Pécsi Közlöny, 1895. november (3. évfolyam, 138-149. szám)
1895-11-03 / 138. szám
k az általános érdekek előmozdítását vonhatnák maguk után. Várakozásaink a konzervatív elem kezdeményezésére nézve kezdenek végre teljesülni. A mindenki által annyira óhajtott hitelszövetkezetek lassacskán megalakulnak. És az eféle hitelszövetkezetek megalakításához nem is kell nagy fáradság, hanem csak céltudatos eljárás. Az ily szövetkezetnek tagja lehet minden kisgazda, aki csekély havi járulékaival igyekszik fenntartani a tartalékalap egyensúlyát s azon nagyszerű kedvezményben részesül, hogy míg egyrészről felmondhatlan kölcsönt kap, addig másrészről az évvégi számadások után kimutatott többletből a befizetés arányában részesül. Ha sikerül ezen hitelszövetkezeteket mindenütt meghonosítani, akkor a kisgazdának többé nem kell az uzsorásokra szorulnia, vagy a tőzsdeügynökökre, kik az amúgy is káros határidőüzletekkel a tudatlan és jóhiszemű népet hálójukba kerítik. Csak a fővárosi, roppant nagy tartalékalappal rendelkező pénzintézeteket részesíti a kormány különböző kedvezményben s igy ezek azon helyzetben vannak, hogy olcsóbb kölcsönöket adhatnak ; de mit használ ez a vidéki kisiparosnak, akinek, ha kölcsöneit a fővárosi pénzintézetektől szerezné, a költség miatt talán drágább lesz kölcsöne, mint ha a vidéki pénzintézetektől venné fel azt. Tegyen már valahára az állam is valamit a kisgazdák érdekében, mert jó lesz megszívlelni azon igazságot, hogy az állam nem mint elvont fogalom tekintendő, hanem azon emberek öszszeségének, akik abban laknak. Mi pedig, akik mindig tudtuk méltányolni a kisgazdák érdekeit és szerény követelményeit, legyünk kettőzött buzgalommal azon, hogy a néppártnak a kisgazdák javát, különösen a hitelszövetkezetek megalakítását célzó programmpontját mielőbb megvalósítani igyekkezzünk. - Szommer Gyula: „Pécsi Közlöny | HÍREK. Pécs, 1895. november 2. Frigyes főherceg és neje Izabella főhercegnő ő fenségeik — mint tudósítónk jelenti — három napig időztek Bellyén, s ennek ódon kastélyából kirándultak a kopácsi tavon rendezett halászat megszemlélésére, mely valóban bámulatos eredményt mutatott fel; egy fogással közel 300 méter mázsa halat húztak ki. A fenséges asszony ennek különböző jeleneteit pillanatnyi fénykép-felvételekkel örökítette meg. Másnap a kőröserdőn építendő vadászkastély helye lön végérvényesen megállapítva. Csütörtökön a bellyei rétben szalonkára vadásztak és pedig a főhercegnő a legtöbb szerencsével, mert ő egyedül lőtt két szalonkát. Az udvari ebéden a kíséreten és Is Pfeningberger és Ruzsovics erdészeti tiszteken kívül a bellyei plébános, Koch Ede volt hivatalos. A fenséges vendégek annyira megkedvelték e kedves vidéket, hogy „a viszontlátásra decemberben“ ígérettel búcsúztak el a bellyeiektől, kiket kedvességükkel egészen elvarázsoltak. A kegyelet. Sok esőzés után tegnap végre derült őszi napban gyönyörködhettünk, ami lehetővé tette, hogy a szokásos gyászpompát a temetőben akadálytalanul kifejthették az elhunytak fegyeletes hozzátartozói. Úgy a felső, mint a két alsó sirkert a budai külvárosban egész délután, de kivált este 6 óra körül általános népvándorlás célpontja volt. A hanto-ikát gondos kezek feldíszítették és mécsek gyultak ki rajtok. A legfényesebben mégis az uj temető ragyogott, mert ez rejti a legtöbb még be nem hegedt seb fájó töviseit. — Már a régieknél nagy véteknek tartották a sírhelyek megsértését és a törvény „szentnek“ mondta a helyet, ahol az elhunyt emberek testei nyugodtak. Alig volt oly kegyetlen népség, mely a temetőket tiszteletben ne tartotta volna. Különös gonddal temetkeztek az athéniek s ha valamelyik hadvezér elmulasztotta a háborúban elesettek testeinek a tisztességes temetést megadni, azt halálra ítélték. A macedónoknál nem volt ünnepélyesebb katonai kötelesség, mint az elhunytak eltemetése. A zsidók törvényében benne volt, hogy az elesett ellenfél halottait el kell temetni. — Az egyiptomiak, kik a lakházzal nem sokat törődtek, bámulatos költséget és a legnagyszerűbb pompát fordították sírboltjaik építésére — tanúi ennek a ma is látható pyramisok — mert úgy voltak meggyőződve, hogy a sírok a holtaknak örök lakásai ... az élők lakhelyei pedig csak a rövid ideig tartó élet szállóhelyei. Ők tehát annak az eszmének, hogy földi pályánk vajmi rövid az örökkévalósághoz képest, művészi alkotásokban adtak kifejezést, s ez minden esetre méltóbb is volt a gondolat nagyságához mint az egyszeri kálomista kántor búcsúztatója, mely ilyképen kezdődött: »Az ember élete a fűhöz hasonló . Ma kihajt, holnap leharapja a ló . . .