Orvosi Hetilap, 1978. szeptember (119. évfolyam, 36-39. szám)
1978-09-03 / 36. szám - Grastyán Endre: Az elektrofiziológia és a klinikai elektroencephalográfia viszonyáról
Pécsi Orvostudományi Egyetem, Élettani Intézet Az elektrofiziológia és a klinikai elektroencephalográfia viszonyáról Grastyán Endre dr. Az Orvosi Hetilap újraindulásának 30. évfordulójára, a szerkesztőség felkérésére írt tanulmány. Egy híján ötven éve, hogy Hans Berger (1) ,,Über das Elektronkephalogram des Menschen” című közleményével útjára indította a klinikai elektroenkefalográfiát. A történeti hűség kedvéért ezt azzal kell kiegészítenünk, hogy a siker körül, azzal, hogy Berger felfedezését technikailag hitelesítette, az idegfizológia bábáskodott. Berger két évtizeden át a célra alig alkalmas galvanométerekkel bajlódott, és csak mélyrelátó géniuszának és kivételes makacsságának tulajdoníthatjuk, hogy regisztrátumai valódiságában ő maga hitt. Két angol elektrofiziológus, Adrian és Matthews (2) az akkortájt felfedezett vákuumcsöves, triódás elektronikus erősítők alkalmazásával 1934-ben az Angol Fiziológiai Társaság előtt tartott emlékezetes bemutatójukon, mely szenzációs tudományos bombaként hatott, Berger alapvető megállapításait igazolták és ezzel az enthuziasztikus várakozások özönét ébresztették a tudományos közvéleményben. Tanulmányunkban a közelgő félszázados jubileum ürügyén arra próbálunk választ keresni, hogy igazolódott-e ez az enthuziazmus. Ehhez abból a triviálisnak tűnő kérdésből érdemes kiindulnunk, hogy mi volt egyáltalán az elvi jelentősége az elektrofiziológiai módszer megjelenésének. A korszerű neurobiológiai kutató és vizsgáló eszközök gazdag arzenálja hajlamos elfeledtetni, hogy az elektrofiziológiát megelőző korszak minden jelentős megállapítását közvetett mutatókra alapozta. A századforduló úttörő idegfiziológusai, Sherrington, Pavlov, Magnus és mások alapvető felfedezései mögött egyszerű izommozgás, mirigyszekréció vagy az egész állat viselkedése állt. E jelenségek törvényszerű változásaiból, illetve az idegszövet mesterséges ingerlésével vagy sértésével előállított változásokból következtettek a mögöttük álló elemi történésekre. Az elektrofiziológia megjelenése a porondon azért jelentett principálisan új megközelítést, mert a specifikus idegi folyamatoknak saját, közvetlen mutatóik alapján történő feltárásához nyitott utat. Hogy a korábbi, közvetett út milyen elvi buktatókat rejtett, az csak ekkor kezdett tudatossá válni. Orvosi Hetilap 1978. 119. évfolyam, 36. szám Ma a kibernetika korában már magától értetődő számunkra az a gondolat, hogy meghatározott paraméterekkel jellemezhető működés több, egymástól igen eltérő elemi mechanizmussal is megvalósítható. Ebből szükségszerűen következik, hogy egy feltételezett mechanizmus, logikailag bármilyen plauzibilis is, nem szükségszerűen azonos a természet által létrehozott valóságos működésmóddal. E tévedés kockázatával a korai neurofiziológiának is számolnia kellett volna, hiszen eltekintve bizonyos morfológiai támpontoktól, semmiféle megbízható funkcionális eljárása nem volt arra, hogy feltételezett működési mechanizmusait verifikálja. Ez a feladat értelemszerűen olyan módszerre hárult, amely az idegrendszeri történéseket közvetlenül magának az idegi funkciónak a vizsgálatával közelíti meg, tehát elvben az elektrofiziológiára. Azt illetően, hogy az elektromos szignálok magukat a specifikus idegi eseményeket, az ingerület keletkezését és továbbítását tükrözik, az EEG megszületésekor már nem volt kétség, bizonyítása, ahogy köztudott több mint száz év erőfeszítéseit vette igénybe (Galvanitól a Bernsteinféle membrán teória megjelenéséig). A korszerű elektrofiziológia megjelenéséhez tehát többek közt az a várakozás is fűződött, hogy a központi idegrendszer korábban posztulált törvényszerűségeit ellenőrizze. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy e követelményt illetően maradandó sikerekkel is dicsekedhet. A klasszikus idegélettan néhány alapvető hipotézisének vizsgálatával egyrészt megerősítette ezek realitását, másrészt olyan megoldásokat is javasolt, amelyek meghaladták a régebbi módszerek és koncepciók teljesítőképességének és relevanciájának határait. Hogy konkrétebbek legyünk, pl. Sherrington (3) a mindenki által jól ismert centrális izgalmi és gátlási állapot fogalmával a reflexek gerincvelői központjaiban kialakuló sajátos, de részleteiben annak idején nem jellemezhető integrációs mechanizmusokat sejttetett. Az elektrofiziológia, főként a negyvenes évektől szisztematikusan alkalmazott mikroelektródás eljárásokkal, tehát az idegsejt belsejébe juttatott elektródákkal, lépésről lépésre, részletesen felderítette azokat az intim izgalmi és gátlási jelenségeket, amelyek a synapsisokban játszódnak le és plauzibilis magyarázatát tudta adni annak is, hogy hogyan összegezi ezeket az idegsejt, és továbbítja vagy blokkolja az információ áramlását más idegsejtek vagy kivitelező szervek felé. E vizsgálatok eredményeként született meg több más közt az az óriási horderejű felfedezés, amelyet határozott formában először a Nobel-díjas Eccles (4) írt le 1957-es monográfiájában, hogy a centrális gátlás egyik leggyakoribb változatáért erre a célra differenciált, független gátló idegsejtek felelősek. E megállapítás jelentőségét ma már csak azok tudják igazán értékelni, akik a negyvenes években még tanúi voltak a gátló funkciók területén uralkodó óriási konfúziónak. (A centrális gátlást korábban indirekt, tehát izgalmi hatásokat követő és előzetes izgalmat feltételező, lényegében a fáradással rokonszerű jelenségnek tekintették.) A gátlásnak ez az új, direkt hatásként történő értelmezése azzal, hogy a komplikált magyarázatok és 2179 1*