Pécsi Közlöny, 1902. június (10. évfolyam, 64-82. szám)
1902-06-08 / 64. szám
1902. junius 5 Csütörtök X. évfolyam 64. szám PÉCSI KÖZLÖNY Pártonkivüli politikai napilap. — Megjelenik minden hétköznap este. Szerkesztőség . Szepesy utca 3. (Püspöki könyvtár-épület.) Kéziratot nem adunk vissza szerkesztőségi Telefon :sz. d. e. 173. d.u. 111. Felelős szerkesztő : Dr. HANY FERENC Z. Főmunkatárs: DONIEL ANZELM. Kiadóhivatal: Lyceum utca 4 Telefonszám 111. Előfizetési árak: egész évre 21 K Félévre 12 K Necyep évre 6 egy hónapra 2 K Egyes szám ára 12 fill. Szerb nemzetiségi iskola. Ilyen csodája is van a mindenben vegyesen rendelkező szegény Magyarországnak ! de hol? talán ott a bácskai vagy a fruskagórai szerb részek világ háta mögötti házsoraiban ? úgy gondolná mindenki,a ki a liberalizmusnak a specifikus magyar állam nemzeti jellegéért sovinisztikus belesápadozással lelkesedő frazeológiájából egy-két monopoliumos példányt lenyelt már. Itt van nálunk Dunántúlon, Baranyában, Kácsfalun am. kir. államközigazgatás községi képviseletének szomszédságában, a szerbek szépen épült iskolája falán, a főbejárat fölött, künn a mellette elmenő népes országút mentén, nagy cirill betűkkel a magyar állami életnek s a nemzeti alapon fejlődő magyar kultúra vérlázitó szégyenére : Szrbszka národná skola. „Szerb nemzeti iskola.“ És ez a cím ott díszeleg már évek óta hirdetve a magyar nemzet tolerantizmusát, tanúja a magyar nemzet következetlenségének, s erős bizonysága ennek a türelmes, következetlen nemzet élhetetlenségének! De hát tulajdonkép ki vegye észre ? Csak nem lehet kívánni, hogy az illetékes tényezők a cirill írást is tudják s ki kívánhatja a magyarosítás érdekében annyi dicsőség hordozóitóba per eminentiam magyar királyi tanfelügyelőktől, hogy ők cirill betűt olvassanak — hisz ugyanazon főbejáraton már többször nagy ambícióval keresztül vonuló magy. kir. tanfelügyelő bizonyára teljes meggyőződésben volt, hogy a feje fölött díszelgő irás nem is lehet más, mint a magyar állameszme hirdetője, s a magyar szellemű kultúrának még cirill betűkkel is történő kidomborodása. Aztán az ember nem is veszi ám észre (!) mindig, amit látni nem akar, — máskor meg nem is reflektál rá pláne, ha látja, hogy az a szerb iskola, mint a kácsfalui is a magyar nemzeti nyelvnek s szellemnek erős védvára, s a magyar érzésnek s gondolkozásnak szilárd megőrzője (!) Az pedig, hogy a cirill betűk mit rejtenek s hogy az iskola belül épen piros fehér kékre, künn is az ablakokat disztió rozetták ily színűre vannak meszelve, csak a kácsfalui iskolaszéknek különleges ízlésére vall — nagyon erős kritikus s malaciózus ember volna az, aki ezt a piktori műveletet a szerb nemzeti eszmével, a szerb állam színével hozná kapcsolatba. Ilyen kritikus és maliciózus ember csak ártana a magyar nemzeti szellemnek, és a kicsiségeivel csak a nemzetiségek elidegenítését, a magyar állameszmétől való elfordulást okozhatná. Nem jó nagyon fölpiszkálni mindent (!), mert reakciót szül, csak a jámbor birkákat tereljük szigorral a magyarosítás boldogító révpartjába, a katolikus svábokkal el lehet bánni, mert nincs autonómia , mert hát azok amúgy is igen jó magyarok szívben-lélekben, mint 48-ban tényleg meg is mutatták — de a szerbek bosszúállók, van autonómiájuk, nem jó velük kikötni. Hát van illetékes kulturális és hatósági tényezőinkben az a lüktető nemzeti érzés, az a hajthatatlan szigor, az a tökéletes módszer, amely a magyar