Pécsi Figyelő, 1882 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1882-06-03 / 22. szám

30. évfolyam. Pécs, 1882. junius 3-án. 22­1léc azé, m. -•—.—-.-Wr.* Előfizetési díj:­­| Paslan­tig] Pécsett hizhat tűidre: It egísi érre 5 frt, félérre 2 frt 50 tr. ; vegyid írre 1 frt 25 kr. E b y 8 8 s­z­á­m 10 kr. ' Megjelenít minden szombaton Egyes számot kaptatok Weidinger H. könyvkor. (Széchényi-t«?r.)PÉCSI FIGYELŐ. »----------------------------------------m Szerkesztői iroda: Ferencziek utczája 44. sz. I. emelet. Kéziratok vissza nem küldetnek. m------------------------------------------------------a A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal fir a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm G. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. Hirdetések ára: ! Egy öt hasábos petit sor egyszeri jj íl megjelenéséért fi kr., 3-szori 5 kr., lí ^ 10-szerért 4kr. szeteidő. — Minden­­ hirdetés után 30 kr. bélyegdij fize­tendő. A nyílttéri petit sora 10kr. A hirdetési dij előre fizetendő. \\ B,--------------------------------------------------------Sf Kiadó hivatal: Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferencziek templomának átellenében. *----------------------- -----* Nem okul, nem felejt. Olyan ez a bécsi politika, mint a megcsökönyösödött franczia arisz­­tokráczia, marad a régi, ha meg is újul körülötte az egész világ. Nagy érdekei voltak az osztrák uralkodó­háznak Olaszországban, ott voltak a toskánai és modenai másod­­szü­löttségi fejedelemségek, a pármai ideiglenes birtok, ott volt a katholikus egyház fejének védelme a forradalom ellen, maga a lombard - velenczei közvetlen birtok jól műveit, gazdag jövedelmű terület, munkás és takaré­kos, jórészben gazdag lakossággal, adóképes terület és lakosság ez s ak­kor talán még inkább az volt mint most, még­is birtokának fentartása igen súlyos áldozatokba került Auszt­riának és azzal akkor még egy foga­lom alá sajtolt Magyarországnak. Folyton nagy katonai létszámot kellett ott tartani fegyverkészen, a milliók százait építették be az erődít­­vényekbe, a katonai megszállás két annyiba rendesen, felkelések és hábo­rúk idején ötször-tízszer annyiba ke­rült, sem mint e területek jövedel­meztek, gyegítették tehát az osztrák hatalmat, mert megrongálták, kime­ntették pénzerejét, hiába mondotta már rég egy telhetetlen osztrák gene­rális, hogy a háborúhoz három dolog „pénz, pénz és ismét pénz“ kell, ott Bécsben csak a birtokolt terület nagy­ságához mérik a nagyhatalmiságot, újabb és újabb területek szerzése volt leghőbb vágyuk és ezen vágy miatt, a már meglevőket elhanyagolni, kiszivatyúzni kelle. Midőn 1859-ben és 1866-ban Bök vér és milliók árán végre megszabadult a monarchia a drága olasz tartományok­tól, nem egy mélyebb belátásu osztrák hazafi fellélegzett, azt hitte, hogy megszabadulva az olasz kölöncztől a monarchia felveszi belső megerősödé­sét programmjába s igyekezni fog he­lyes nemzetgazdászati politikával a sebeket beh­egeszteni, szigorúan alkot­mányos és szabadelvű kormányzattal az osztrák hegemóniát a németek előtt kívánatossá tenni és ekként kiköszö­rülni a szadovai kudarc­ot. Csalódtak vérmes reményeikben. A bécsi rövidlátó politika nem talált sürgősebbet, mint az elvesztett olasz területeket más hason nagyságú vagy még nagyobb területekkel ki­pótolni, habár e területek bosnyák­­herczegosz sziklákból állanak is, ha­bár