Palócföld, 1981 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 5. szám - KÖRKÉP - Madár János: Énekfogytiglan, Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal; Utassy József: Pokolból jövet
nem tekinthető a történelemtől független, örök emberi kategóriának, sőt, „az éthosz talaja — ha ugyanez talaj! — a munka és tulajdon elkülönülésével létrejött szakadék”, amely antagonizmus a modern polgári társadalomban az „anonim bűnösség” világában a legerőteljesebb. „Mert vajon van-e és lehet-e bűn ott, ahol a politikai gazdaságtan megbíráltan is tovább uralkodik az élet fölött, ahol a puszta készpénzfizetés minden erkölcsi sallangot leszaggat az emberi viszonylatokról, s ahol minden embernek megvan az ára.” „Visszaadni a bűn nevét” morális és nemcsak jogi értelemben — sugallja, tehát az éthosz parancsa, a történelem viszont épenséggel a negativitás szerepét „törekszik elhallgatni”, s ezáltal igazolni. „A kanti, hegeli, marxi tudás a rossz szerepéről a történelemben minden bizonnyal a legnehezebben elviselhető igazság” — írja Ancsel Éva. „De nem is arról van szó elsősorban, hogy hogyan viseli ezt a tudást a szubjektum maga, hanem arról, hogy hogyan lehet és kell ismerni a rossz szerepét mindenfajta rossznak a fatalizálása és a mindenkor fennálló viszonyok apológiája nélkül. Nyilvánvaló, hogy ez a tudás nem »■ bontható le" oly módon, hogy ennek alapján az ember rezignáltan rábólintson mindenre, ami rossz, eleve föltételezve, hogy az hajtóereje a haladásnak.” De ha egyáltalán elismerjük a negativitás „történelmi küldetését”, „ha megértjük, hogy lennie kell kufárságnak, akkor hogyan ítélhetünk a kufárok felett?” — fogalmazza konkrét kérdéssé Ancsel az ember dilemmáját és így válaszol: „Azt hiszem, semmi sem lehetetlenebb, mint azt képzelnünk, hogy lehet létezni az emberélet közegében és nem hátrahőkölni az emberi aljasságtól, belátván, hogy a világtörténelmi fejlődés szempontjából »végső soron« semmi jelentősége nincsen — ha ugyan nem tölt be éppen előrehajtó szerepet. Legalább annyira lehetetlen ez, mint a fordítottja: az emberélet mércéit alkalmazni arra, amit történelemnek szoktunk nevezni. Mert — ahogy Marx írja — az elidegenülés lényegében van megalapozva, hogy a nemzetgazdaságtan és a morál ellentétes mércét alkalmaz az emberre. De mit tehet és mit tegyen maga az ember? Nem alkalmazhatja emberéletének mércéit a történelemre, de azért le sem mondhat róluk. Alkalmazni lehet és kell tehát az éthoszt az élet dimenzióiban.” A történelmi progresszió és az éthosz ellentmondásos viszonya ugyanakkor megengedi — sőt feltételezi — az értelmes cselekvés lehetőségét akkor is, „ha nincs, mert adott esetben nem lehet összhangban az éthosz princípiumával, így válhat elkerülhetetlenné adott helyzetben az erőszak választása, vagy olyan érdekeltségek mozgásba hozatala, amelyek közvetlenül nem segítik elő az emberek összetartozásának erősödését. Csakhogy mindezt valóban tudva kell tenni, mert ez a tudás, az ilyenkor elkerülhetetlenül vállalt ellentmondásnak a tudása lehet csak biztosíték arra, hogy ne váljék megszokottá az, ami puszta kényszerűség. Még fontosabb, hogy ne stilizálódjék heorikus tetté, a forradalmi magatartás kritériumává. Az ideiglenesen fölfüggesztett, de érvényében meg nem tamég nem involválja az éthoszt — és megforgadott éthosznak nem szabad a felejtés sorsára jutnia. A történelmi progresszió és az emberi éthosz követelményeinek kereszteződését éppen azért szükséges újrafogalmazni, mert a lehetséges összhang illúziója a tévutak egyik gyakori forrása. Ami progresszív, az még nem involválja az éthoszt — és megfordítva sem. Az éthosz egyeduralmának, egyedüli vezérelvként való működésének hiedelme ilyen vagy amolyan formában