* A perzsák viaszszal kenték be halottaikat, hogy fenmaradjanak. Náluk a gyászoló rokonok fenyiratkoztak. A legtöbb ókori népnél szokásban volt, hogy oly esetben, mikor az elhaltnak szülei már nem éltek , sirató asszonyokat fogadtak fel pénzért, kiknek aztán kötelességök volt a temetési menetben a sírást és jajveszéklést végezni. A régi felfogás szerint tehát csak a szülő képes a legőszintébben gyászolni, ellenben a gyermek saját szüleinek halálát ennyire fájlalni sohasem tudja. Hányszor érezzük mi is hiányát a pogány ii Előtte áll egy gyászoló alak, kézen fogva egy ötévesnek látszó gyermeket, ki mosolygó arccal nézi a sirkant közepén égő csillagot. Az anya leborul, átöleli a halmot, mely vesztett reményét zárja magában, és csendesen zokog . . . Pali leveszi tekintetét arról a csillagról és átöleli zokogó anyját. — Minek sirsz anyuskám ? Katica égben van, hiszen azt mondtad, követjük őt . . . — Követjük szerelmem. Csak légy csendesen, imádkozom a Katicáért, meg az édes .... Az anya elhallgatott A fájó érzés elfojtotta az utóbbi szavakat, miket mondani akart. Miért is jut mindig eszébe éltének átka, csak egyszer tudná fejéből kiverni. — Hasztalan. Elvonulnak előtte a régi kének. Először megjelenik előtte, telve epedő, édes szerelemmel és a magas, férfias alak lelke eszménye lett és akkor fiatal észszel azt gondolta, hogy nélküle nem élhet . . . Azután rövid, kimondhatatlan boldogság következett, de nem tartott sokáig. Az élet más oldalról mutatta be magát a szegény nőnek, mint ő azt fiatal szívvel álmodta. Egy zord téli reggelen arra ébredt, hogy egyedül van két szerelmével, meg kisérő gyanánt ajánlkozott a kétségbeesés . . . Azóta hosszú idő múlott el, de e hosszú idő alatt a jó Isten megáldotta két keze munkáját, melylvel megszerezte legalább a mindennapit .... A kanton végsőt pislogott a gyertya, lobbanása fényt vetett a felirat utolsó sorára: „Nyugodjék békével“ — Jér haza — sir föl az anya és siró hangját elkapja a sirító őszi szél. A temető csendesedik, a hazasietők lépte alatt zörög a haraszt. Ekkor egy komor tekintetü, magas férfialak közeledik a sirhoz. Megáll és átható tekintetét a gyászoló alakra szegezi. — Anyus, anyus — nézd, az apus itt ... . — Jolán!— szólal meg az alak, mély töredezett hangon. A nő megrezzen. Hallotta a hangot, a melyben benn volt a múlt összes keserűségének emléke, összes bánata, de egy nem volt benne a jövő reménye. Szerette azt a férfit nagyon, s most úgy érezte, hogy megtudna neki bocsátani. — Sándor! — szólal meg szelíden. Az erős férfi lerogyott előtte. — Jolán, legyen tanúm gyermekünk szelleme, hogy jó leszek, hogy bát nem okozok soha többé ! . . . A nő megilletődve nézte a térdelő alakot. Ránézett fiára, ki mellette térdelve, összekulcsolt kezekkel, áhitattal nézte a rég látott apóst — azután nézte, nézte a hasonlatosságot, megismerte benne gyermekének atyját és megeredt a könyv, az öröm könye .... Egymásba olvadt a két kar, a kisfiú meg nézte, mint vet a gyertya utolsó fénye lángot kis testvérkéje sírdombján, azután lassú sistergéssel végleg kialszik . . . * * * A temető lassan-lassan megnéptelenedik, a sírokra síri csönd ül, a szív megfázik. Elindultam én is, de megindultan, könyezve , szivem meg fölmelegedett azon gondolatra, hogy van még az emberekben szív, a szívben szeretet, mely visszahozza a családba a boldogságot! . . . Polgár János, 1895. november 3.