a népesség magát önként soha sem fogja alávetni az osztrák uralom­nak, habár újra száz és száz milliókat kell kisajtolni az adózóktól arra, hogy ama félvad népség megfékeztessék, a terméketlen kopár sziklák területe megmaradjon osztrák uralom alatt. Nem gondolt a bécsi politika azzal, hogy ezen foglalás megzavarja a monarchia két felének alkotmányos viszonyait s az elégületlenséget ma­gasan fokozza, nem gondolt azzal, hogy elvégre is hagyományos politi­kájánál fogva a német-osztrák birto­kokra vágyódó Hohenzollern házzal, a Habsburg-lotharingeni ház örökös és régi ellenségével szövetséget kelle kötni, mely adható alkalommal megbé­nítja szabad elhatározását, nem gon­dolt azzal, hogy az ép oly ellenséges törekvésű czári hatalomnak meg kel­lett engedni, hogy a török hatalmát Európában is úgy mint Ázsiában meg­törje, a­mi egytől-egyig csak gyen­gíti a monarchia erejét, mindezek iránt egészen vak volt a bécsi poli­tika, mert a terület nagyobbítása, az elvesztett olasz birtokok kipótlása kápráztatta szemét. Elérte czélját a saját veszedel­mére, Bismarck és Gorcsakoff hercze­­gek ugyancsak markukba nevethet­tek, midőn Berlinben kegyesen meg­adták a mandátumot Bosznia-Hercze­­govina elfoglalására, mindkettőre nézve felér ez egy félmilliónyi had­sereggel annak idején és egy kraj­­czárba sem kerül. Ausztria - Magyarországot saját pénzén és vérén teszik koldussá, te­hetetlenné. Nem okulnak, nem felejtenek, leérkezett, melyben ő felsége egyszers­mind megengedte, hogy a szükséges elő­munkálatok megindíttassanak. Ezen elő­munkálatok, melyeknek vezetésével a mi­niszterelnök van megbízva, előreláthatólag hosszabb időt fognak igényelni, a­mint az ily monumentális építkezésnél alig is lehet máskép, úgy hogy maga az építés való­színűleg csak néhány év múlva lesz tény­leg megkezdhető. (Előbb az amúgy is nagy bécsi burgot kell kibővíteni — mi vár­hatunk !) Az orosz zsidók egyes apróbb cso­portokban már bevonultak hazánk észak­keleti részébe. Ugocsa- s Szatmár megyé­­ben a helyi hatóságok előtt is megjelentek, cyrill betűkkel irt írásokat mutatva fel. Mind rongyosak s nyomorultak. Mint a „Hon“ levelezője írja, maguk az e vidéken lakó zsidók is idegenkednek tőlük, a la­kosság pedig oly ellenszenvet tanúsít, hogy esetleges tömegesebb bevándorlás lázon­gást is idézhetne elő. Fiume város képviselő testülete megválasztotta a regnikoláris küldöttség tagjait, a­kik a város államjogi helyze­tének végleges rendezésével a törvény rendelése szerint, mint egyenrangú felek fognak eljárni a magyar és horvát bizott­sággal. Megválasztottak Csotta János po­­desta, Thierry Frigyes a munic­ipium első alelnöke, dr. Gelletich Miklós és Ferzy Jenő.­­ A választást megelőzőleg a kép­viselőtestület a következő határozatot mon­dotta ki: „Midőn a városi képviselet visszautasítja minden másnemű magyará­zatát amaz autonómiának és államjogi helyzetnek, mely Fiume városát és kerü­letét, mint ezt. István koronájához tar­tozó önáló testet jog szerint megilleti és ünnepélyes kifejezést ad a lakosság min­denkor ily irányú akaratának, megvá­lasztja a regnikoláris bizottság négy tag­ját, mely annak idején a további tárgya­lás végett jelentést fog tenni.