Parnasszus, 2004 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2004-12-01 / 4. szám
Pomogáts Béla Az istenkereséstől az imádságig Mítosz és transzcendencia a huszadik század magyar irodalmában Az irodalomban, minden korszakban, a huszadik századi irodalom történetében is, mindig visszatér az a kérdés, hogy a katolicizmus, illetve kereszténység fogalmát lehet-e egyáltalán az irodalommal kapcsolatban használni, pontosabban, hogy ezzel a fogalommal lehet-e operálni irodalmi művek megközelítése során. Hogy a kérdést kihívó módon fogalmazzam meg: van-e értelme egyáltalán az istenhitnek, a vallásosságnak abban a szellemi szférában, amely fölött elsősorban az esztétika rendelkezik? Vagy hogy a kérdést lakonikusan tegyem fel: van-e, lehetséges-e katolikus (keresztény) irodalom? Az nyilvánvaló, hogy a „katolikus irodalom” terminusának nem poétika, hanem eszmetörténeti jelentése és jelentősége van, minthogy a személyesen átélt istenhit, a vallási elkötelezettség és a kulturális hagyomány erősen hat az alkotó személyiség kialakulására, és így befolyásolja az írói világképet és szemléletet. A „keresztény jelleg” tehát a költő gondolkodásában és világlátásában, a művek által közvetített eszmék és eszmények körében tapintható ki, és természetesen a legkülönfélébb költői, poétikai irányzatokban és korszakokban lehet jelen, anélkül, hogy befolyásolná a művek és életművek esztétikai karakterét. A kereszténység, mint minden eszme és világkép, esztétikailag semleges fogalom, egy-egy költői életmű és alkotás karakterének, gondolatai és érzelmi sajátosságának létrejöttében azonban kitüntetett szerepe van. Egy irodalomtörténeti elemzés során ezért nem lehet megkerülni vizsgálatát, egyszerűen hozzátartozik a műalkotás eszmei-lelki struktúrájához, és meghatároz bizonyos gondolati és érzelmi minőségeket. Ebben az értelemben nevezhetjük irodalmunk „katolikus” költőinek például Balassi Bálintot, Zrínyi Miklóst, Vörösmarty Mihályt, Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Rónay Györgyöt, Dsida Jenőt és Pilinszky Jánost, vagy protestáns költőinek például Csokonai Vitéz Mihályt, Berzsenyi Dánielt, Arany Jánost, Ady Endrét, Áprily Lajost, Reményik Sándort, Szabó Lőrincet és Nemes Nagy Ágnest. Mindez nem pusztán vallási hovatartozást és nem is pusztán istenhitet (illetve ennek valamilyen doktrinálisan azonosítható formát) jelenti, hanem hagyományt, és kultúrát: mindkettő költészetet konstituáló szellemi erő. A keresztény költészet fogalmát mindazonáltal némiképp megrendítette a két világháború közötti „hivatalos” keresztény-nemzeti irodalom felfogás, amely a keresztény alkotó értelmiségtől elvárta. PARNASSZUS 59