Pécsi Közlöny, 1901. szeptember (9. évfolyam, 70-78. szám)

1901-09-01 / 70. szám

a következő fejezet képezi, a­mely a közép és kisbirtok megmentéséről szól. Igen helyes eszméket és köny­­nyen megoldható feladatokat dobott a közbirálat elé, a­melynek keresztül­vitelét az országgyűléstől várja. Itt felejtette el belefűzni az egyik lánc­szemet — és ez az agrárizmus, — a­mely ezen eszméket már a gyakor­lati életbe vitte részben évek előtt és részben mostan. Kár volt meg nem emlékezni Gróf Károlyi Sándor hires gönci le­veléről — melynek tartalma helyes egészet képezett volna a Horánszky által felozattakkal. De mást is vár­tunk még. A míg az adóreform és iparpolitika keretében kijelentette, hogy különös gondot kell fordítani az iparnak a fejlesztésére, és a leg­messzebb menő áldozatoktól sem szabad neki visszariadni, addig ilyen kijelentést a mezőgazdasági viszo­nyok ecsetelésénél elfelejtett tenni, pedig szerinte e kettőnek meg kell találnia az aszonantiáját. A vám és kereskedelmi politika kritikájával vé­gezte beszédét, a­mely az új német vámtarifa megismertetésére és meg­­birálására adott alkalmat.­­ Még egy láncszemet ejtett Ho­­ánszky a feledékenység laza homok­jába és ez a birtok minimum rende­zése, a­mely sokkal fontosabb dolog, mint­sem hogy egy beszámoló kere­téből kimaradhatna Horánszky be­­s­zéde tehát elhangzott, és kíváncsian várjuk az abban lefektetett eszmék mielőbbi elvetését és ha ez a vetés hézagos lesz akkor annak nem a termő­föld az oka, hanem a gazda, a­ki rosszul állította be a politika sorvezetőgépét.­­ Mihók Sándor: veszi valami nagyon, mert mindennek ell­­enére is le nem mond arról a csemegéről, melyet a burgonya, bab, tengeri, zabföldek Kánaánja nyújt, sutba dobja félénk termé­szetét, sokszor olyannyira, hogy képes a csősz orra előtt behurcolkodni a táblába. Ekkor aztán megtízszereződik a lárma s nem ér véget, a­míg csak ki nem hordja irháját a kártékony vad. De azért nem tudja leküzdeni az állat minden megszokás, bele­törődés ellenére is a nyugtalanságot, figyelme megkétszereződik, mintha jobban használná amúgy is finom szagló és halló érzékeit. Elég neki a legcsekélyebb szimat, a leg­parányibb gyanús nesz, hogy tovarobogjon, elcsörtessen. Nehéz ilyenkor kézrekeríteni, de azért nem lehetetlenség., Magamnak is többször kijutott a szerencse, hogy ilyenkor is kaparithattam egyet-egyet. A csőszök erőlködésén kívül mit sem hallok, pedig meg-megállva előre nyújtott fejjel figyelek hallgatórom. Arra mutat minden, hogy nincsenek ebben a fokban. A felbukkanó hold gyenge világa is elég azonban arra, hogy megyőződjem teljesen legalább is éjjeli itt tör­ténő garázdálkodásaikról,mert alig kell néhány lépést befelé tennem a nádba vágott néhány méter széles leső utakon rögtön szemembe tűnik a sok túrás, amelyet előző éjjel mű­veltek ; fel vannak forgatva a vízi liliom tótkalap formájú levelei, bemocskolva hó­fehér virágai, összetörve a szittyó nyársa, a gyékényes sás összetömörült lándzsája. Lábaim alól szortyogó nehezteléssel fut tova az ér iszapja, s hangos örömnyilvá­­nítással ad jelt, ha kihúzom onnan egyik lábamat. A csizmám lekivánkozik szinte a lábamról ebben a ragadós, televényes iszap­ban. Megállók. Festői részlet tárul szemeim elé. Még csak egy hatalmas kan kellene e háttér elé s megvolna a kép melynél fönsé­­gesebb nem adatik. Egy nagyobb tisztás, tele szittyával, sással, vizi liliomokkal, hát­rább a két öles nádszállak sötétzöld erdeje. Közvetlen előttem össze-vissza gázolt, túrt iszap lapos lápi csigákkal, kiszáradt vizi­­gesztenyékkel. Lebámul a fényes hold az égről, megvilágítja nekem a sűrűséget. Nem Majláth József gróf a szo­­cializmusról. Igen rokonszenves és eléggé nem mél­tányolható jelenséggel találkozunk az újabb időkben főurainknál. Mintha visszatérne a régi jó időknek kedves alakja: a patriarchá­lis főur, aki nem kényura vagy kizsákmá­­nyolója, mint az új földesurak, hanem iga­zi atyja földje népének. Károlyiak és Zichyk példáját követi évek hosszú sora óta Majláth József gróf, aki a Bodrogközön egymásután létesíti a szövetkezeteket oktatja minden alkalommal a népet, gazdaköröket állít, jó népkönyv­tárakat létesített számukra s az alkalmas házi ipar által gondoskodik róla, hogy téli időben is legyen foglalkozása és keresete a népnek. E mellett azon is fáradozik, hogy má­sokat is hasonló cselekedetekre bírjon s ez irányban tollal és szóval olyan agitációt fejt ki, a mely becsületére válnék egy párt­vezérnek is. Ez a nemes buzgólkodása