“ A polgárosított határőrvidéken fennálló házközösség megszüntetéséről és a házközösségi vagyon felosztásáról szóló törvényjavaslat megvitatása végett egy­behívott szaktanácskozmány az igazság­­ügyminiszter elnöklete alatt tanácskozá­sait befejezte. ” A házközösségi vagyon fölosztásának irányelvéül a bizottság a fejenkint való fölosztást fogadta el. S Á ®_C I A. Fiume vidéke. Nagy hibája nemzetünknek, hogy tag­jai nemcsak tapasztalások gyűjtése végett, netáni egészségi okok következtében, vagy pedig szórakozásból, hanem állandó tar­tózkodási czélból is túl sokat időznek kül­földön. Így van­ még pedig kiváltkép azon tagjai, a­kik módosak, vagyonosak, gazdagok, s igy nagyon is sok, a magyar föld terményeiből bevett pénz vándorol külföldink zsebébe. Az újabb időben különösen divatossá lettek a „téli tartózkodási helyek“. Hogy ne­m hiszen „Jutka nassám“ „Panna kis­asszony“ „Trézsi úrhölgy“ és többi tár­suk folyton köhécselnek, a zord otthoni levegő a télen megölné őket: kikerülhet­­len hát, hogy a telet — még pedig a fél őszt és tavaszt tódízásul véve — a Nílus partjain, Aldzsir kertjeiben, Nizza „angol sétányán“, vagy pedig Szanrémóban a kom­ák egyikében töltsék. A két első „gyógyhely“ kissé nagyon is távol fekszik tőlünk és igy az utazási költségek sokra rúgnak; a harmadik télen voltak Sp­ránia elővárosa s ezért tul drága; elrándulnak tehát a negyedikbe, s ott minden bizony­nyal elköltenek háromszor annyit, mint a menyibe telek különben került volna. Igaz, hogy Szanrémó pompás hely; nagyon érdemes is azt megtekinteni, de fölösleges a magyar pénzt ott költeni el, mikor nekünk is van hozzá hasonló sze­­lid égaljó helyünk — Fiume. Egyébiránt Szanrémó csak bitorolja hírnevét, mert a voltaképi gyógyhely a tőle nyugatra fekvő ordighera. A mostani czár édes­anyja ózta Szanrémót, a még csak néhány év­tized előtt jelentéktelen városkát, divatba; e szörnyű zsarnok (valahogyan ne a bol­dogult czárnéra értsék) sajnálatra méltó rabszolgái azután rövid, pár évnyi időtar­tam alatt fényes tartózkodási­ helylyé va­rázsolták e szegényes mezővárost. Leg­újabb időben kísérletet tett a községi hatóság, hogy nyári gyógyhelyül is szere­peltesse a (most már igazi) várost, de a­mint a múlt nyáron tapasztaltam ott, nem sok reményt nyújt, miszerint Szanrémó­­ból l­á­t­o­g­a­t­ó 11 tengeri fürdő váljék. Kikötője (ne gondoljunk ez elnevezés alatt valami korszerű révet) nagyrészt el van zátonyosodva és a benn­­ álló uszodának sem mélyvize, sem pedig hullámverése nincsen; tehát olyan sem hús, sem halféle. A nálunk oly divatossá lett Szanré­­mónak legnagyobb előnyét örökzöld fái, különösen a háttér hegyoldalait borító olajfaerdők, és fagymentes tele képezik. Képzelt, vagy pedig valódi mell- és torok­betegek! Jörtek a télre ide. Fiume környékének legtöbb pontja egész éven át viruló zöld, s a fagy ép oly ritka itt mint Szanrémóban. Való! Fiume mint enyhe levegőjű tar­tózkodási hely, nem vetekedhetik Szanré­­móval, de igen is szomszédjai: Voloszka, Abbadia, Ikiki,­lka és Lovrána. E helyek már az osztrák parton fekszenek ugyan, de mindegy, azoknak téli vendégei hasz­nára vannak Fiuménknak is, mert az látja el azokat mindenféle szükségessel. Fiuméból a Quarnero északi partján jókarban tartott mű­ut vezet nyugat felé. Kiérvén a tulajdonképeni városból, a most épülő, óriási nagy, öt emeletes rizs hántoló gyár mellett haladunk el. A tér, part és hegyoldal között szűk, és így csak egy sor épület szegélyezi az utat. A légszesz­gyár után Withehead nagyhírű törpedó gyárához jutunk, melynek gyártmányait nemcsak európai államok hadi hajói szál­lítják el. A gazdag gyártulajdonos hazá­jának szokásait honositotta meg új lakhe­lyén ; nagyterjedelmű­ park terül el a hegyoldalon, kényelmes sétányul ,­szolgál­ván a két „cottage“ lakóinak. Önkény­­telenül is az angol falusi élet örömei ju­tottak eszembe, midőn a múltkor a park csigaútjain két gyönyörű kis lánykát pil­lantottam meg, egy kis fiúval pánikon lovagolni.