Pécsi Közlöny, 1894. december (2. évfolyam, 137-147. szám)
1894-12-02 / 137. szám
Pécs, 1894. december 2. II. évfolyam, 137. szám. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár : Egész évre .... 6 frt.! Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre..............3 frt. Egyes szám ára 4 kr. Hirdetések elfogadtatnak: A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányai János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők a he. nyomda épületébe. 20,000. (K. Ö.) A modern államok, intézői előtt nem lehet közömbös dolog a népek számarányainak hullámzása Mikor a statisztika büszkén kérkedik a fajok számbeli növekedésével s a fegyveres béke fentartása érdekében a számoknak a számok, a fizikai erőnek a fizikai erő állíttatnak fenyegetőleg szembe : mi sem zárkózhatunk el közönyösen a magyar faj számbeli növekedése vagy csökkenése elől. A politikában a fizikai erő erkölcsi erőt is képvisel. Magyarország, a tejjel és mézzel folyó Kánaán, nem képes népének a mindennapi kenyeret megadni. Legalább erre enged következtetni azon jelenség, mely immár megdöbbentő mérveket kezd ölteni. Értjük a magyar népnek kivándorlását Amerikába s máshova. Mint New Yorkból, hol a bevándorlókat nyilvántartják, jelentik, október hó végéig Magyarországból húszezer ember jött Amerikába azon szándékkal, hogy ott munkát kapjon. Az idén tehát október hó végéig 20.000 emberrel apadt Magyarország népe. Ez a szám előreláthatólag november s december hónapokban tetemesen szaporodni fog, mert, mint az előző évek statisztikai kimutatásaiból kitűnik, a téli hónapokra, mikor itthon munkát egyátaljában nem kaphatnak, esik a kivándorlók legnagyobb száma. Ha hozzávesszük az ország keleti megyéiből Romániába vándorlók nem csekély kontingensét, mindenki be fogja látni, hogy ezen a jelenségen csak úgy könnyedén át nem surranhatunk. És milyen sors vár szegényekre Amerikába,! ? A legkevesebb kap megérkezése után azonnal foglalkozást. A legtöbbje lelketlen amerikai ügynökök körmei közé kerül, kik, míg a kivándorló pénzecskéje tart (mert mindegyiknek megérkezésekor annyi pénzt kell felmutatnia, mely elégséges arra, hogy bizonyos időre a megélhetést, számára biztosítsa, nehogy a koldusok, naplopók s gonosztevők számát szaporítsa), mint bogács a ruhába, beléje csimpaszkodnak, s addig el nem hagyják, mig csak egy krajcárja van. Még szerencse, ha átlátva a viszonyokon, utolsó pénzén hazasiet, de a legtöbbje elvész abban a feneketlen tengerben, melyet nyomornak nevezünk. Munkát a magyarok már csak azért sem igen kapnak, mert a Felvidék tót kivándorlóinak megbízhatatlansága folytán gyenge lábon áll a hitelek s az amerikai munkaadók óvakodnak tőlük. Minket ugyan kevésbbé érdekel azon körülmény s inkább humanitárius szempontból jön figyelembe, mi sors vár a kivándorlókra Amerikában, ámbátor a legelemibb kormányzati bölcsesség is magával hozná arról gondoskodni, hogy a kivándorlók, kik utóvégre magyarok s a magyar szent korona alattvalói, vasryona és ésete a nemzetközi jogi szerződések szellemében a lehetőség szerint biztosíttassanak. De már megszoktuk, hogy a magyarok külföldi képviseltetése s a róluk való gondoskodás egyenértékű a zérussal. Rendszerint azon elv érvényesül, segíts magadon s Isten is megsegít. Minket kiválóan azon szempont érdekel, mely a kormányhatalom kötelességévé