Pécsi Figyelő, 1899. július-szeptember (27. évfolyam, 147-223. szám)

1899-08-01 / 173. szám

4 Mikép ha végső harcra intene: Kitör a földből dörgő roppanással Ha kell, egy ezredév sirkantján által. Első szavára lelkünk megremeg S első szava : »Félre kislelküek !› S körítsen bár egy összeesküvő Világ: felkéi a nemzet, a hivő, S hős lesz a gyermek — érc a béna kar: Mikor fölharsan a »Talpra magyar !« Ő visszatér ! S óriás nyomain megrendül az ország. Riadó dala zengi a szent haza sorsát ! Jármát megunt rabszolga-népek élén Száll, szemfedőjét vérttel fölcserélvén S a világcsata rettenetes robaját Csataéneke harsonaként töri át; S a­hol összerogy egy, a hol ezrek omolnak, Diadalzeneként sziveikbe hatolnak A látnok, a bárd ajakéról a hangok, Világbékére hivó szent harangok, Melyek zenéjét már nem nyeli el »A trombita hangja, az ágyúdörej«. S midőn kivívta népe szent tusáját, S győzők a győzőket keblükre zárják, A diadalmas Magyarország népe Hadd lássa visszaszállni őt egybe, Hol a megnyiló kék mennybolt alatt A föltámadt próféta áthalad S magyarok Istenének jobbkeze Homloka verítékét törli le . . . S ott harsog előtte, itt lenn zsong utána Az égi, földi békedal: hozsánna ! S a­kik kivívták itt lenn a tusát: Zengik világszabadság himnuszát! S mikor tört láncokon nem foly a vér S gazdátlan lesz a hóhér palosa, Petőfi, a­ki nem halt meg soha, Egébe visszatér!« A lélekemelő, fényes ünnepélyt a »Pécsi Dalárda" éneke fejezte be, mely Petőfi Sán­dornak »Tarka madár« című népdalát éne­kelte el, melynek dallamát Hoffer Károly kar­mester írta. A szép dallaton zenét s a precíz, kitűnő előadást lelkesen megéljenezte a kö­zönség, mely pontban déli harangszóra hagyta el a „Nemzeti Kaszinó” termeit. A bankett, Jobst László dr., mint a pécsi Petőfi-ün­­nep rendezőségének elnöke, ma délután 1 óra­kor a »Nemzeti Kaszinó«-ban bankettet adott. Megjelentek: Fejérváry Imre báró fő­ispán, Tormai Károly alispán, Majorossy Imre polgármester, Nagy Jenő megyei tiszti főügyész, Vaszary Gyula rendőrfőkapitány, Reed György tanácsnok, Daróczy Aladár dr. főispáni titkár, Váradi Antal dr., fiával és Fehér dr.-ral, Kö­­rösztös Imre, a »Polgári Daloskor* elnöke, Vész Albert, a daloskor karnagya, Krasznay Jenő dr., a »Nemzeti Kaszinó* igazgatója, Hoffer Károly, a Pécsi Dalárda karnagya, Be­­hérics Imre, a Dalárda igazgatója, Hartl Fe­renc, a „Polgári Kaszinó” elnöke, Bodó Ala­dár dr., a rendező bizottság jegyzője, Jobst Béla dr. törvényszéki bíró, Ferenczy László dr. ügyvéd, Szuly Aladár és Rihmer Oszkár jog­hallgatók, Lenkei Lajos, Lincab Adolf és Pleininger Ferenc lapszerkesztők. Terítve volt a kaszinó kertjében a tár­saság részére s az ízletes menü Schabhüttel Hugó kas­inói vendéglős dicséretreméltó kony­hájából került ki a következőkben: Csirke ragout leves Tok tartármártással Angol bélszin szegélyezve Kremes és almás bélés Kacsa és csirke Ugorka saláta Compot Parfait Gyümölcs Kávé Cognac. B­orok: Pécsi fehér asztali Szilvási Villányi vörös Sport-pezsgő. Tó ítt nem volt. Fejérváry Imre báró főispán, és a házigazdával szemben ült, poha­rát minden szónoklást mellőzve koccintotta ösz­­sze Jobit Lászlóéval a pecsenye után, éltetve a mai sikerült hazafias ünnepély lelkét, a rendezőbizottság elnökét. Majorossy Imre pol­gármester ugyanígy