Parnasszus, 2004 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2004-12-01 / 4. szám
Pomogáts Béla sessziót tenni, nyilvános hitvallást valamely egyház hittételei mellett. Erre az egyszerű és hagyományos próza (a hiszekegy prózája) alkalmasabb. (...) A katolicizmus énelőttem az, aminek neve mondja: maga az általános vallás, mindenütt és minden időkre érvényes; az egyetlen, mely az emberiség vallásának nevét igényli; nem egy koré, tájé, fajé vagy nemzeté; ellentéte a szektának és felekezetnek. Ez a vallás, amely mellett én szükségét éreztem nemegyszer nyilvánosan hitet tenni, s amit katolikus bírálóm sokall vagy kevesell, mert nem egyházi konfesszió. Szinte érzem égető kérdéseit: milyen viszonyban állok a létező pozitív egyházzal? Hívő vagyok-e vagy hitetlen? Gyakorló vagy közömbös? Verseimben itt-ott kételyt, lázadást, sőt tagadást lát. De melyik igazi katolikus az, aki kétellyel, lázadással ne küzdött volna soha? A mi hitünk nem olcsó és nyugodt: még maga Krisztus is elcsüggedt a keresztfán.” Itt kell külön felidéznem Dsida Jenő költészetét. Ezt a lírát mindig is áthatotta az Evangélium lelkisége, a megváltás hite és drámája, az a bizonyosság, hogy zaklató kérdéseire végül a létnek egy magasabb rendjében kaphat választ. A kolozsvári költő „angyalok citeráján játszott”, igazi „poéta angelicus” módjára tudta megszólaltatni az égi zenét. Költészetének korábban éppen ez a dallama volt a leginkább népszerű: Chanson az őrangyalhoz, Vidám kínálgatás keresztényi lakomán, Jámbor beszéd magamról című verseire gondolok. Ezekben a versekben „angyalok motoznak”, az égi fények között egy természetfölötti bukolika tündéri játéka bontakozik ki, a túlvilágot ugyanaz az idilli derű szövi át, mint az egyszerre légies és földies szerelmi költeményeket. Az angyalok a költő személyes ismerősei, ájtatosságaiknak rokokó bája van, régi költői hagyományt idéznek, Csokonai Vitéz Mihály Cupidóit és tündéreit. Vallomásosak, őszinték ezek a költemények, a keresztény költő igazi hangja mégsem bennük szólal meg, inkább azokban a versekben, amelyek a megváltást keresik, a megváltás művében kívánnak személyes részt vállalni. Élete alkonyán Dsida Jenő az „Imitatio Christi” drámaiságát ismerte fel, s a túlvilág fényében tündöklő szentek és angyalok mellett a krisztusi áldozat mélységét idézte meg, azt a szenvedést és megaláztatást, amely végül a megváltáshoz vezet. Különösen Nagycsütörtök című verse mutatja ezt, az a költemény, amelyben saját sorsát - a kisebbségi magyar költő sorsát - az áldozatvállalás keresztény erkölcse szerint értelmezi. Költészetében több alkalommal is visszatért a nagycsütörtöki virrasztás motívuma, a krisztusi szenvedéstörténetnek ez a mozzanata azonban korábban nem kapott személyes értelmezést, mondhatnám így is: igazi lírai erőt. A Nagycsütörtök viszont már minden ízében személyes vallomás, amely a súlyos történelmi gondokkal küzdő, magányos erdélyi PARNASSZUS 65