Pápai Lapok, 1877 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1877-06-03 / 22. szám

A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő lakására: Főutca 20. sz. emelet, 7. ajtó, küldendők. Előfizetési és hirdetési díjak, Wajdits Klároly könyvkereskedésébe, megyeházzal szemben, intézendők. Vegyes tartalmú hetilap. 3 VAS. G 2 pk. ut. K1OÍ.)A G 1 Sz.Har.v.")« 22 4 Hétfő Quirin püspök )~ Quirin ~) £ 23 1 N 5 Kedd Bonifác püspök)^ Marcián ) ^ 24 B.Jerob.elp.j~ Pápa, 1877. junius 3-án. Heti naptár: 6 Szerda Norbert(kath.) Pálka (>ot.) 25­­ izr.­ ElőfBizetési díj­ak­: Egy évre 6 fr. — Félévre 5 ír. — Negyedévre 1 fr. 50 kr. Egy szám­ára 15 kr. Hirdetéseit. 6 hasábos petitsorban 5 kr, a nyl­ttérben soronkint 10 krral vétetnek fel. Bélyegdíj mindig külön fizetendő. 7 Csütrtök Róbert }~ Pulcheria)­^ 26 8 Péntek Jézus sz. szive")"^ Medárd } ® 27 9 Szombat Felician vért. 1^­ Elsőd­­ p, 28 Sab. Koran )— 3« I. A modern vegytan egyik alapkövét az „atom" elmélete képezi; ezen elmélet többek között azon be­bizonyítható tényt mondja ki, hogy az „atom" ugyan­azon sajátsággal bír, mint maga azon „elem," mely­nek legparányabb alkatrészét képviseli. Az éleny, a köpény, az ezüst, az arany, a réz, a vas, a szén stb. elemek, melyekből ha egy ilyen legkisebb parányt a chemia vizsgálat alá von, ugyanazon eredményt éri el, mintha bárminő darabbal tett volna kísérletet, mert a parány az elem tulajdonságait tökéletesen képviseli. Az összetett testeknél sincsen ez másképen, ugyanis ha pl. egy forrás vegyi összetételeit meg akarjuk tudni, nem szükséges a víz összes mennyiségét felbontani, hanem a biztos siker eléréséhez egy aránylag na­gyon is csekély vízmennyiségnek megvizsgálása elég­séges, hogy mindazon sajátságokat, melyekkel a forrás vize bír, legpontosabban megtudjuk. A cseppben tehát mindaz, mi a cseppek milliárdjából alkotott forrás vi­zében megvan, szintén feltalálható. Egy nemzet szintén atomokból áll, csakhogy atom­jait az egyes ember képviseli, s ezért a nemzet alkat­részéhez , az emberhez hasonlít. Az emberi testet számtalan egymással szoros összefüggésben levő orga­nikus alkatrészek képezik s csak ha ezek összeműkö­dése zavartalan, nevezhető az illető egészséges testtel biró egyénnek; de mihelyt az orgánum bármely tag­jának funktiója gyengül vagy éppen megszűnik, akkor az egyén oly állapotba esik, melyet köznyelven beteg­ségnek neveznek. Maga az egészség, mely az összes szervezet fejlettségén alapszik, azon kincs, mely az avval leh­et, az életfententartásérti küzdésben, az ellen­séges benyomások ellen megvédeni legbiztosabban ké­pes, amiért is az egészség a szellemi és anyagi jólét egyik fő tényezője. A millió emberből álló nemzet testét is számtalan orgánumok kapcsolják össze, mely orgánumok fejlett­sége és egybevágó működése képezi a nemzet életké­pességét, tehát egészségét, melyet pedig köznyelven „műveltségnek" neveznek. A nemzet műveltsége végtére azon kincs, mely azt a külellenek- és bélbajokkal vivandó örökös harc­ban, az enyészet karjaitól egyedül megvédeni képes. Az embernél a gyomor képezi azon fontos orgánu­mot, mely a test fenntartásához szükséges anyagot elő­készíti s azon edények és mirigyeknek átszolgáltatja, melyek azt rendeltetési helyekre felosztják és többféle alakra átváltoztatják; a gyomor működéséből nyert, a tüdők munkája által piros, pezsgő, elevenen mozgóvá átalakult anyag nem egyéb, mint a­­ vér. A vér, a folyton dobogó szív által az erekben szétszóralik, s folytonos keringő folyása alatt eljut a test minden ré­szébe s ezeket táplálja, növeszti, fejleszti és erősbíti, s így az ember életét fentartja. A vér az agyvelőt is táplálja s ez által a gondolkodásnak, a szellemi mun­kának alapjául szolgál; s midőn az agyvelő gondola­tait szövi, a felvett vér segélyével végzi csodálatos munkáját! De a vér magát a gyomrot alkotó edénye­ket is táplálja. A