éltette Váradi Antalt, a jeles kö­tőt. Bankett közben Jobst László dr. érté­sére adta az ünneplő társaságnak, hogy Kar­dos Kál­mán orsz. képviselő meleghangon írt levélben üdvözölte a Petőfi-ünnep rendezősé­gét és mentette ki elmaradását. Ugyancsak üdvözlő sürgönyt küldött Littke József, ipar­kamara elnök is Karlsbadból, Schwabach Zsigmond és még többen városunk fürdőn levő notabilitásai közül. Bankett vége felé Farkas Sándor band­­dája is megjelent s tüzes magyar nótákkal járult hozzá az ünnepi hangulat emeléséhez.­ Petőfi-ünnep Budapesten. Vasárnap a délelőtti órákban óriási em­bertömeg gyülekezett a Petőfi szobor környé­kére, mert a szobor előtt már minden hely a küldöttségek által le volt foglalva. Halmos János polgármester fényes meg­nyitó beszéde után, a szobor talapzatára tet­ték a koszorúkat. Az »Akadémia koszorújá­nak letevésénél Rákosi Jenő ezt mondta: »A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából koszorút tettem Petőfi ércalakjának lábához. Nekünk, a­kik e tisztet teszszük, dicsőség, hogy az Akadémia tagjai vagyunk. Az Aka­démia önöngyászának tartja, hogy Petőfi nem lehetett tagja.* Ezután még mintegy 62 küldöttség tett koszorút a szobor talapzatára, melyen vagy száz koszorú volt már. Ezután Rákosi Jenő a nemzeti szövetség nevében nagyhatású be­szédet mondott, melynek vége igy szól: »A magyarok Istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk.« A segesvári ünnep. Az ünnep ragyogó időben felségesen folyt le. Segesvár zászlódíszben várta az ünneplő magyarságot, a városházán és tekintélyes szász polgárok házán nemzeti és fekete zászlók lobog­tak. Nemcsak Budapestről, hanem Aradról is kü­lön vonat jött, de legfényesebb volt a székely különvonatok bevonulása. Kora reggel egy­másután 4 óriási vonat hozta a székelyeket, kik vonuló áradatként öntötték el a regényes szász városokat E vonatok föl voltak virágozva, zászlózva, a lokomotivon Petőfi arcképe és nagy betűk­kel Petőfi verseiből néhány sor, egyiken-mási­­kon : Talpra magyar ! Harmadikon : Csak nem fajult el még a székely vér. A székelyek zeneszóval vonultak Petőfi szobra elé. Valamennyi székely asszony, leány kezében virágbokréta, koszorú volt, melyet sorban letettek a szobor talapzatára, hogy az vi­rágkerthez hasonlított. A székelyek másik része kocsin és borvizes szekereken érkezett és stá­ciót tartottak Fehéregyházán Petőfi síremlé­kénél, megtöltve a domboldalakat nyüzsgő tömegükkel és tatáros szekereikkel. Élükön Ug­rón Gábor állott. Ide tartottak a külön vo­natok is és az országból érkezett vendégek, kik Fehéregyházig vonaton, onnan kocsin és gyalog mentek. A küldöttségek közt kedves feltűnést kel­­­­tett a szászok megjelenése, kik közt Brassó­­megye 16 városatya által volt képviselve. Az országúton négyes fogatok, az er­délyi aristokrácia férfi és nő tagjai hajtottak ki a csatatérre, köztük volt Károlyi István gr. és Zichy Jenő gr. Hermann Ottó, a tu­dós, lóháton vágtatott ki. Fehéregyházán a vonatokról leszálló ven­dégeket úri és székely lovas bandérium fo­gadta, melyet Haller Ottó gr. vezetett. Azt akarod, hogy igy kinlódjuk át ezt a nyo­morúságos életet ? Rózsi, — talán nem sze­retsz ! ? Talán csak szabadulni akarsz tőlem ? ! A leány odanézett a legény szemébe s a legény kiolvasta azokból a beszédes