Pécsi Figyelő, 1898. július-szeptember (26. évfolyam, 147-222. szám)
1898-07-01 / 147. szám
Városi közgyűlés, Pécs, 1898. junius 30. A mai városi közgyűlés külső képén erősen meglátszott már a fürdő-évad hatása, mert a mikor a főispán az ülést megnyitotta, a bizottsági tagok bizony nagyon gyér számmal üldögéltek a padsorokban s hogy annyian is megjelentek, az csak a rövid s emellett is nagyon érdekes tárgysorozatnak volt köszönhető. Mert a városra nézve nagyfontosságú tárgyak kerültek szőnyegre. Itt volt elsősorban a mi vicinális vasutaink kérdése, melyet a közgyűlés a megelőző vasúti értekezlet megállapodásához képest döntött el, hogy t. i. a város maga folyamodjék az előmunkálati engedély megadásáért. Krasznay Miklós dr. ugyan azt kivánta, hogy a város már most valljon szint, várjon az előmunkálatokat s a vasutak finanszírozását maga akarja-e keresztülvinni, de az ebben való határozást, mint későbbi teendőt, a közgyűlés ezúttal mellőzte. Megállapították ezután a kövezetvám és helypénz-szedés házi kezelésének szabályzatát, de csak ideiglenesen, a folyó év végéig, hogy aztán azidőközi tapasztalaik fölhasználásával a végleges szabályzat megalkotható legyen. Egyúttal fölhatalmazta a közgyűlés a tanácsot, hogy a július 1-én elmaradó bérleti jövedelem pótlására 15.000 frt kölcsönt fölvehessen, amely azonban az év végéig a két jövedelem házi kezeléséből befolyandó összeggel visszatérítendő lesz. Megtudtuk aztán egy további pontnál, a kórház követeléseinek kiegyenlítése iránti tanácsi előterjesztésnél, hogy a városnak a múlt év végén 100.000 frtot meghaladó behajtatlan követelése volt s azért nem tudott megfelelni a saját kötelezettségeinek. A szegényház folyó szükségleteinek fedezésére pedig abszolúte hiányzott a szükséges alap, úgy, hogy az eddigi deficit fedezésére tízezer forintnyi kölcsönt kellett ma megszavazni. Bizony már végső ideje, hogy a szegényházi alap rendes bevételeinek fokozására a tanács által kilátásba helyezett intézkedések megtétessenek mert az a rendes háztartás legelemibb szabályaiba ütközik, hogy valamely városi intézet rendes folyó szükségleteit kölcsönpénzzel fedezgessük. Legtöbb idejét a közgyűlésnek az izraelita hitközség kérvényének tárgyalása vette igénybe, amelyben a Kigyó utcában levő bordélyházak megszüntetését kérte. Nem új ez a kérdés s a város közgyűlése már ismételten foglalkozott is vele, de végleges és gyökeres megoldást ez az ügy még nem nyert. A ma meghozott határozat, mely az ottani bordélyházaknak másfél év alatti eltávolítását elrendelte, elég radikális ugyan, de tartunk tőle, hogy ez a határidő sem lesz betartva, mert kétségtelen, hogy ennek a határozatnak a végrehajtása sokkal nagyobb akadályokba fog ütközni, mint a meghozatala. Már a határozathozatal is nagy bajjal járt s a terjengős vita másfél órát vett igénybe, bár arra nézve nem volt véleménykülönbség, hogy ezeknek a hontanyáknak a város közepén helye nem lehet, de a kivitelnél még több kérdés fog fölmerülni, mert nemcsak szerzett jogok megszüntetéséről van szó, hanem a másutt való elhelyezés is fogas kérdés, amely ezernyi érdekbe ütközik. A közgyűlés egy tekintélyes része nem is nagyon bízott a kihelyezési határozat pontos végrehajtásában s azért hozzájárult Záray Károly dr. indítványához, mely szerint a Kígyó-utcának a zsidó templom felé eső része egyszerűen elzárandó lett volna annak keleti részétől, ahol a kérdéses üzletek vannak, de a többség mégis mellőzte ezt a radikális indítványt, mert a város esetleg az eddigi úthasználatnak ilyen önkényes megszorításával birtokháborítási keresetnek is kitehette volna magát. A baja-báttaszéki Duna-áthidalás érdekében megindított akcióhoz való csatlakozást határozta el még ezután a közgyűlés, amelynek lefolyásáról különben a következő részletes tudósításban számolunk be. Kilenc óra után öt perccel belépett a terembe báró Fejérváry Imre dr. főispán s elfoglalván az elnöki széket, a megjelent Ki- A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Nemzeti emlkmű.*) — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — A nemzet ezer éves múltjának fényes ünneplése alkalmából nem először, de annál figyelemre méltóbb módon foglalkoztatta a közvéleményt egy eszme : a nemzeti emlékmű eszméje. Ez foglalkoztatta már a legnagyobb magyar agyát is. »Kelet népe« című vitairatában gróf Széchenyi István így kiált fel: »A budai hegyekben állítsunk temetőt, egy szabad ég alatti Walhallát.« Hasonló intenció jellemzi az ezer éves emlékünnepély alkalmából felszínre jutott terveket. Közéletünk egyik kitűnősége szintén egy a Szt. Gellérthegyen létesítendő nemzeti temetőt ajánlott ; mások monumentális szoborműben kívánták a nemzet ezeréves múltját dicsőíteni. Akadtak, akik a legcélszerűbbnek tartották a kérdést egy történelmi múzeum felállításával megoldani; a legtöbben azonban a Szt. Gellérthegyen emelendő panteon eszméje léöré sorakoztak. Mindezen tervek eszmei tartalmukra nézve megegyeznek abban, hogy a múlt iránti háló és kegyelet kifejezését célozzák , de máskülönben nemcsak egész természetükre nézve teljesen elütök egymástól, hanem az eszmének megtestesítésével elérendő hatása, illetőleg ezen hatás érvényesülhetése szempontjából is nagyon különböző értékűek. így p. o. a nemzeti temető, melyben a nemzet héroszai aluszszák örök álmaikat, nagyon szép gondolat és a kegyeletet mindenképen kielégítheti , de mégis csak temető marad, az enyészet színhelye, melynek szomorúságát még a művészet derűje sem felejtetheti el a szemlélővel. A históriai múzeum is nagyon rokonszenves gondolat, egyúttal a kegyelet kifejezésének is kitűnő módja. De a történelem ereklyéinek szemlélete nagyon könnyen és gyakran eltéveszti hatását; egyfelől, mert nem egyformán érdekes tárgyai a szemléletnek, másfelől, mert méltánylásukhoz behatóbb történelmi ismeretek szükségesek, mint amilyeneket a nagyközönségben jogosan feltételezhetünk. De van még egy baj : az, hogy a történelmi ereklyék nem állanak tetszés szerint rendelkezésünkre ; csak azokat használhatjuk fel, amelyek fennmaradtak és hozzáférhetők s igy hiányozni fog a műben a kellő összhang és egység, ami a gyakorlandó hatást nagyon hátrányosan befolyásolhatja. Általában a tisztán történelmi jellegű megoldás, amilyen a nemzeti temető vagy a történelmi múzeum, inkább csak a kegyelet kifejezésére alkalmas ; a léleknek harmonikus megindítására és szabadabb szárnyalására, arra, hogy a késő utód a múlt viharjain és katasztrófáin lelke mélyében megrendüljön, a nemzeti gyásznapok siralmas emlékeit vérző szívvel újból átélje, de viszont a boldog idők szűk oázisain szemeit gyönyörrel legeltesse és a nemzeti dicsőség és nagyság láttára lelkesedésre gyűljön, szóval arra, hogy a jövőbe vetett hite és reménye, hazafias lelkesedése és tettereje fölkeltessék : egyaránt sokkal hatékonyabb eszköz az eszmének művészi megoldása. Az alkotó művész csupán művészi céljaitól irányítva, korlátlan szabadsággal járhat el, akár az eszmének nagyjából való építészeti kifejezésére törekszik, akár a tárgyi tartalomnak szobrászati vagy festészeti előadását célozza, mert az eszmének művészeti kinyomatában, a tárgyi motívumok megválasztásában és a gondolatok csoportosításában, nemkülönben a kifejezés vagy előadás eszközeinek megállapításában egyaránt teljesen ízlése szerint cselekedhetik. Ily művészi megoldás volna a fent említett milleniumi szobormű vagy a panteon, a nemzet nagyjainak szobraival. Képzelhető még a megoldás történelmi képcsarnok alakjában is. Lássuk mennyiben felelnek meg ezek egyenként a kitűzött célnak. *) Arnhold Nándor tanárnak a pécsi állami főreáliskola 1897/8. évi értesítőjében közölt dolgozata nyomán.