tolsztojanizmushoz vezet, ennek ellenpólusa pedig vak behódolást jelenthet annak a kényszerűségnek, hogy osztálytársadalmi viszonyok ellen csak osztálytársadalmi eszközökkel lehet föllépni.” A történelem és az éthosz „kereszteződésének” leírását szolgálja Ancsel gondolatmenetében az egyértelműség kategóriája is. „Az egyértelműséget olyan princípiumként működő bizonyosságnak tekintem, mely megítélési bázist, cselekvést meghatározó elvet jelent, de nem kötelező — másokra, avagy mindenkire kötelező — célt. Olyan bizonyosság ez, amely nem zárja ki a szkepszist. Úgy gondolom — írja —, lehetséges metrioszt (középértéket) keresni és találni az egyértelműség, avagy a bizonyosság és a szkepszis között. Sőt, ez szükséges is, hogy a bizonyosság ne merevedjék rögeszmévé és ne változzék hitté. Mert a bizonyosság nem tudás és nem hit. Eredhet tudásból, akkor sem azonos vele. A bizonyosság lényegében az, aminek alapján igent mondunk, vagy nemet, magunkévá fogadunk vagy eltaszítunk.” Ancsel — lényegében egész könyvével — arra keresi a választ, hogy „nyújt-e a marxizmus egyértelműséget az éthosz számára — s vajon ez kimerül-e a kommunizmus ígéretében?” Arra a következtetésre jut, hogy a marxizmusban van ilyen bizonyosság, „mely nem tagadás, nem posztulálás, hanem fölismerés, amely gyakorlati követelést implikál és szemléletet, életvitelt is meghatározó princípiummá lehet. Ez az egyszerű fölismerés úgy fogalmazható meg, hogy a tárgyi-anyagi gazdaság létrehozóinak kisemmizettsége, alárendeltsége nem lehet a világ rendje, hanem megszüntetendő és megszüntethető történelmi állapot, mely ellentmondások és szenvedések egész sorának alapját jelenti... Ez az egyértelműség meghatározhatja az emberi életvitelt és magatartást, s mivel az anonim bűnösség alapját föltárja, az éthosz helyét is kijelöli, szemben minden osztálytársadalmisággal. Kijelöli, de nem biztosítja ezt a helyet, s itt mégiscsak egy paradoxonnal van dolgunk, mert nem lehet teljes következetességgel tagadni az osztálytársadalmiságot a benne élőknek, mégha föllépnek is ellene — ez a történelmi helyzet pedig valóban nem mentes a tragikumtól.” Ez magyarázza az emberi kapcsolatok konfliktusait is, mert ahogyan „nem lehet fölszólító módban beszélni arról, hogy az embernek mi iránt legyen szükséglete... nem lehet kötelességként, normaként szólni a szeretetről” sem. „Kontaktusok az emberek közt természetesen minden társadalomban létrejönnek, de sem az összetartozás fölismerését nem hozzák szükségképpen létre, im pedig az éthoszt. Nélkülük viszont étosz nem születhet... A polgári világ lakhattlanságát az allegorikus érintkezés, a talárok formáját öltő beszéd torzító és kínzó atásai nélkül nem lehet teljesen megérteni, kik ilyenné teszik ezt a világot, azok is szengenek benne, mint ahogy vergődnek lások gyanakvásának, vagy totális érdektemségének hálójában; megfosztva a kölcsöös egymást ismerés nélkülözhetetlen öröjétől... Az összetartozás... sem éthosz még, óként a kontaktusteremtés képessége sem. ie nélküle éthosz sem születhet, mert az aegmagányosabb emberi lény tettében is mások idegenségének tagadása, a határok lebontása. Annak kinyilvánítása, hogy az aszálytársadalmiság nem mindenható, evésbé természetes, így őrzi az éthosz meg az eberi lényeget, így mutat túl a jelen kordáin a jelenben, kioldozva az élet ne érdezze, hogy mennyi időre —, a morális zűkösség béklyóiból. . . Ancsel Éva tanulmánya nem könnyű olasmány, de gondolatmenetét követni kalátozó vállalkozás, hisz — mint ahogyan a dátumok is jelezhetik - nem csak az etiai kérdésekben leszünk tájékozottabbak alóla, hanem lehetőségeinkről, feladatainkról s ami megvalósításuk feltétele — önmagnkról tudunk meg sok újat, emberi