Pajtás, 1983. szeptember-november (38. évfolyam, 20-32. szám)
1983-09-01 / 20. szám
BESZÉLJ HEGEDŰ! Az élet csak úgy szép, ha belőlünk épül, ha magunkból mindent hozzáadunk. Ha teljességre törekszik a lélek/ hegyet mozdít el a szorgalom. Példáddal mutasd fel, milyen az az élet, melyben fölragyog az értelem, a szépség és a hit csodája. A Ki mit tud afféle csöndes népünnepély. Lázas izgalommal ül ilyenkor az egész ország a tévé képernyője előtt; lássuk, mit tudnak, mire képesek lányaink, fiaink?! Minden produkciót visszafojtott lélegzettel figyelünk — sosem lehet tudni, kiből lesz a „cserebogár” — és dühöngünk, ha a zsűri véleménye nem egyezik a miénkkel. Vannak aztán kivételes pillanatok, amikor a kedves, tehetséges, ügyes mezőnyből kiragyog valaki, és pár percre minden mellékessé válik. Az ember elfelejti, hogy ez voltaképpen egy Ki mit tud, a zsűri elfelejti, hogy ő voltaképpen egy zsűri... Azt hiszem, ez az igézet. Amikor a tizenöt éves Somogyi Péter álla alá emelte a hegedűt és elkezdett játszani, az éppen vacsorázók kezében megállt a kanál, az éppen beszélgetők száján elakadt a szó, s azok is, akik sohasem rajongtak a komoly zenéért, borzongva húzták össze magukat a fotel mélyén; tudták, érezték, hogy itt valami csoda történik. A kis hegedűs hunyt szemmel játszott. Hogy miért? — Nem akartam látni a kamerák mozgását, nem akartam látni a közönség arcát... Semmit sem akartam látni, ami kizökkenthetne — vallotta szelíden és mosolyogva hozzátette —, belebújtam a zenébe és elfelejtettem, hogy én most egy versenyen vagyok. Ha ezt nem tudom megtenni, nyilván agyon drukkolom magam és semmi sem sikerül úgy, ahogy kell. — Mikor volt életedben először hegedű a kezedben? — Hat éves lehettem, amikor az óvodába jöttek valakik és megkérdezték, ki akar zenét tanulni. Jelentkeztem. Néhány társammal