Pásztortűz, 1934 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1934-11-15 / 21. szám

A hunnok. Zygmond Nowwakowski novellája. Mi éppen a himlőn mentünk át, ők vörheny után voltak. És folyton hencegtek evvel a vörhennyel. Azt mondták, hogy a himlő, az semmi, nem is betegség, az igazi betegség a vörheny. Hogy könnyen meg is halhattak volna, az anyjuk már sírt is. De a himlő, az butaság. Minden gyer­mek megkapja. Még az ő házmesterük fia is, annak is volt himlője. Nekik azonban nem volt! Nem is illene hozzájuk, hogy a vörheny után ilyen semmi hülye betegséget kap­janak. És mintha mindez még semmi sem lett volna, fehér kesztyű is volt a kezükön! Tudatosan nem húzták le s a fehér kesztyűkkel folyton az orrunk előtt hadonáztak- Forrt bennünk a méreg. És sötétkék matróz­ruhában voltak, fehér nadrággal. Hárman voltak ők is, mint mi, ezt nem lehetett tovább tűrni. Vasárnap volt. Talán minden baj nélkül folyt volna le, ha nem jön be a szobába a francia nevelőnőjük és nem figyelmeztet minket, hogy vigyázzunk a kis rokonainkra. Mert éppen vörhenyük volt... Janek és Balék fogaikat vicsorították a méregtől és a nevelőnő, mikor kiment, még hozzátette franciául: — Vigyázzatok ne piszkoljátok be a nadrágotokat! S Román megkérdezte tőlünk: — Értettétek mit mon­dott? Azt mondta franciául, hogy ne piszkoljuk be a nad­rágunkat. Papa hozta Párizsból. A három darab tízezer frankba került... Ezt már nem lehetett tűrni. Bólék a legidősebb köztünk, folyton a fehér nadrágokra nézett. De nem szólt egy szót sem. Észrevettem, hogy valamin töri a fejét. Roman újra elkezdett beszélni, azt kérdezte, hogy a betegségünk alatt fecskendeztek-e belénk tűvel orvosságot, mert nekik fecs­kendeztek ... Föl is tűrte a kabátja ujját és megmutatta a helyet, ahol a fecskendezésnek különben nyomát sem lehe­tett látni. Csak azért, hogy megalázzon minket. Itt közbeszólt Janek: — Na és, a mi nagybátyánk haldoklik! — Csak azért, hogy valamit mondjon, ők félrehúzták a szájukat és Ab­­féd visszavágott: — Ez is valami? Mi holnap a nagymamánkat te­metjük! Biztosan hazudott. Ahogy Janek is hazudott, mikor a nagybácsinkról beszélt, de nem volt már mit mondanunk. Bólék még mindig csendben ült. De kissé később ő is meg­szólalt: — És mi úgy esszük a húst, mint a húmnok! Én nem tudtam, hogy mit akar mondani. Janeke sem, de ők rögtön nyugtalankodni kezdtek. Mind a hárman. A legkisebbik, Zdzis közönyösen megkérdezte, hogy mik is azok a húnnok! — A húnnok? A húnnok olyan emberek, akik soha a lóról le nem szállnak... De mit érdekel ez titeket? Ti úgy­sem tudjátok úgy enni a húst, mint a húnnok ... — De épen, hogy tudjuk! —­ Ne beszélj ostobaságot! Ahhoz embernek kell lenni, az kell, hogy gyerekkora óta hozzászokjék valaki. Úgy, mint mi. Mindegyikünk meg van edzve... — Mi is meg vagyunk edzve! Inkább, mint ti! — Igen, de nektek vörhenyetek volt, árthatna nektek. — Mi közötök hozzá! Fogadjunk, amibe akarsz, hogy mi is tudunk úgy húst enni. — Elveszítitek a fogadást! — Meglátjuk! És fogadtak. Ők egy varázslámpást és egy flóbert-pus­­kát tettek fel. Bólék azt mondta, hogy ha megeszik úgy a húst, akkor mi egy akváriumot adunk nekik aranyhalakkal és egy biciklit. Kicsit csodálkoztam, mert nekünk nem volt sem akváriumunk, sem biciklink, nekik pedig biztosan meglehetett a varázslámpájuk és a flóbert-puskájuk. Kü­lönben nem fogadtak volna. De Balék tudta, hogy mit csi­nál. Végül is ők akartak fogadni!... — Sajnállak... De nem a mi hibánk, ha betegek lesztek! — Csak ne félj! Hogy eszik azt a írást? — A húst nyersen kell enni. Nyereg alá teszik s addig lovagolnak rajta, amíg megpuhul. — És ha nincsen ló? - 424 - Gyárfás Pálnér erdélyi népművészetiskiállitása.

Next