természetünk eddig nem — vagy nem így ímert vonását. írásában tiszteletet paransoló szellemi elődök (egyebek közt Kant és legel, Marx és Engels, Heidegger és Nietsche, Iszaak Babel, Dosztojevszkij, Franz Jafka, Thomas Mann, Ady, A‘te l1?! ,ukács György) igazoljak —szavaikkal, vagy álkodT + án 7'É»+ (Magvető, 1981.) Csongrády Béla Énekfogytiglann LADÁNYI MIHÁLY: TORKOMBAN SÓHAJOKKAL UTASSY JÓZSEF: POKOLBÓL JÖVET A két könyv rokonságot mutat egymással, tartalmi, hangulati, nyelvi megformálási szempontból egyaránt. Jól megfigyelhető bennük például a haza—költészet—szerelem hármas egysége. A visszafogottság, befeléfordulás, torokhangra emlékeztető megszólalások — amelyeket kimutathatunk a szerzők korábbi köteteihez képest — ugyancsak testvéri kapcsolatot mutatnak. „Kifulladva,/ amikor már zihál a tüdő,/ mikor már pislákol csak az élet,/ az embert/ elhagyják ellenségei” —Ladányi: Kifulladva; „Utolsó tantuszommal,/ a teleholddal hívom föl a figyelmed:/ úgy dől belőlem a dögszag,/ mint egy fölakasztott kutyából.” — Utassy cím nélküli keresztverséből. Ezek az idézetek — és a két könyv hasonló költeményei — azt igazolják, hogy a létérzékelés dimenziói a személyesség irányába mozdultak el; veszített erejéből a Petőfire emlékeztető lobogás; az indulatok helyét elfoglalja az emberi értékekért való pereskedés. Amikor ezeket a tényeket megállapítjuk, eszünkbe jut az a Ladányi, aki a mindennapok ellen nyílt lázadásokat vezetett; kiskocsmákban, vidéki állomásokon írta verseit; a be nem illeszkedések villoni értelmében élt. Ugyanakkor megjelenik előttünk a Tüzem, lobogóm Utassyja is: szociális-erotikus lendülettel, nyers szókimondással, ítélkező gesztusokkal, páratlan hetykeséggel. Még a második kötetében (Csillagok árvája) is találunk bőven olyan költeményeket, amelyekben váteszi kinyilatkoztatással szólal meg. Mi az oka, hogy a fiatalság mindent elsöprő, mámoros dala visszafojtott torokhanggá változott? Elsősorban elhatalmasodó betegsége. Mindezt tetézte a körforgás reménytelenségének felismerése, ami egyre hatalmasodó hiányt vált ki belőle. Különösen, amióta Nagy László, Kormos István meghalt. Tőlük versben is búcsúzik: „Hát megnyílt a föld alattad, Pistám!/ Már méteres lehet szakállad./ Érted én, árván maradt tanítvány,/ üvölthetnék, mint a vadállat.”;/ „kikeleti zöldözönben vigyázlak világba öltözötten/ orcámra permeteg bánat nem kell! fájdalom vizének ott a tenger/ZENG HANT ALÓL IS ZENG/ A SZAVAD ZENG”. Az Ezüst rablánc ciklusban olvashatjuk az Eset, Aki maga elé mered, Félek már, Halálra váltan, Daltalanul, Holtpont, Szárnyasoltár, A mélységekről című verseket is, amelyekből szintén a megrendültség, a pokol, a megfeszítettség megéltsége tör fel. emelni Utassy József címadó Külön ki kell versét — Pokolból jövet. Nem csak a ciklusnak, hanem a kötetnek is egyik legmegrázóbb darabja: „Jövök a pokolból,/ kór tüze ragyogtat, megettem egy mázsa gyógyszert,/ mégsem enyhül kínom./ Jövök a pokolból,/ immáron öt méve; úgy járok én oda, mintha/ otthonomba mennék./ Otthonomba, végleg/ tébolydába zárva:/ ments meg engem, ifjúságom,/ te egyetlen árva.” Ladányi Mihály sóhajainak okát nem könnyű kitapintani. Abban biztosak lehetünk, hogy a csalódásai közrejátszanak. Bertha Bulcsúnak így vall az írók műhelyében című interjúkötetben: „Sajnos, az úgynevezett munkásosztály sok esetben követője a kispolgárságnak. Rossz véleményem van a kispolgári vircsaftról, ami berághatja magát a mozgalomba... Azzal le kellett számolnom, hogy én érvényes recepteket tudok adni a jövő csinálásához... Az emberekben van egy bizonyos közöny és gyávaság... A legnagyobb hazai gond szerintem az érdektelenség, az, hogy az emberek cinikusak a társadalom menetével szemben... Nera év 27