nemzet életében, a gyomrot a földmivelés és bányászat, a vért, az ipar és kereskedelem, az agyve­lőt, pedig az irodalom, művészet és tudomány képvi­seli, s valamint az emberben az egyes szervek elvá­laszthatlan s oly összefüggésben állanak, hogy tulajdon­képen az egyiknek a másikba történendő átmenetele majdnem észrevehetlen, ép úgy a nemzet műveltségé­nek orgánumai is, apró hajszálú alakjai, egymással oly mérvben vannak összeforrva, hogy az egyik vagy a másik szerv kezdetét feltalálni, egymástól elválasztani nagyon nehéz, sőt kivihetetlen feladat is lenne. És amint embert gyomor, vér és agyvelő nélkül képzelni nem lehet, ép ugy lehetetlen földművelés, ipar és keres­kedelem nélküli művelt nemzetet gondolni. Van ugyan rosz gyomrú és rosz vérű ember, de az ilyen állapotú egyén már a halál csiráját testében hordja, élete csak mától holnapig terjednél; és van nemzet is, mely rosz földműveléssel, fejletlen iparral és kereskedelemmel bír, de az ilyen állapotú nép nem tartozik a művelt nem­zetek sorába, s életképes szereplésre hivatása és a jö­vőre kilátása nincsen. Ezen igazság mellett a világtör­ténelem ítélőszéke szól. •­ A vér, mely a test minden részét, még a gyomrot és agyvelőt is táplálja, bizonyára az emberi élet legfontosabb ágense, s bár ki is akarja tagadni, mégis tény az, hogy egy nemzet anyagi és szellemi jólétének, nagyságának, hatalmának fő tényezője az ipar és kereskedelem; az ipar szolgáltatja a föld­műves kezébe az eszközt, az ipar alakítja át a föld­műves által nyert termékeket oly állapotuakká, melyek folytán azok tápszerül vagy más hasznos célra alkal­matossá válnak. Lehetne-e „mindennapi kenyerünk," ha a gabnát az iparos lisztté nem őrli? És váljon mi célra termesztené a földmives az „aranykalászokat­" hogy ha a kereskedő azokat forgásba nem hozná? Volt­e, mióta az emberiség műveit nemzetekre oszlott, nép, ahol a tudomány és művészet virágzott volna anélkül, hogy az egyszersmind iparos és kereskedői nép ne lett volna? Nem volt az ókorban és nincsen a jelenkorban. Görögország a classicismus megközelíthetlen hazája, virágzó ipar- és kereskedelemmel birt, s a fekete le­vesen élősködő Sparta utóvégre is a kereskedelmi és iparos vállalatok által gazdaggá s ennek folytán a tu­domány és művészetek hazájává vált Athéné fennha­tósága alá került. A középkorban hol teremtett a tudomány, hol a művészet herosai máshol, mint az iparral foglalkozó és élénk kereskedést űző Olaszország városaiban? És vég­tére vegyük a jelent, nem az ipart űző francia, angol A „Pápai Lapok" tárcája, Oroszországa). A jelenlegi politikai viszonyok közt nagyon természetes­nek találjuk azt, hogy akármely munka, mely a cári birodalom­ról szól, a nagy közönség előtt nagy érdekkel bir és kedvező fogadtatásban részesül. Egy ily részrehajlatlan, minden egyol­dalúságtól ment munka azonban mint Wallace-é, mely minden párton kivül áll és nagy lelkiismerettel íratott, nem szorult éppen az időszerűségre, mert a keleti kérdés felmerülése nélkül is az új művelődés­történetnek egyik legértékesebb adalékát ké­pezte volna. E munka nem az úgynevezett könyvgyártás máni­ájának köszöni eredetét, mely a tárgyak feldolgozásához csak akkor fog, midőn azok éppen világszerte szájban hordatnak. Wallace műve hosszú komoly tanulmány és figyelmes észlelet terméke. Szerző 5 évig időzött Oroszországban, mely idő alatt ennek lakóit, intézményeit, erkölcseit és jellemeit tüzetesebb és behatóbb tanulmánynak tette tárgyává. A jeleket különösen nagy városokban, Sz. Pétervárott és Moszkvában stb. nyáron pedig a falukon a parasztok, nemesek és lelkészek közt töltötte el ide­jét, hogy így közvetlen szemlélet és tapasztalat nyomán tiszta képet alkothasson magának az orosz népről Kisebb epizódok, apróságok, melyek gyakran az olvasó futó figyelmét kikerülik, a falusi nép jellemzése sokkal élénkebben tünteti fel előttünk az