Pásztortűz, 1929 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1929-08-25 / 17. szám
EN? PÁSZTORTŰZ SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÉPES FOLYÓIRAT SZERKESZTIK: ÁPRISY LAOS, GYALLAY DOMOKOS, REHENYIK SÁS DORI BENEDEK ELEK Mire ezek a sorok megjelennek, két új sírra borul az erdélyi föld. A sírt sok ezren állják körül, távoli döbbenetben, sok-sok ezer kézben szomorkodik a virág, hogy nem hullhat erre a két sírra. Sok szív dobog, harangoz halk dobbanással, bennt a szív tiszta mélyén, amit nem is lehet hallani itt. Csupán az angyalok hallják talán járva hófehér ruhában a menny kék szőnyegén. Gyermekszívek szorulnak össze Benedek Elek friss hantja körül. Gyermekszívek... De nemcsak a mostaniak, az alig életre nyílók, hanem a bennünk megmaradt gyermek szív, nemzedékek édes tiszta emléke, örökre viszszahajló vágyakozása. Elfeledett boldog gyermekszívek jönnek elő ma lelkünk kiürült sötét kamráiból. Feltámadnak Benedek Elek, Elek apó sírján. Hiszen hősi lendületünket ő vitte győzni, ha kellett túl az operencián. Jártunk-e azóta is olyan messze és voltunk-e azóta olyan tiszta kezű hősök? Nemes lendületünkből várjon tartana-e néha most is, ha nem vitt volna ő akkor sárkányokkal verekedni és boszorkányok furfangjait kijátszani? Győzött a hős, mert tiszta volt a szíve ... És ki gondolja, amikor utolsó földi útjára viszik Benedek Eleket, arra a másik örök nagy gyermekre, a népre, akinek tudományt adott, akinek az iskola unott kényszerén túl olyan könyvet adott, melyet szeretett. Vájjon megáll-e ma, egy pillanatra legalább, kezükben a sarló, a kasza, vájjon megállanak-e pillanatra fehér ökreik mellett és leveszik-e pillanatra kalapjaikat, most az egyszer nem azért, hogy a verejtéket letöröljék, hanem hogy megtiszteljék azt a távozó lelket, aki úgy tudta hozzájuk vinni a művészetet és a tudományt, hogy az öröm, mulatság és pihenés volt. Az írók világában Benedek Elek volt az, aki a bibliának talán legszebb szavát idézi fel: „Aki elveszti az ő életét, megtartja azt.“ Erejét sohase tartotta és gyűjtötte arra, hogy a művészek versenyében a legmagasabb márványt faragja ki. Olyan művészetet adott, amely mellett gőgös művész-királyfiak fölényesen haladnak el. Tudományt, amelyet nem tartott tudománynak a tudós. Erejét szerteszórta, életét boldogan elvesztette. Tudományt adott, nem a tudósoknak, hanem a tudatlanoknak; és művészetet azoknak, akik a valóságban nem fulladtak el, akik emelkedő, tiszta érzéseik számára keresték a mesét. A népnek és a gyermeknek. Tanító volt ő az iskolák felett. Nem tolszoji értelemben, önzéssel, aki a maga forradalmának vezére, hanem friss értelemmel, könnyű szívvel válogatva a tudás kincsei között, azt, amit könnyű gazdagodásul vihet az egyszerűségnek és a tisztaságnak. Talán ezzel egy testvér az a csodálatos töretlen ifjúság, amellyel mindig ott állt az ifjak táborában, anélkül, hogy az ifjúság romantikus kiugrásai felé is eltévedezett volna. Nagy fölemelő tanulságot hozott ezzel elénk. Íme csak ott kell lenni a kinyíló gondolat mellett, ismerni és szeretni az új kezdetet, törődni kell az induló jövendővel s akkor nem az történik mindig, hogy a nemzedékek egymás elleni harcban törik szét fegyvereiket. Benedek Elek hetvenéves ifjúsággal harcolt végig szellem-csatákat az ifjak oldalán. Benedek Elek sokkal több és nagyobb, mint a művei. Bár egész kis könyvtárt tesznek ki könyvei, ő mégis oda emelkedik életével magasra pantheona fölé. Ezer kicsi, papíron tévedező kéz küldötte hozzá naponta levelét és az ő egy keze ezer meg ezer választ küldött vissza. Ő volt a kinyíló gyermekszem, a bimbózó értelem Kazinczyja, s amikor ő a hozzásiető gyermek-problémákat feloldotta, megadta a jövendő felnőtt nagy élet problémáinak nemes megoldási irányát. Az életnek nekiinduló lélek hangját ütötte meg . . . Pedig ki tudná elfeledni egy-egy könyvének is tiszta, nagy művészetét? Ki tudná feledni csupán a Testamentumot, amelynek szava és bölcsessége talán elmaradt mögöttünk, de amelynek dallama úgy kísér ma is, mint anyánk életbe elbocsátó szavának remegése. Két új sírra borul ma az erdélyi föld. Az egyikben az örök párnára Benedek Elek hajtotta fejét. Erdélyi földre, amelyhez vissza futott, amikor más ég borúit fölé jött új világot, vis magyar világot alapítani ott, ahol a régi összeomlott. Szimbolikus szép cselekedetre jött vissza ő örök-ifjan, hiszen mindig a kezdődő életet szerette. Jött megfogni az erdélyi magyar irodalom és kultúra induló gyermek kezét. S mikor már szépen nem látta maga körül, igazi hős halálával hullt le pihenni íróasztala mellől édes anyaföldjére. A napok szürke krónikájából az is kiemelné halálát, az a fenségesen szép és megható tény, hogy hű élettársa, asszonya egy pillanatig sem tudta nélküle továbbvinni életét. A hűvös józanság mai világába a romantikus szerelemnek örökszép üzenetét hozta a kettős halállal a fekete angyal. Kovács László: VLUJ-VOLUZMÁK, 1929 AIUUSZTUS 25. XV. ÉVF. 17. SZÁM m 1 -385 11.