­­ Az egyik lányka mintegy 8 éves volt, arany szőke haja egyszerű tekercsben volt feltűzve; 7 éves húga ha­­sonszínü haja szabadon lengett; 6 éves kis öcscsük dús, szőke fürtjei pedig vál­­lacskáit verték. Alacsony lovagló kalap, divatos lovagló kesztyűk, hosszú uszályos, sötétkék szoknya és finom lovagló vesz­­szők, de különösen az előkelő testtartás valódi „lady“-kké tették a kedves kis­lánykákat, úgy hogy méltán beillettek volna a londoni „Green-park“ lovagló höl­gyei közé. A Quarnero északnyugati sarkát a voloszkai öböl képezi; ott fogták néhány év előtt azon óriási nagy emberevő c­á­­pát, melyet azután városr és városra mu­togattak. Az öböl sziklapartjaiból jelen­leg szorgalmasan repegetik a követ Fiume kikötő építkezései számára. Délben hat­hét lőporaknát (a dynamit nagyon szét­zúzza a sziklát) ejtve ugyan­annyit szo­kás felrobbantani, a véső és kalapács pedig naphosszant működik. Az áldásos munka színhelyének tő­­szomszédságában pompás kolna épült a meredek partra; nem éppen rövid, de szűk kertje lépcsőzetesen készült, honnan meredek kőlépcsők vezetnek le a sós hul­lámokba. — A szép nyaraló egy vagyo­nos fiumei nagykereskedőé. Elérjük Voloszkát; kis helység, de azért házai között akad több négyemele­tes is; eszternáiban (kis korcsmák) jól ét­kezhetünk; lakásai olcsók: 6—10 forint egy csinosan bútorozott, hónapos szoba teljes­ szolgálattal együtt. Északról és nyugatról magas hegy­­lánczok védik e partot a hideg szelektől, az északkeleti irányból, a horvát Karszt hegységről lezúduló Béla erejét pedig Fi­ume hegyláncza annyira megtöri, hogy itt már nem árthat, nem hűtheti le az enyhe levegőt. Délnek szabad kilátás nyílik a part mentén, az Adria beláthatlan sík­jára, s igy hathat kedélyünkre a tenger nagyszerűségének bája, varázsa. (Folytatása a jövő számban.) Szekrényessy Kálmán: A budai királyi palota megna­gyobbitása. A királyi pár utolsó itt idézése alkalmával Tisza Kálmán miniszterelnök előterjesztést tett ő felségének a budai királyi palota kiépítési ügyében. Ezen elő­terjesztésre a jóváhagyó elhatározás már Országgyűlés. A boszniai vita május 25-én véget ért, a­mennyiben a törvényjavaslat átalá­­nos tárgyalása be lett rekesztve. A mi­niszterelnök szólt a vita berekesztése után, de senki sem hiszi, hogy az utolsó szót másnak engedné. A vitában részt vettek: Ujváry La­jos, a­ki leginkább a hírlapíró-képviselők beszédével foglalkozott, utána Tors Kál­mán, a­ki igazat adott a miniszterelnök­nek abban, hogy Magyarország és a dy­­nastia érdeke egy, de nem azon értelem­ben, hogy az okkupáczió mind a kettőre nézve előny volna, hanem ellenkezőleg mind a kettőre veszedelem. — Ezt a két beszédet a ház még osztatlan figyelemmel kísérte; de midőn Miletics Szvetozár emelt szót, a ház türelmetlensége oly hangosan nyilvánult, hogy a szónokot egyátalán nem lehetett megérteni. Miletics mindig előre leírja beszédét, különben a gyors­írók nem tudtak volna mit csinálni, mert nem voltak képesek jegyezni. Kissé meg­élénkült a figyelem, midőn Reviczky Ká­roly az