106. évfolyam, 40-44. szám)
1965-10-03 / 40. szám - Petrányi Gyula: Az autoantitestek pathogenetikai szerepe
1874 ORVOSI HETILAP szokás használni: 1. antigen az az anyag, amely immunreakciót és vele specifikus kötődésre képes antitest képződést indukál; 2. antigénnek nevezzük azonban azt az anyagot is, amellyel in vitro vagy in vivo azt vizsgáljuk, hogy van-e a szervezetben, ill. a serumban vele reagáló antitest. E két „antigén” nem feltétlenül azonos. Világos, hogy abból a megállapításból, hogy egy szervezetben in vivo, vagy serumban in vitro egy általunk készített antigénnél antitestet tudunk kimutatni, nem lehet és nem is szabad mindjárt arra következtetni, hogy az antitest, ill. a szervezet sensibilizáltsága ugyanerre az antigénre indukálódott. Egyszerűen abból a tényből, hogy in vitro körülmények közt egy „antigénnél” valamilyen reakciót kapunk, még nem következtethetünk arra, hogy ez a szervezeten belül is ugyanígy zajlik le, sőt még arra sem, hogy ez egyáltalán létrejön. Mindkét konklúzió arra utal, hogy az in vitro reakció nem ad bizonyítékot arra, hogy az általunk használt tesztelő (kereső, diagnosztikus) antigén azonos-e az indukáló antigénnel és hogy az in vitro reakció azonos-e az in vivo reakcióval. Ennélfogva a laboratóriumi in vitro AAR-k csak tájékoztató értékűek és az antitestet indukáló antigén specifikálása, továbbá az antitest biológiai effektivitása egyéb módszerek alkalmazásával külön- külön minden egyes esetben bizonyításra vár. Ennek figyelmen kívül hagyása téves következtetésekhez vezetett. A laboratóriumi AAR-k értelmezésénél különösen akkor kell óvakodni messzebbmenő következtetésektől, ha a tesztelő antigén nem azonosítható a feltehetően indukáló antigénnel. Azokat az antitesteket — leginkább jogosan az antitoxinokat —, melyek infekciós-toxicus ártalomtól óvnak, az ember szempontjából protektív antitesteknek is szokták nevezni. Az antitestek és activitásaik azonban többfélék lehetnek. Sejtfelületekhez kötődhetnek olyan globulinok, melyek univalensek, és gyakorlatilag inaktívak, de miután elfoglalták az antigendetermináns helyeket, ide más, activabb antitestek kötődését gátolják és így esetleg egy antitest lehet magára az antigénre is relative protektív. Ha tehát in vitro találunk is egy sórumban valamilyen teszt-antigennel reagáló antitesteket, lehetséges, hogy in vivo nem érvényesülhetnek, már kötődött, relative „antigen-protektív” faktorok miatt. Antigen-protektív lehet azonban bizonyos reakciók vonatkozásában a létrejöttükhöz szükséges körülmények, activáló tényezők hiánya (pl. hidegagglutininek érvényesüléséhez alacsony hőmérséklet kell; az LE-faktor az összes tényezők jelenlétében is csak akkor képez LE-sejtet, ha a rendszer áll, mint in vitro, élőben pedig csak ha keringési stasis van). Mindezeket a megállapításokat különösen kritikusan kell alkalmaznunk, ha az autoantitestek pathogenetikai szerepét vizsgáljuk. Tekintettel arra, hogy az ép élő saját antigéndeterminánsú anyagokra a saját fiziológiás IS nem reagál, ahhoz, hogy autoantitest keletkezzék, vagy I. az autológ anyagoknak kell megváltozniuk úgy, hogy az ép IS ezeket megváltozottnak, idegennek (nem-sajátnak), azaz antitestet termelésre indukáló ingerként, autoantigénként érzékelje, vagy pedig II. az IS-nek kell megváltoznia. Lassanként egyre több olyan kóros állapotot, betegséget ismertünk meg, melyben egyre tökéletesedő módszerekkel bizonyítható, hogy a szervezet saját autolog antigén-determinánsaival szemben is immunreakciót, és ezen belül antitestet, autoantitestet képez. Lássuk már most az autoantitestek pathogen szerepét a keletkezésük kétféle módja szerint. I. Az ép IS által termelt autoantitestek pathogenitása A) Autológ anyag azáltal válhat autoantigénné, hogy megbetegszik, pl. infarceálódás, vagy fertőzés következtében. Ilyenkor ezen anyagok (sejtfelületek, szövetalkatrészek) antigén-determinánsai már nem teljesen azonosak az ép autológ struktúrákkal és az ép immunsystema fiziológiás reakcióként antitestet termelhet ellenük. Ezek szerepe azonban feltehetően gyógyító jellegű. A kóros anyagok eltakarítását szolgálják, részben egyes transport-fehérjékhez hasonló funkcióval [Grabar]. Ezeknek az „auto”antitesteknek a kimutatására alkalmazott tesztantigén általában homológ anyag. Ha például szívizom-ellenes antitestet keresünk, akkor elhalt ember sectiókor kivett szívizmát használjuk antigénként (vagyis egy már autolysálódóban levő nem autológ anyagot), mely annak a betegnek a vonatkozásában, akinek a sórumában a saját szívellenes antitestet keressük, idegen (nem saját). Gyakran a diagnosztikus antigén még csak nem is homológ, hanem még idegenebb, heterológ, pl. emlős állatból (borjú, nyúl) származó. Egyes szervellenes autoantitestek keresésére azért lehet ilyen fajidegen tesztantigéneket használni, mert a legtöbb szervben olyan antigének is találhatók, melyek nem egyén és faj, hanem többé-kevésbé szervspecifikusak. De még ha homológ antigént is használunk, akkor se bizonyíthatja ez a laboratóriumi eredmény azt, hogy a kimutatott antitest az ép élő autológ szövet elleni autoantitest és még kevésbé azt, hogy in vivo is agresszív az ép szövetre. A néha észlelhető postinfarktus syndromáról jogosan feltételezhető, hogy autoantitest reakció következménye, miután a szívizom-ellenes „auto”antitestek nagyobb titerű megjelenésének idejével eléggé egybe esik. Mégis ebből nem az következtethető, hogy az „auto”-antitestek okvetlenül a saját ép szívizomzat ellen is hatnak, hanem inkább az, hogy a necrosisos terület szanálásában vesznek részt és ezáltal történik olyan változás, mely esetleg a betegre átmeneti kellemetlen sensatiókkal járhat. A reakció autoallergiás jellegű, mert AAR-n alapszik, de mégsem káros az ép szívizomra. Akut poststreptococcalis glomerulonephritisben nemcsak serológiailag (in vitro) található veseellenes antitest, hanem szövettanilag is kimutatható immunglobulin kötődés a glomerulusok basalis membránjában. Miután az immunreakció végeredményben nem az ép, hanem a feltehetően hapten — (streptococcus-,,toxin”) — kötésű veseszövetes