egész népet jellemző vonásaiban, mint a legalaposabb tanulmán­nyal irt tudományos értekezések. Igy Wallace munkájának 2. kötetében egy látogatását írja le Samora keleti részén Samorolnaya Ivanovka, az­az a makacs Ivanofka nevü falujában. A falu sajátságos neve feltűnvén a parasztoktól ennek származását. A falu alapítói az uraság ellen­zésére telepedtek itt le, hiába hajtatta ki őket ma, másnapon ott voltak megint. Végre katonákat rendelt oda, de ezek sem értek célt, mert alighogy hátat fordítottak a falunak, a parasztok is­mét ott termettek; az uraság megunván a sok veszekedést, meg­tűrte őket jószágán. Wallace erre kihúzza zsebéből jegyzőköny­vét, hogy a mondottakat bejegyezhesse, e közben a parasztokhoz néhány kérdést intéz a szóban levő tárgyra vonatkozólag, a pa­rasztok nem felelnek és úgy tették, mintha nem értenék meg őt, a világért sem bírt volna egy szót is kihozni belőlök. Wallace emlékezteti őket az elmondottakra, mind­hiába, eltagadtak min­dent, mintegy megkövülve állt ott a hazugság e jelensége előtt mire egy barátja felvilágosította őt, hogy e fölött ne is csodál­kozzék. A hazudozás, tagadás az orosz természetében lakik, már az anyatejjel együtt szívja magába e rút, gyalázatos tulaj­dont; orosz és hazug, ez két oly fogalom, mely elválasztva egy­mástól nem érthető. A parasztok Wallacet, midőn jegyzőkönyvét kihúzta és jegyezgetni kezdett, hivatalnoknak nézték, a hivatalnok előtt pedig őszinteségről, igazságról mit sem tud az orosz. Ebben *) Oroszország, írta Wallace D. Mackensie, nyilatkozik az orosz jelleme, de nemcsak az orosz pa­raszté, hanem a szláv és a cár alattvalóinak tatár ősei­é is. Hamisság és igazság közt ők nem ismernek különbséget, hasz­nálják az egyiket vagy a másikat úgy és ott amint és ahol ép­pen hasznosnak vagy károsnak bizonyul. Az igazság és őszin­teség erkölcsi alapeszméje a szláv törzs előtt ép oly ismeretlen titok, mint az indianusok előtt a felsőbb mennyiségtan tételei; csakhogy ezek a sinus és cosinus tanát sajátjukká tehetnék az iskolában, mig a tatár és orosz az igazságot és őszinteséget mint ilyet, soha sem fogadja már el, hitelvei közé. Sok, igen sok diplomatikai értekezletet, lehetett volna kikerülni, számtalan ártatlan élet lett volna megmenthető, ha Európa államférfiai Sa­morotnaja Ivanofka parasztjainak történetét olvasnák. Noha nem vagyunk szükeiben azon könyveknek, melyek az orosz falusi nemes és paraszt életmódjait és szokásait rajzolják. Wallace e nemű rajzai mégis nagy élvezettel és haszonnal ol­vashatók. Wallace igen finom és szigorú figyelő, enthusiasmusa által nem engedi magát elragadtatni, a részrehajlásnak leg­kisebb jelét sem árulja el. A brutális „generális, l­­ki a ka­tonai schematismuson kívül teljes életében más könyvet nem ismert, neje frivolítása és azon végtelen, rideg üresség, azon unalmas egyhangúság és egyformaság, mely évről-évre házát tölti el, otromba féktelen érzékisége, iszákossága és egyéb ki­növései, melyekkel épugy a falusi nemeseket és az alsóbb osz­tályokat oly jellemző alakban tünteti fel, a társadalom azon osz­tályait, melyeken a művelődés és haladás óriási vívmányai a legkisebb nyomot sem hagyták maguk után, melyeken a modern kultúrának még csak felületes máza sem fogott — mindezt erős, éles vonásokkal és természeti hűséggel rajzolja. Nagyon kimerítőn szól szerző a jobbágyság beszüntetése és ennek következményeiről. Az orosz parasztság emancipátiója úgymond — nem elégítette ki azon várakozásokat, melyeket jo­gosan hozzá kötöttek; sőt ellenkezőleg azóta a parasztok még töb­bet isznak és kevesebbet dolgoznak és a közélet, melynek a községi intézmények létrehozása által más lendületet kellett volna venni, sehogysem felel meg az ehez kötött természetes és méltányos kí­vánalmaknak. Az úgynevezett kiabálók (gorlapaif) a község­gyű­lésen nagy befolyást nyertek, a parasztok által választott