Pajtás, 1969. július-december (24. évfolyam, 26-50. szám)
1969-10-09 / 40. szám
Széna és gyümölcs illata lebeg a mezők felett. És békés nyugalom. Messziről traktor dohogását hozza az őszi szél. Vetik a jövő évi kenyérnek valót — az életet — ahogy errefelé mondják. Az úton, ahol huszonöt évvel ezelőtt a szovjet hadsereg a szabadságot hozta — staféta fut. A magyar úttörők hálastafétája. Csapattól csapatig megy. Magával viszi azokat a történeteket, krónikába foglalt nemes tetteket is, amelyeket a felszabadulását ünneplő Endrőd és Középhalom úttörői gyűjtöttek s hajtottak végre. Az endrődi pajtások, szemtanúk, az események főszereplőinek elbeszélései nyomán jegyezték fel Sméri István, Mészáros Frigyes és Varga Margitka igaz történetét. ZÁSZLÓ A KAPUFÉLFÁN Sméri István a földhöz szorította fülét, így egészen tisztán hallotta a dübörgést. — Hamarosan itt lesznek az oroszok — közölte feleségével. — Bárcsak igazad lenne — sóhajtott fel az asszony. Idegesen figyelte a kiskaput. Tudta, hogy férje a feketelistán szerepel, s a csendőrök nem sajnálják majd a golyót, hogy végleg leszámoljanak a 19-es katonával, a vörös kubikussal, aki a börtönt is vállalva biztatta kitartásra sorstársait. Már 1938-ban azt mondta: „Olyan országutat kell Endrődön építeni, hogy elbírja a szovjet tankokat”. A férfi, mintha csak kitalálta volna felesége gondolatait, megszólalt: — Nincs már idejük a leszámolásra. — És ha mégis visszajönnek? — Szembeszállok velük a barátaimmal. Erre azonban nem került sor. Tolbuchin marsall katonái rombolás nélkül igyekeztek elfoglalni Endrődöt. 1944. október 6-án délután három órakor meglepetésszerűen törtek be a faluba. Megjelenésük váratlanul érte az ellenséget. A kommunista kultikus saját készítésű vörös zászlóját a kapufélfára tűzte, ő pedig kiállt a hársakkal szegélyezett útra, köszönteni a csillagos sapkásokkal érkező szabadságot. AZ ÉLET MEGY TOVÁBB Mészárosék féléves kisfia igen beteg volt, a fején nagy sebek éktelenkedtek. Hiába kezelték ezzel is azzal is, nem segített semmi. Sokat sírt a kis Frigyes. Akkor már szovjet harckocsik jártak a felszabadított Endrőd utcáin. Egy reggel két fiatal orvoshadnagyot szállásoltak be Mészárosékhoz. Egyikük feltűnően szótlan, szomorú ember volt. A kisfiú sírására is csak pár nap elmúltával figyelt fel. Odament hozzá és elgondolkodva nézegette. Másnap reggel korábban kelt a szokottnál. Elment otthonról, s amikor visszatért, rózsabogyót szedett elő a zsebeiből. — A határban szedtem — hangzott a szűkszavú válasz Frigyes bácsi kérdésére. Aztán a hadnagy szemenként tisztítgatta a bogyókat, öszszetörte és valamilyen kenőcsbe keverte bele. Mindennap — reggel meg este — ölbevette a kisfiút és végtelen nagy türelemmel kenegette kenőccsel a fejét. Szépen gyógyultak a sebek, nem sírt már annyit a kis Frigyes,sőt egyik este amikor megint ölbevette a hadnagy, hangosan nevetett és játszani kezdett a katonazubbony fényes gombjaival. És akkor egyszer csak sírva fakadt a katona. Valami nagy keserűség tört fel belőle. — Nagyon szerettem a feleségem ... pár nap választotta csak el a szüléstől, amikor a fasiszták elfoglalták a községünket, és felakasztották őt... Mondják az emberek, hogy kisfiúnk lett volna ... PISTA BÁCSI ZÁSZLÓJA EGYSZERŰ VOLT, DE SZÍVBŐL JÖVŐ SZERETETET TOLMÁCSOLT