nemzeti eszme érdekében annyi energiával tud küzdeni ? Itt álljanak helyt, ahol az állameszmének ily flagráns megsértésével állanak szemben. Itt jut tere épen az állami tanfelügyelőségnek és a közigazgatási hatóságoknak a2 „Pécsi Közlöny tárcája. Miss Duncan. * — A Pécsi Közlöny eredeti tárcája. — Pécs, 1902. junus 3. II. A görög tánc, úgy, mint a görög ember megjelenésének, művészetének egésze is, ennek a két fogalomnak áll szolgálatában : plaszticitás és természetesség, másként mondva szépség és naivitás. Sokkal több van e két szóban, mint amennyi tartalmat tulajdonítani egy mondásnak megszoktunk. Az egész antik világ természetrajza, légköre, világfelfogása benne van. Volt egykor, hogy az emberek még nem voltak olyan szomorúak, mint most. A tettetés, az affektálás, a komolykodás, a modern embernek csak úgy nem igazi benső lényege, mint a görögnek. A modern ember ridegsége, fontoskodása, elvont logikus szabatossága, kimért hidegsége, erőltetett etikettje, conventionális illemszabályai mind csak az ő szomorúságából fakadnak. S a szomorúság meg az élet unalmából, nyomasztó súlyából, nehéz küzdelmeiből. Mit szólnánk mi ahhoz, ha köztereinken, vagy hatósági ellenőrzés alatt álló, faiskolás erdeinkben, kiparcellázott, telekkönyvvelt, megrendszabályozott mezőinken az emberek úgy táncolnának, úgy szökdelnének, oly szabadon, oly önfeledten, oly isteni naivitással, mint Miss Duncan ! Nekünk színház kell, előre megcsinált reklámmal, illedelmes társaságban, hogy — mint valami excentrikus unicumot — miután már rászántuk magunkat, hogy 2—3 forintot elegantia, időtöltés, vagy a társaság kedvéért kiadjunk, s élvezzük azt, amit egy különleges, megfizetett ember nekünk elprodukál, s amiben valaha szereplő volt minden athéni: gyermek, szűz, asszony és idős férfi kivétel nélkül. Mert az élet szomorú s az emberek is nagyon szomorúak. A görög világ pedig naiv volt, s az emberek is olyan naivul, kedvesen együgyűek, olyan természetesen boldogok voltak. Nem azt mondom, hogy a görög embernek semmi baja sem volt, semmit sem kellett dolgoznia, sohasem sírnia, csalódni vagy szenvednie. Nem volt ott sem melgország, de igenis az emberek máskép vették az életet, máskép érezték annak egyes jelenségeit, az agyuk, az idegeik, a lelkük máskép dolgozta föl az élet benyomásait, mint mi. És ebben voltak boldogok : ez volt az a rózsaszínű szemüveg, mely eltüntette az élet fájdalmas, szomorú kellemetlenségeit. Egy kitbaeroni vagy hymettusi éjszakán, kinn a narancsfás, ciprusos kis erdőben, egy kőpadon, melyet átölel a repkény, az újhold ezüstös fehér világosságában vígan fuvolázni, úgy, a mint a szive diktálja, lágy, epedő dallamban, melybe belecsirpel egy jókedvű tücsök, hogy a fuvolást is újabb, csintalanabb futamokra indítsa — ezt képzeljük el, — s akkor természetes, hogy a pásztorleányka puha bitonjában, koszorús, virágfüzéres haját elsimítva arcáról, táncba fog, s úgy táncol, amint az édes boldogság, a tartózkodás nélküli bájos gyermekesség eszébe juttatja. Semmiszabály, semmi feszes hagyomány, semmi álszemérmes prüdéria, — csak egy törvény, a szépség törvénye. A finomság, a harmonikus vonalak hullámai, a plasztikus mozdulatok simasága, teljessége , ezt tanulta, látta, érezte ő maga, az apja, az ősei, egész neműzete és pedig oly intenzíve, oly tökéletesen, hogy azóta ezer évek legnagyobb művészei tőlük tanulták nagy fáradsággal. És ezt az egy törvényt tartotta tiszteletben a táncában.