Pajtás, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-05-09 / 19. szám
Csak egyetlen percet késtem. Meg láttam a sarkon kikanyarodó autóbuszt. Megdöbbenve álltam az újpesti KISZ-bizottság kapujában. Nyeltem a könnyeimet. — Mi baj. Pannácska? — szólított meg Józsi bácsi, a munkásőr. — A kerületi csapatvezetők ezzel az autóbusszal indultak ízbégre, tábornézőbe. Engem is meghívtak, de... — Tehát most nem voltál szemfüles. Légy hát ma szerencsés Panna! Szentendrére kell mennem motorral. Onnan egy ugrás ízbég. Máris indulhatunk. Rohantunk pünkösdfürdőig. De akkor megállt a motor. Elromlott. Józsi bácsi körülnézett, honnan kaphatna segítséget. Pest felől lovas közeledett. Kísérőm arca felderült: — Mondtam, hogy szerencsés Panna vagy. A lovas, unokaöcsém. Gátugró. Nem félsz felülni hozzá? Akkor megkérem, vigyen tovább. Nem féltem. Villám, a paripa, villámgyorsan vágtatott. Már beértünk Pomázra, amikor ... a ló megbotlott egy éles kőben. A patkója eltörött. Óvatosan emelgette bal mellső lábát, és fájdalmasan felnyerített. Nem vihetett tovább. Abban a pillanatban futott be a HÉV az állomásra. Felugrottam rá. Néhány perc múlva Szentendrén voltam. Akkor jutott eszembe, hogy nem kérdeztem meg Józsi bácsitól, merre van a táborhely. Most mi lesz? Néhány lépést tettem a tér felé. Ott furcsa járművet láttam. Apró szekér elé két szamár volt befogva, öreg bácsi kapaszkodott a bakra. Megszólítottam: — Hogyan juthatok ízbégre? O olyan ré-étfélére, ahol úttörők táborozhatnak? Az öreg feltolta sapkáját, és rámhunyorított: — Hej, de ismerős vagy! — A belső zsebéből összehajtott Pajtást vett elő. Kinyitotta és a szerkesztőségi posta fejlécére bökött: — Szemfüles Panna vagy! Szállj a fogatomba, elviszlek a táborhelyre. Az öreg meséli: — Már évek óta egyedül élek. Egy napon pajtások toppantak be hozzám, és ócskavas száll. Egy kis bökkenő a Bükk alján őserdőben jártam a múlt nyáron. Buja növényei, egymásra dúlt, szorhadt fatörzsek, hatalmas hangyabolyok keresztezték minduntalan utamat. Ebben az erdőben mindent úgy találtam, ahogyan azt a természet az évezredek folya-mán kialakította. Emberi munkának még a jelét sem láthattam semerre. Azért nehogy azt higgyétek, hogy valamelyik távoli, forróégövi dzsungel útvesztőjében bolyongtam. Csupán a Bükk őserdejét kerestem fel barátaimmal. De ez valódi őserdő volt, mert már régi idők óta védett terület s itt tiltva van az emberi munka. A hivatalos neve is: Őserdő. Minden a természet gondjaira van bízva. Az ott töltött szép napok emlékei jártak az eszemben, amikor ismét a Bükk felé egy kis falucskába, Felsőtárkányba utaztam. Milyen jó lehet az ottani pajtásoknak, hiszen akár az egész nyarat, azokon a csodálatos helyeken tölthetik — gondoltam. Amint megérkeztem az 1739-es számú Mező Imre úttörőcsapathoz, mindjárt el is meséltem gondolataimat. S bizony nem kis meglepetést szerzett a válasz Kiderült, hogy az ottani pajtások még sohasem táboroztak. Hogy miért? Hát bizony a gyerekeknek nem volt szerencséjük, mert minden nyáron közbejött valami. Volt, amikor az erdőgazdaságban dolgoztak, s amíg az iskolájuk, épült, nyaranként ott segítettek. No, de az idei vakáció majd kipótol mindent. Ugye? De a válasz megintcsak meglepő volt. Elmesélték, hogy bármennyire is szeretnék végre a hátizsákot felcsatolni, ismét itthon maradnak. Azt tervezik ugyanis, hogy csapatotthont építenek a nyáron, s ahhoz bizony sok pénz kell. Táborozni és építkezni — mindkettőre nem futja Az egyikről le kell mondani. S a pajtások a munkát választották a nyaralás helyett. Pedig nagy a kísértés. Nemrégiben levelet kaptak a cinkotai és a nagymarosi iskolától, amelyben csereüdülést kínáltak az ottani úttörők. No, de amit egyszer elhatároztak, azt meg is tartják. Idén felépítik a csapatotthont! S hogy némileg kárpótlást nyerjenek, vasárnaponként meglátogatják majd a közelben táborozó úttörőket és összemérik erejüket egy-egy számcsatában vagy barátságos futball mérkőzésen. Sen titles «Palkótásra elkérték a fogatom. Viszonzásul ragyogóra takarították a lakásom. Azóta gyakran felkeresnek és a kedvenc ételeimet főzik. — Odanézz, az a csinos kis épület, az Izbégi Általános Iskola! A csapatáról írt Panna! Néhány héttel ezelőtt meghívót kaptam tőlük, a Béke és Barátság kulturális versenyre. Táncoltak, szavaltak és daloltak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy velük énekelek. Nemcsak én, hanem többen, a hozzám hasonló öregek. Mert olyan dalokat énekeltek szlávul, amilyeneket azelőtt nekünk nem volt szabad. Már a Bükkös-patak mentén kocogtunk. Tarka, virágos, lankás réten megállította az öreg a csacsikat. — Itt vágtáink! A nap forrón sütött. Leültem egy lombjait bontogató fa alá. A virágillattól állitos lettem és behúnytam a szemem. Úgy látszik elsztbndítottam, hiszen a fák mada. Irak szavát csak a mesében, vagy álmában érti az ember. A fák ezt mondták: — Még vagy hatvan éjszaka borul ránk, s utána arra ébredünk, hogy sok-sok sátrat köszönthetünk. Az imént tudtuk meg, hogy nyolcszáz gyerek üdül nálunk. — A patak örvendezett. — Bennem lubickolnak majd! — A madarak fütyürésztek. — Szorgalmasan kell énekelnünk a madárkórusban, mert az úttörők könnyen túltehetnek rajtunk. Az öreg felébresztett: — Visszaviszlek az állomásra. Majd elújságolom Izbégszerte, hogy júniusban kedves vendégek érkeznek. Megmondom az itteni úttörőknek, hogy készüljenek az újpesti gyerekek fogadására. Szemfüles Panna