teszi azon okok eltávolítását, melyek a kivándorlást előidézik. Nem szólnánk a dologhoz, ha a kivándorlók kalandszomjból, vagy egyéb indokolatlan motívumból hagynák el a hazát, de szomorú világot vet közállapotainkra azon körülmény, hogy azért vándorolnak ki Magyarországból, mert megélni itt nem tudnak. Hogy Amerikában szomorú sors vár reájuk, nem változtat a dolgon, sőt ellenkezőleg, szigorúbb kötelességévé teszi a kormányhatalomnak a kivándorlások megaka- A „Pécsi Közlöny“ tárcája. Tek. szerkesztői töprengés. — A »Pécsi Közlöny« ered. tárcája. — Tehát szerkesztő lettem, valóságos felelős szerkesztő, ami pedig nem gyerekség a mai világban, mikor Ábrányi Kornél indiskréciója folytán nyílt titok, hogy ő még egy évvel ezelőtt jogarral a kezében dirigálta a »Pesti Napló «-t. Én a »Pécsi Közlöny« szerkesztésének átvételekor ilyen bútordarabra nem akadtam ugyan, lehet azonban, hogy ez a líceumi nyomdába való harcolkodás alkalmával valamerre eltévedt, különben az én gyönge kezembe dorong úgysem való, még ha szceptrum volna is a neve. Beérem én a pennával, melyet ünnepélyesen nyomtak a markomba s tudom is, hogy mit kezdjek vele. Nem fogom ellenfeleimet tollhegyre tűzni, sem összeszurkálni, mint ahogy ezt egyik-másik liberális kollégánk megcselekszi mivelünk. Habár ők valóságos viviszekciót visznek rajtunk véghez, én csak irni fogok a tollammal, írni úgy, s ahogy tudok : tintával, nem kalamászszal. Hogy azonban el ne felejtsük, miről is van tulajdonképen szó, hát még egyszer hangsúlyozom : a »Tekintetes szerkesztő úr« én vagyok. Mily szép, mennyire hízelgő e cím! A ritmusos, a dallamos titulus szinte boldoggá tesz, föltéve természetesen, hogy hozzá jön még — a vitulás is. És itt a bökkenő. Nem volnék érdemes az újságíró nevére, ha hiányoznék bennem a találékonyság, az élénk fantázia, pár uncia leleményesség, még több életrevalóság és — ami ezeken kívül nobilis mesterségemhez megkívántatik. Nem tudom, ki mondta, de úgy hallottam és naponként — fájdalom — úgy is tapasztalom, hogy a hírlapírónak mindent kell, azaz kellene tudnia és ezenfelül még sok mást. Ebben a körülírásban a finánctudomány is kétségkívül bennfoglaltatik, meg kell tehát próbálkoznom vele, talán sikerül a dezentor vitulust galléron csípnem. Valuta-Wekerle segítségére úgysem számíthatok, tőle akár valamennyi »klerikális« újságíró neki mehet a Dunának, s a hálót egyikük után sem vetné ki. Ezzel tisztában vagyok. Nem volna ugyan hálátlan gondolat, az elveket a »már nem szokatlan módon« szegre akasztani és oda pártolni, ahol »liberálisak« a lapok és szufficitben úsznak, de papage satanas, távozz Tisza-szellem! Nincs tehát egyéb hátra, mint csapra ütni vállalkozó tehetségemet és ötleteimet, talán csurog vagy csöpög valami, aminek hasznát vehetem. Kezdem a 60 ezer forintos menyasszonyon. Szépnek szép, de már nagyon közönséges — nem a menyasszony, hanem az ábránd. Részemről legalább nem tudok olyan 34 éves férfit képzelni, aki vagy két tucatszor nem álmodott volna már erről a témáról. Hagyom hát a menyasszonyt és megreszkírozom az experimentumot a puszta hozománynyal. Ez nem is épen lehetetlen, csak annak látszik. Megvettem egy lembergi kiállítási sorsjegyet,melynek főnyereménye akkurátosan megfelel a fennt megállapított összegnek ; el is nyerheti akárki, csak a numerus vágjon össze. De bizony megjártam