vezette őt a minap az orvosok és természetvizsgálók bártfai vándorgyűlésére, melynek társada­lom-tudományi szakosztályán, mint elnök gyakorlati tapasztalatokban gazdag s ala­pos szakismereteken alapuló megnyitót mondott, mely alkalmas arra, hogy a tár­sadalom-tudomány s a világot mozgató szociális kérdések iránt az érdeklődést a legszélesebb körökben felkeltse. Abból indul ki megnyitó beszédében a nemes gróf, hogy nálunk Magyarországon még ezen kérdések iránt nagy a közöny, nagy az ismerethiány, nagy a fogalom­­zavar. Pedig ez sehol sem oly veszedel­mes, mint éppen nálunk Magyarországon, ahol nem a lényeget tekintik, hanem jel­szavak után indulnak és a­hol a lényeget hiúságból vagy gyávaságból jobb meggyő­ződésük ellenére mindig készek feláldozni az emberek. Innen van, hogy nálunk a nemzetgazdasági és közgazdasági tudomá­nyokban nem a nemzet józan, nemes fel­fogása, hanem idegen tanok jutottak ér­vényre. Pedig minden előfeltétel tudvalevő­leg meg­van arra, hogy a nemzet­gazda­sági téren sorsát önmaga intézze és ne le­gyen másoknak, idegeneknek kihasznált, ki­aknázott rabszolgája. Államférfiainak min­den buzgólkodása ellenére is a haladás e téren még nem kielégítő Ismerteti azután egy szaktudós alapos­ságával a társadalmi kérdés történetét és fejlődését a legrégibb kortól napjainkig. Vé­gig vezeti hallgatóit a műveit világ államain, Anglián, Német és Franciaországon, Belgi­umon és Ausztrián, a­melyekben már ré­góta folyik a küzdelem a tőke és munka között. Rámutat ezután gróf Majláth a szoci­ális kérdés jogosultságára és hatására. Ezen az alapon szól II. Vilmos császár szociális munkásságáról — kiváltkép az 1890. évi február két ismeretes rendeletéről — mely a munkáskérdésnek nemzetközi uton való rendezését óhajtja. Később a császár néze­tet változtat, 1896-ban már a munkaadók koalíciójának eszméjét vetette föl válaszul a hamburgi kikötő munkások mozgalmára. Jele ez annak, hogy a munkás kérdésnek minden országban s minden időben más az orvossága. Belgiumban s a többi orszá­gokban a Marx-theóriák hódítottak. Az egyes államok szociáldemokrata pártjai közt bizonyos kapocs is létezik. Ausztriában mint iparállamban termékeny talaja volt a szocializmusnak. Itt a parlamentben a szo­­cialistáknak két árnyalata van. Szociális al­kotások terén is jó előre van Ausztria s mivel közigazgatása s bürokratizmusa a politikától távol áll, ráért dolgozni s dolgo­zik is e téren. Nálunk 1868 ban kezdettek a szociál­demokraták szervezkedni Jelentőségre azon­ban ma sem vergődtek. Újabb tünete e mozgalmaknak az u. n. agrárszociálizmus, mely azonban mélyebb gyökeret nem vert, de nem is fog gróf Majláth véleménye sze­rint — mert népünk épen ellenkező dol­got akar, mint a szociál­demokraták t. i. az egyéni vagyon gyarapítását, a kollekti­vizmus, kommunizmus, ezzel ellenkezik, s ha valahol mégis befészkelik magukat e tanok a földművesek közé, rendesen anar­chiában jelentkeznek. Gróf Majláthnak a gyakorlati életből merített állítását támo­gatja Lombart Werner is egyik művében. Ezt bizonyítja Németország példája is — ott is a szociál­demokráciának falvakban kevés a hive. Szociális törvényalkotásunkat illetőleg­­ mi sem vagyunk hátra maradva. Szent Ist­vántól napjainkig nagyon sok munkás­­védelmi törvénnyel találkozunk — melyek egyik-másika elavult de reformjuk nem ké­sik. A sok közül ilyen a betegsegélyző pénz­­t­­árakról alkotott, — mely jobb a hírénél —­­ most van átdolgozás alatt. Rátér ezután annak a ké­résnek fejte­getésére, miért vallásellenes irányú aszó­látok semmit, nem is hallok semmi gyanús neszt. Sokáig állok itt egy helyben. Valami odabüvöl, talán a saját képzeletem varázsa játszik velem. Azért tart itt, hogy való alapja legyen, a­mire építhessen. Épit is már, gyors a keze, hamarosan készül a munkája. Benne vagyok a rég elmúlt szá­zadok világában, mikor még sokat számított a vadászatban a bátorság, ügyesség, mikor még nem dívott a golyóbis, hanem a nyíl, gerely, a fokos. Bevitt­e korba a képzeletem az neki jobban tetszik, mint a mostani; akkor még nem fájt annyit a szív ; akkor még boldogabb volt az ember. Lovaggá avat hirtelenében s elragad az őserdő vad világába, ide e regényes fok mocsarába; oda varázsol egy nagyobb árnyéknak, ká­kacsomónak nagy bozontos fejet, füleket, lábakat, még öszekunkorodott kis farkakat is, aztán kezembe nyomja a gerelyt, és ro­hamlépésbe késztett állni, hogy megküzdjek a vadkannal. Talán még iszonyatos sze­rencsétlenségbe is dönött volna, talán rám

Next