Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-02-12 / 3. szám
Sipos Domokos: Vágtat a halál. — Versek. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása, 1928. — Vajda János, a modern magyar líra nagyapja, egyik versében hősnek, katonának nevezi az embert, minden embert kivétel nélkül, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ez az ember „a halál gondolatát agyában viseli.“ Élni az életet azzal a gondolattal, hogy egyszer meghalunk, ez magában véve már hőstett. Hősök vagyunk tehát még akkor is, ha vacogó félelemmel nézünk a „félelmek királyára“. Mélyebb és egyetemesebb értelme van tehát itt a hősiségnek, mint bármely etikai fogalmazásban. A halál gondolatától azonban mégis ezerféleképen lehet viselős szegény agyunk. A „viselés“ módjainak skálája végtelen. Vajda János halál gondolata sok személyes gyötrelem mellett is inkább filozófiai viaskodás volt a rémmel, felszárnyalás a metafizika szédítő régióiba. A modern magyar líra apja, közvetlen megteremtője, Ady már a mindennapi élet arénájában, minden utcasarkon találkozott „rokonával“, a halállal, szerette, borzadt tőle, hódolt neki, komázott vele, megtette királyának, vagy kocsmázó pajtásának, ahogy szuverén hangulata épen megkívánta. Intim viszony volt ez, betegen bensőséges közöttük. Mert egészen természetes: minél betegebb a test vagy a lélek, annál bensőbb viszonyunk a halállal, annál kevésbbé elvont és annál forróbban személyes. Az erdélyi líra kiválóbb egyéniségei közül kettőnél mutattak rá igazán hívatott bírálók a halál-gondolat szerepére. Tompa László lírájában Makkai Sándor mutatta ki a halálfélelem szerepét. Áprily Lajos költészetének halk és titokzatos kísérője gyanánt Ravasz László említi a halált. Most pedig szemben állunk Sipos Domokos, korán elköltözött társunk kis kötetbe foglalt lírájával, olyan lírával, melynek vezérszólama a halálgondolat, sőt szinte kizárólagos témája a halál. Ez a líra a szó legszorosabb értelmében a halál árnyékában virágzott ki csudálatosan élő és illatos virággá, aminthogy csakugyan vannak virágok, melyeknek nem a napfény, hanem inkább az erdő fenyegető és félelmes sötétje, az éjszakák szívszorongató csendje, s a csillagok verejtéke, az el nem illanó szomorú őszi harmat kell. Sipos Domokos viszonya a halállal rettentő reális volt és épen ezért egészen személyes. Gyógyíthatatlan tüdőbajának fizikai valósága volt a fekete alap, melyre halállírájának fekete tornya épült, és ez a torony mégis világító torony lett, mert öröklámpát helyezett bele a távozó lélek utolsó fellobbanása. Az elmúlás gondolatának terhe alatt nyög az egész emberiség, e gondolat viselésének passzív hőse minden teremtett lélek, de ebben a hősiességben mégis vannak fokozatok. Nem mindegy, hogy távol, a messze horizonton látom a halál képét emelkedni, vagy érzem, hogy folyton a küszöbön áll. Sipos Domokos nagy hős volt, mert évek óta küszöbén állt a halál. E nagy realitás árnyéka alatt emelkedett Sipos művészete. Politikai pályájának esetleges tévedései, prózájának, novelláinak sokszor nyers és kíméletlen életlátása, minden, minden szublimálódik, „egy éltető eszmévé finomul“ lírájának tragikus magaslatán. Még lázadó szavai, még eget fenyegető mozdulatai sem bántanak, olyan tiszta mélységből fakadnak fel, olyan végtelen nemesség sugárzik rajtuk. Miképen állt Sipos szemben a halállal, és a szenvedéssel, a gyors halál hosszú praeludiumával? Ha ezt vizsgálom, első pillantásra feltűnik nekem az, hogy bár legszemélyesebb élménye volt a szenvedés és a halál realitása, nemcsak önmagát, a maga veszendő testét féltette, jövőtlen életét sajnálta, hanem más szenvedése, más könyörtelen kiszolgáltatottsága tépte ki a sajgó lelkéből talán legmegrázóbb hangokat. Dicsőszentmártonban hirtelen, tragikus módon égjük napról a másikra meghalt egy általános szeretetnek örvendő, viruló szép leányka. Sipos neki szentelte az „Ifjú szűz násza a halállal“ című gyönyörű költeményét. Ó, a beteg rémember érezte a szörnyű kontrasztot, az ő ittmaradását, s ama viruló élet elillanását. Vers-víziójában együtt látja önmagát, feleségét s ama leánykát, s érzi, hogy valahol a halál megfogott egy kilincset, közeledik feléjük, s várjon melyikükért jön? S akkor így kiált fel: „Uram! Kire néz ez a bestia? Kit kívánt meg? Én itt vagyok, de ezeket nem engedem!