birák pedig egy kis vurki által megvesztegethetők. A jobbágyság fel­szabadítása tehát Oroszországban nem úgy mint más országban üdvös, hanem káros utóhatást vont maga után, melynek az egyes osztályokban kitörő elégedetlenség élő és kézzelfogható jele. A konservativeknél azért, mert előre megjósolták, hogy a felszabadítás nem javít a helyzeten, a szabadelvűeknél, mert az emancipatiót politikai jogok élvezete nélkül hibásnak tartották. És maguk a felszabadítottak? Mit tartanak ők az emancipáció­tól? Ezek itézete volna tulajdonképen a valódi és mérvadó, ők érezik közvetlen helyzetük javulását. Az ily ítéletre azonban, hiában várhatunk, teljesen lehetetlen a paraszt szájából helyes ítéletet hallhatni és pedig azon egyszerű oknál fogva, melyet már e sorok bevezetésében felhoztunk. Az orosz már születésétől fogva hazug; ha valamit kérdezünk, mindig valami roszat gya­nít a kérdés céljában és azért határozatlan, hamis vagy éppen oly feleletet nyerünk, melyeken nem igazodhatunk el. Hogy Wallace-nek a jobbágyság felszabadításáról szóló nézetei helyesek, azt a hivatalos kimutatások és adatok, elég világossággal bizonyítják. Egy bizottság, mely e dolog beható tanulmányozása végett lett kiküldve, a többek közt következő jellemző jelentéseket tette: Az eddigi intbrm­ntiók és tanulmá­nyozások szerint a parasztok számos oly ünnepet találtak ki, melyeket az egyház nem ír elő és mely körülmény a mun­kanapok leszállítása következtében az országra káros hatásra van. Kitűnt továbbá, hogy a papság ezt nemcsak gátolja, hanem ellenkezőleg előmozdítja. A falu gyűlései rendesen tivornyák közt folynak. Az erkölcsiség itt, különösen az iszákosság nagy elterjedése miatt, igen gyenge lábon áll. A parasztok csak ak­kor nem bántják az idegen jószágot, ha hasznát nem vehetik; a rablások és tolvajlások napi­renden vannak; a templomok üre­sek a korcsmák tervén. A papság nincs áthatva hivatásának méltóságától, a nemes és jó erkölcsiség fenntartására nézve a legcsekélyebb példáját sem nyújtja a népnek, mert az ép ugy gyakorolja az iszákosságot, mint maga a nép. A parasztok életéből teljesen hiányzik azon erkölcsi elem, mely egy nemzet fejlődésére nézve okvetlen szükséges. Jaroslaw vidékéről a következőket mondja a fenti kimutatás: az erkölcsiség folyton csökkenik, a parasztok családi élete, mind­egyre jobban elfajul, a papok gyakran részegek, mikor egyházi teendőiket végezik, az ünnepek és nagymérvű iszákosság min­dent romba döntenek. Az asszonyok meglopják férjeiket, a gyer­mekek szüleiket, a lopott tárgyak rendesen a pálinkamérésbe vándorolnak. Az iszákosság különösen nagy módon terjed és az orosz nép nagy részét utóbb is valóban tönkre teszi testileg és szellemileg. Az ily szomorú viszonyok okai a papság erköl­csi befolyásának, az iskolák nag­y hiányában és a korcsmák óriási elterjedtségében találhatók fel. És ez azon nép, mely saját keresztény alattvalóit lealázva a „kereszténység védője" álcája alatt ragad kardot egy oly nemzet ellen, mely minden tekintetben és minden időben fe­lülmúlta és felül is fogja múlni mindenkor; ez azon nép, mely népjogokért harcol, népjogokért, melyeket ő saját lábával sárba ti­por, mely Törökországban életképes állami intézményeket akar létrehozni és saját országában a legborzasztóbbakat tűri, mely országában a látszólagos békét egy titkos rendőrség által, tartja fönn, mely az időnkénti — elég vakmerően — nyilatkozó vis­sza nem fojtható méltányos, jogos elégületlenségen nem üdvös államintézményekkel, hanem kaucsukaütések — és Siberia ólom­bányáival segít. Most természetesen mindent felhasznál, hogy Európa előtt minél kedvezőbb színben tűnjék fel, de félünk nem sokáig fog tartani; eljön az idő, midőn majd egész valódiságá­ban fogja magát bemutatni Európa előtt a barbár vad muszka­nép; hogy lesz-e Európának annyi ereje őt legyőzhetni, az a jövő titka. Sch—7 S—L 22

Next