Orvosi Hetilap, 1968. február (109. évfolyam, 5-8. szám)
1968-02-11 / 6. szám - HORUS - Kenéz János: Richard Krafft-Ebing
ORVOSI HETILAP Wald a sötétpiros színe miatt már régebben látóbíbornak nevezett látáspigment, az ún. rhodopsin biokémiai szerkezetét és biokémiai átalakulásait vizsgálta. Ez a látóbíbor összetett fehérjeszerű anyag, proteid, amelynek fehérje molekuláját Wald Opsinnak nevezte el. E molekula színezék része egy módosult A-vitamin-aldehyd, ezt régebben Retininnek nevezték, ma — Wald után — Retinalnak hívják. Wald szerint a fény hatására ez a színezék izomerizálódik, az izomert Wald trans-Retinalnak nevezte el. A kérdést bonyolítja az, hogy a látóbíborban levő Retinal bizonyos enzimek hatására redukálódik és Retinol lesz belőle. A Retinol nem más, mint A-vitamin, amelyről már régóta tudják, hogy a látás élettani folyamataiban nagy szerepe van. A látóbíbor azáltal regenerálódik, hogy a Retinol (A- vitamin) visszaoxidálódik Retinallá. Ennek a redukciós-oxidációs folyamatnak azonban (amelynek során Retinálból Retinol lesz és viszont) a színlátás szempontjából nincs jelentősége, mert az a Retinaltrans-Retinal biokémiai reakciósorozattal függ öszsze. Mikrospektrofotometria segítségével sikerült az emberi szem retinájának a három alapszínre vonatkoztatott elnyelési görbéit megállapítani éspedig mikroszkopikus nagyságú területeken. így George Wald kimutatta, hogy a retinában valóban háromféle csapocska, háromféle színérző idegvégkészülék van: az egyik a pirosra, a másik a zöldre, a harmadik a kékre érzékeny. Wald a vizsgálatainak eredményeképpen megállapította: „Ez az első bizonyíték olyan csapcsoportok létezésére, amelyeknek a viselkedése, a tulajdonságai egybevágnak a Young —Helmholtz-féle trikromatikus látáselmélettel”. Másodízben jutalmaztak Nobel-díjjal szemészeti vonatkozású kutatást. Az első esetben Allvar Gullstrand svéd szemész kapott 1911-ben Nobel-díjat a szem és a látás fizikai vonatkozásainak tisztázásáért; ezek a kutatások a szemlencse fénytörőképességére, a látás optikai szabályaira, vagyis a szem dioptrikájára vonatkoztak. Ezúttal három olyan kutató kapta a nagy elismerést, akik munkájukkal az érzékelés élettanának behatóbb megismerését segítették elő. QeUsche Medizinische Wochenschriftben megjelent közlemény nyomán Richard Krafft-Ebing Nyíró professzor 1959-ben lezárt és 1962-ben megjelent psychiatriai tankönyvében rövid áttekintést ad a psychiatria történetéről, amelyet két részre oszt: a tudományos psychiatria előtti és a tudományos psychiatria korszakára. Ez utóbbit Pinel, Esquirol és Griesinger tevékenységétől számítja. Hangsúlyozza, hogy az említett elmegyógyászok műveiben kezdi felváltani a romantikus, metafizikus elképzeléseket a természettudományos szemlélet, amely már bizonyos neuropathologiai kutatásokra is támaszkodik. Griesinger és Esquirol hívták fel a figyelmet az empíria fontosságára, követelték a betegágy melletti észlelést és az elmebetegségek mibenlétének megállapítása céljából szükségesnek tartották az orvostudomány eredményeinek felhasználását. Ezeket az elveket német nyelvterületeken leginkább Krafft-Ebing valósította meg. Érdekes, hogy Nyírő a könyvében nem említi Krafft-Ebing nevét, holott a bécsi és a német psychiatria fejlődésében még 60 év távlatából is komoly szerepe van. Krafft-Ebing működése a pavlovi tanítások tükrében persze külön probléma, azonban ennek megbeszélése meghaladná egy megemlékezés kereteit. A múlt század közepéig az elmebetegek gyógykezelésében, az elmebajok rendszerezésében és okainak kutatásában a nihilizmus uralkodott. Ekkor lépett előtérbe az agyanatómiai kutatás, amelynek bécsi képviselője a nálunk — Semmelweis agyának boncolójaként is — ismert Meynert volt. Ez az anatómiai irányzat Morgagni elvei alapján igyekezett az elmebaj morfológiai jellemzőit az agyban megtalálni. Volt egy másik irányzat is, amely humanitástól vezérelt patriarchális szellemben igyekezett az elmebajosok életét elviselhetővé tenni anélkül, hogy jobban elmélyedt volna az egyes betegségek elkülönítésében. Krafft-Ebing kiképzése során mindkét irányzattal úgyszólván a forrásnál ismerkedett meg. Egy előkelő tisztviselő család gyermekeként a német kultúra egyik nagy hagyományokkal rendelkező városában, Mannheimben látta meg a napvilágot 1840. augusztus 14-én. Anyai ágon jogtudósok szerepeltek az elődei között és anyai nagyapja a börtönügy reformátoraként vált ismertté a német jogszolgáltatásban. Középiskoláit szülővárosában, egyetemi tanulmányait Heidelbergben, Zürichben, Bécsben és Prágában végezte el. Kezdő medikus éveit anyai nagyapja házában töltötte, és abban, hogy a törvényszéki psychiatriában úttörő szerepet vállalt, bizonyára van része ezeknek az éveknek is. 37