“ Ez volt Sipos első verse, melyre riadtan és mégis boldog meglepetéssel figyeltem fel, hiszen ez poéta is a legjavából, s amellett csodálatosan egész ember, áldozatos és hősi lélek. Hős aktív, etikai értelemben is. Most, hogy kötetben látom verseit, látom visszavisszatérni ezt a motívumot: az aggodalmat másért, a kétségbeesés deliriumát azon, hogy fiának, az ő drága folytatásának, élete kiengesztelődésének és beteljesedésének is meg kell majd halnia. „Az semmi, hogy én meghalok“, —– írja. Látom, ahogy a szenvedés kilép Sipos Domokos törékeny testéből és lelkéből, hogy elmenjen meglátogatni annyi más szenvedést. A csukott ablakon át szeretné megölelni az utcán elsiető embertársát, csak azért, mert meglátta annak gyűrött, fáradt arcán a rokonszenvedés titkos jeleit. Ez az önmagából kilépett szenvedés lehajlik minden nyomorúsághoz és elzarándokol minden siralomházba. A világ halálraítéltjeinek végtelen sorfala közt halad, s azért tudja őket mind átkarolni, mert maga is halálraítélt. Aki Sipos Domokos lelkét a maga egészében akarja látni, az olvassa el „A bárányka“ című költeményét. Szívfacsaróbban, súlyosabban nem lehet megírni egy parányi állatka kiszolgáltatottságán, félig tudatos szenvedésén és halálfélelmén keresztül az élet egész kozmikus igazságtalanságát, azt a felháborító természetességet, amellyel az élet pusztít, s azt a tehetetlenséget, mellyel a legjobbak s legszeretőbb szívek is nézni kénytelenek ezt a „magától értetődő“ borzalmas játékot. A bárányka siralomházába ülő Sipos Domokos e megrázó symbolum megteremtésével sokkal magasabbra jutott, és sokkal mélyebben sikerült megéreztetnie az emberi nyomorúságot is, mint akármelyik szociális vonatkozású novellájában. Azokban csak részigazságokat adott, megtámadhatókat, ebben örök igazságot adott, megtámadhatatlant. De az a lélek, amelyet ebből a versből megismerünk, bizonítás, hogy mindig és mindenütt jót akart. Akiben ilyen kozmikus erejű és hőfokú részvét izzott, az tévedhetett, mint politikus, hibázhatott mint novellaíró, kihívhatott maga ellen joggal, vagy jogtalanul nemes és kevésbbé nemes érzékenységeket, de jóhiszeműségét lehetetlen kétségbevonni az élet bármilyen terén. A verseivel pedig beírta nevét a magyar líra legjobbjai közé. Hihetetlenül közvetlenek ezek a versek, kitépett véres lélekdarabok, a kifejezéseknek nem volt idejük lehűlni, higgadni, kristályosodni és mégis teljes művészetet jelentenek. Nem egészen „szabad versek“, van bizonyos ritmikai, sokszor rímbeli kötöttségük is, de mindég csak annyira, amennyire a mondanivaló ereje és újszerűsége a kötöttséget megtűri. Az Erdélyi Szépmíves Céh Sipos verseinek kiadásával csak megkezdte az elhunyt író összes műveinek posthumus közlését. Ezt az első kötetet Kós Károly két monumentálisan egyszerű rajzzal tette még jelentősebbé. Az embert, aki a havasok ormán hurcolja keresztjét s a hantot, melyen Sipos lehelletfinom elképzelései szerint majd fia szerelmesének rózsája virul, ds ezt a két képet nem fogjuk elfelejteni. Ez az első kötet Sipos kisterjedelmű, de nagyértékű líráján kívül magában foglalja még Szentimrei Jenő hoszszabb tanulmányát Síposról, mely formailag s pontos adatainál fogva életrajz, hangjának emelkedettsége következtében emlékbeszéd, lényegében azonban testvéri ölelés, utolsó, de el nem múló Istenhozzád a halott barát és küzdőtárs felé. Ő Sipos mellett mindent lát, de valami túlvilági, tisztult iróniával kérdezheti tőlünk Ady és minden e földön idegen lélek örök kérdését: „Ki látott engem?“ Rományik Sándor: 69 -