esztergomi kőbánya ügyét kezdte ismét szellőztetni. De már Hodossy Imre, Sárközy Aurél és Prónay Gábor felszóla­lásai nem voltak képesek nagyobb figyel­met kelteni. Hermann Ottó valamivel szerencsésebb volt. Csanády Sándor zárta be a vitát az ő erős lövegeivel. Ő előtte még Lázár Ádám és Pázmándy Dénes szólottak. Legvégül pedig a miniszterelnök tett néhány megjegyzést, leginkább Appo­­nyi beszédére. Valamennyi szónok igyekezett minél rövidebbre szabni beszédét, többen pedig, mint: Hoitsy Pál, Györy Elek, Surányi Imre és Ugrón Gábor, kik szintén föl voltak szólásra jegyezve, kitörültették ma­gukat. Május 26-án volt a képviselőházban a pártok mérkőzésének nagy napja, mely — mint előre látható volt, — a kormány győzelmével végződött ugyan, de azért a lezajlott vita csak az ellenzék számára termett babérokat és politikai tekintélyét, erkölcsi súlyát úgy benn a házban, vala­mint künn az országban jelentékenyen növelte. Láng Lajos előadó röviden szólott, a jobboldal élénk tetszésétől kísérve. Eöt­vös Károlynak, mint a kisebbségi véle­mény előadójának párbeszéde különösen sikerült. Élesen polemizált a miniszterel­nökkel és nagy hatást keltett beszédének befejezésével, midőn arra figyelmeztette Tisza Kálmánt, hogy ne higgyen a hangok­nak, melyek őt nélkülözhetetlennek mond­ják, mert e hangokat nem ingyen adják. Szilágyi Dezső zárbeszédének része az volt, midőn az előadóval polemizált, vége felé azonban beszéde már valamivel halo­­ványabb volt. Utána ismét a miniszter­­elnök emelt szót, bár a ház már nagyon türelmetlenül várta a szavazást. Sőt midőn Szilágyi Dezső személyes kérdésben szó­lalt fel, meg nem állhatta, hogy erre is ne tegyen megjegyzést, és így teljesült a jóslat, hogy Tisza miniszterelnök nem fogja az utolsó szót másnak engedni. A 447 igazolt képviselő közül hiány­zott 85. Mély benyomást keltett a házban, midőn Paczolay János megtört alakja, inasára támaszkodva megjelent a terem ajtajában, hogy a törvényjavaslat ellen adja szavazatát. Kíváncsian várta mindenki Széll Kál­mán és Zichy Jenő gróf szavazatát. Az említett képviselők azonban távol tartot­ták magukat a szavazástól. Göndöcs Be­nedeket az ellenzék megéljenezte, a­mi­ért a törvényjavaslat ellen szavazott. A szászok közül csak Zay szavazott a tör­vényjavaslat ellen, a többiek valamint a horvátok a kormánypárttal szavaztak. Az eredmény ez: igen­nel (a tör­vényjavaslat mellett) szavazott 222, nem­mel (ellene) 139 a többség tehát 83. E szavazás által a különvélemény el­esett. A benyújtott határozati javaslatok azután egyenként mellőztettek és a tör­vényjavaslat részleteiben vita nélkül el­fogadtatott. Május 27 én a képivselőház harmad­szori felolvasásban végleg megszavazta a rendkívüli hadi szükséglet fedözéséről szóló törvényjavaslatot. Azután Polonyi Géza terjesztett elő egy interpellácziót az ipartörvény revíziója tárgyában, mire Kemény Gábor b. miniszter nyomban ki­jelentvén, hogy a törvényjavaslatot, mi­helyt elkészül, be fogja nyújtani. Ezzel a ház üléseit péntekig elnapolta. A nő mint írónő. Semmiféle nő iránt, ki — akár te­hetsége, akár hivatása folytán — a be­vett szokás által a női tevékenységnek kijelölt körből kilép, nem alkalmaznak oly szigorú ítéletet, mint épp azok iránt, kik a legkiválóbb helyet foglalják el, mi­dőn az égtől nyert legszebb ajándékot, a szellemet, érvényesítik s irodalommal fog­lalkoznak. A színésznőket, tánczpanőket, műlo­varnőket