kék szemekből a leány tiszta, hűséges szerelmét. — Ne kínozzon, — mondta a leány szo­morúan — úgyis elég a keserűségem. Kigyel­­med volt mindig az egyedüli vigasztalóm s most kigyelmed is igy beszél! — De mikor annyira szeretlek! — kiál­totta a legény. — Az az én bajom is, — mondta szo­morúan a leány — hogy nagyon szeretem kigyelmedet s mégis máshoz kell mennem. De hát én nem tehetek róla. Apám parancsol, — nekem szót kell fogadnom. Feledjen el kigyel­med, én is megpróbálom. Áldja meg az Isten! A legény ránézett a leány könytől har­matos arcára s nagy szomorúan csak ennyit mondott: — Isten áldjon ! Légy olyan boldog, a mint én kívánom, — s ezzel távozott. A szegény leány sokáig nézett utána. Valami szomorú sejtelem szállta meg a lelkét, hogy most vesztett el mindent, — boldogsá­got, szerelmet. * Van vigság Gondáéknál. Gonda Rózsi lakodalmát tartják Bokor Józsival. Mindenki vigad, mulat, csak a menyasszony sápadt, szo­morú. Néha-néha megtörli szemeit, csak úgy titokban, hogy ne lássák. A násznép csakhamar táncra perdül. Felednek mindent, csak a jelennek élnek. Egyedül a menyasszony gondol a jövőre s ilyenkor úgy belenyilallik valami a szive kö­zepébe. De azért táncol, mulat. Nem akarja, hogy lássák, hogy csak ő szomorú. Pedig volt még valaki, aki tán még job­ban nekikeseredett. Ott ül a korcsmában. Előtte bor, mellette cigány. Delli Pista feledni tanul. Mulat, danol,­­ sírva. Iszik, hogy a mámorba fojtsa a ke­serűségét. A cigány meg húzza keservesen. A legény bele-belekurjant. — Húzd, a­ki lelke van! Delli Pista mulatni akar. Ne tudja senki, hogy boldog­ságom temetem. Aztán belekezd egy nótába. De egyszerre csak elakad a hangja, ráborul az asztalra és a délceg, szálas legény sir, zokog, mint egy gyermek. A cigány meg csak húzza keservesen ... * Három egész esztendő óta asszony már a szépséges Gonda Rózsi. Ez alatt az id­ő alatt sok minden történt. Delli Pista is talált már azóta egy keveset abból a boldogságból, a­mit három évvel azelőtt elvesztett. Elvette a szegény, de munkás Hajnal Ilonát s most azzal együtt vesződnek a min­dennapi kenyérért. Most is éppen a szérüs kertben dolgoz­gatnak kettecskén, mellettük pedig egy kis napsütötte arcú fiúcska játszadozik. Nem is veszik észre, hogy a szomszéd szalmafedeles viskóból egy vén ember szemei tapadnak rájuk. Az öreg Gonda Mihály nézi őket. Úgy rajtuk feledi a szemét, hogy észre se veszi, mint szántják végig barázdás ábrázatát a könyek. Hová lett a régi büszkeség, gazdaság? Nagy sorsa van annak! Amióta Gonda Rózsiból Bokor Józsefné lett, azóta pusztult, veszett minden. A lako­dalom után három hétre eltemették az öreg Bokor gazdát, Józsinak az édes­apját. Akkor aztán Józsi lett az úr. Meg is látszott a gazda­ságon. Úgy olvadt az napról-napra, mint verő­­fényes tavaszkor a hó. De Bokor Józsi nem ijedt meg. Hisz van az apának elég. Addig kínozta, gyötörte szegény feleségét, míg végre az rá tudta venni az öreg Gondát, hogy Józsira írassa egész vagyonát. Magának csak egy kis házat tartott meg a falujában, mert ő ott akart meghalni, éppen Delli Pistáékkal szemben. Ekkor kezdett még csak Bokor Józsi igazán élni. Sokszor hétszámra nem látta a felesége. A szegény asszony meg csak sírt. Még csak nem is vigasztalta senki. PÉCSI FIGYELŐ 1899. augusztus 1

Next