stb. stb. kik tehetségük által a nyilvánossághoz tartoznak, rendesen kive­szik ama korlátok közül, melyeket a női nem számára fölállítottak, sőt mindenki csak nevetségesnek tartaná: egy színész­nőt az anyai, női, vagy házi hivatás kö­rébe utalni. Ama számtalan nőt is, kik iskolában, postákon, távirászatnál s ke­reskedésekben stb. működnek senki sem vádolja azért, hogy ezáltal elvonja magát a női igazi rendeltetésétől, a házi dolog­tól. De ha egy nő iróne, akkor mindjárt kész egy bárki is, az elhanyagolt főzö­­kanalat és harisnyakötést emlegetni. A divatmajmokat s regénybolondo­kat, kik a nap nagyobb részét a tükör előtt piperészkedve, vagy a pamlagon he­verve és regényeket nyeldesve töltik el, mindig tudják azzal menteni: „hiába, az asszonyok már ilyenek !“ De egy írónőtől még házi dolgot is kétszer annyit köve­telnek mint mástól. Igaz, hogy minden nőnek első­sor­ban is saját háztartására kell gondolni, hogy otthona mindig rendes, tiszta és kellemes legyen és itt ne tartson semmit csekélynek, semmit jelentéktelennek arra, hogy figyelmét elkerülje. De az, ha va­laki kitűnő házi­asszony, éppen nem zárja ki a lehetőséget, hogy kitűnő irónő is lehessen; sőt éppen e mellett a foglal­kozás mellett — mely nem vonja el a nőt házi körétől s nem kényszeríti az ott­hont elhagyni — maradhat a nő valódi nő is. Ismerünk nőket, kik a mily kedvelt írónők épp oly derék háziasszonyok is, és ismerünk nőket — pedig ezek száma légió! — kik sem írni, sem rajzolni, sem zenélni nem tudnak és se a főzéshez, se a varráshoz nem értenek. Mert fájdalom­­­rész gazdaasszonyok lesznek mindaddig, míg a nőnevelés általánosságban helye­sebb nem lesz, s mig a leányok nevelé­sénél nem fogják a fősulyt a lelki mű­veltségre s munkára, szorgalomra fektetni. Mert az élet nagyon is bebizonyítja, hogy egy eszes, műveit nő az utolsó házi dol­got is helyesebben végzi el, még a tüzet megrakni is jobban tudja, mint az értel­metlen cseléd, kinek pedig egyetlen tudo­mányát, a házi dolgok képezik. És m­en­né­l tökéletesebb sze­­remi m­eg egy külföldi szemle. A lefolyt héten és úgy hisszük, még sokáig lesz az egyiptomi ügy Európa na­pirendén. — Az angol-franczia beavatko­zás és a hajóhadi tüntetés csúfos kudar­c­ot vallott. — Azt hitték a nyugati ha­talmak, hogy a tehetetlen alkirályt ha rászedik, minden követelményüknek ele­get kell tenni a kormánynak, ámde ez a portára támaszkodva megtagadta a nyu­gati nagyhatalmak beavatkoztatását Egyip­tom belügyeibe és inkább elbocsájtatását kérte, fellépését azonban a papok, előke­lők, katonai parancsnokok meg nem en­gedték, utóbbiak egyenesen kijelentették az alkirálynak, hogy nem engedelmesked­­nek neki, mert a nyugati hatalmak be­avatkozása sérti a szultánnak felségi jo­gait. — Arabi pasa a hadügyminiszter most inkább ura a helyzetnek mint va­laha, minden arra mutat, hogy ő a por­tától veszi utasításait és annak érdekében tesz. Kairóban annak hírét terjesztik, hogy a szultán elmozdítja az alkirályt és he­lyébe Halim pasát nevezi ki, a kormány kettős öröket állíttatott az alkirályi pa­lota kijárataihoz és fogolyként őrzi a khedivét. A Szultán Ozmán pasa szemé­lyében meghatalmazottat küld Egyiptomba, hogy ott rendet csináljon, egyúttal 10,000-nyi sereget útnak indítanak Rhó­­dus szigetére, hogy a netaláni megszállás esetére kéznél legyenek. — Ekként a porta reá kényszeritette az egymás­­ra-

Next