Pécsi Közlöny, 1911. december (18. évfolyam, 257-280. szám)
1911-12-01 / 257. szám
1911. december 1. „Pécsi Közlöny“ Tudományos munkái nem csupán nálunk, de a külföld előtt is szép tekintélyt szerzettek neki. Nagy tudását és tevékenységét ismerte a tudományos világ és ennek elismeréséül elérte azt a legnagyobb kitüntetést, hogy a m. tudományos akadémia tagjai közé választotta. Kevesen ismerték az életben kint, hiszen munkái nem érdekelték a nagy közönséget, munkáinak tudományos értékét a tudományos körök ismerték el és ezek a körök emeltek előtte és tudása előtt kalapot. Elmondhatjuk róla koszorús költőnkkel : „Homályban ül, ki egy világot zendit és teremt.“ A társaságot nem kereste, hivatalának és tudásainak élt, minden szórakozását ebben találta fel s a mikor már budapesti lakásán súlyos betegen feküdt s néhány napra jobbulást érzett, a hivatalos munkáit haza vitette s otthon dolgozott. Tudományos munkálkodásának egyik rendkívül érdekes esete, hogy 1901. évben a Budapesten megtartott VIII. nemzetközi statisztikai kongresszuson „A társadalmi és közgazdasági szempontok a XIX. század végén és a XX. század elején foganatosított népszámlálásokban“ című felolvasásával és előadásával nagy feltűnést kelt az összes államok tudós statisztikusai körében s folyton élénk érdeklődéssel kisérték előadását s kiváló szaktudással megirt munkáját. További munkái: „A nemzetiségek aránya Magyarországon 1851,1870 és 1880. évi népszámlálások alapján.“ „Jog és államtudományi vizsgálati rendszerünk.“ „A jog és államtudományi szakoktatás reformja.“ Ugyancsak ő írta meg az 1890. évi nagy népszámlálási mű foglalkozási statisztikáját s az egész külföld az ő általa kidolgozott és lefektetett alapokon dolgozik. 1887 óta a közgazdasági és statisztikai évkönyvek szerkesztésében vesz tevékeny részt. Legújabb munkája: „A népszámlálásról 1900. évben.“ Ezeken kívül is számtalan munkája van még, amelyek mind nagy tudásának, kiváló munkálkodásának élő és örök hirdetői. De rendkívül érdekes és erről egyáltalán csak legmeghittebb barátai tudnak, hogy 1903. évben a nagy nemzeti küzdelem idején, amikor a politikai pártok ádáz küzdelmet vívtak egymással, ő is a küzdőtérre lépett és a Budapesti Hírlap vezércikkeiben szállt síkra a nemzet eszméi mellett és odadörögte az akkori szabadelvű pártnak: „Tessék a szabadelvű pártnak egész nyíltan és őszintén a nemzeti követelések élére állani és hazafias érzéssel, de egyúttal bölcs megfontolással megállapítani, hogy mik szükségesek arra, hogy a nemzet minden vágya és törekvése teljesüljön.“ Cikkéről maga a „Budapesti Hírlap“ így ír: „A Budapesti Hírlap ismeretlen munkatársa, akinek különösen nemzeti s katonai kérdésekben nem egy szellemes, alapos és komoly cikket köszönnek e lapok olvasói, akinek a szerkesztőség valóban csak nemes szellemét és kezeírását ismeri, nevét ellenben nem tudja.“ Rendkívüli szervező erő volt a statisztikai munkálatok tudást és széles körű ismereteket igénylő vezetése körül, az adatgyűjtések mesteri összeállítása és feldolgozásának ezerféle ágazatánál. Nemes, nagy szív halt ki, akit egyaránt sirat mindenki, aki nemes szívének, nagylelkű gondolkozásának jóságát ismerte. Tisztviselő társai szerették s most mély fájdalommal kisérik utolsó útjára. Kubik Sándor, lak. De hát a vallásos ember nem lehet a haladás embere ? De igen. Csakhogy úgy rendezze be életét, hogy szeme elől ne tévessze a vallási ideált és vele és mellette éljen lelkében a többi! Nézzük végig az emberiség történetét. Egyik eszme, felkapott ideál a másik után lesz lehetetlenné, elbukik, csődöt mond, elvész az élet forgatagában , s a vallásos ideál évezredeken át nemcsak fenntartja magát, de az élet forgatagában ezer támadásnak is kitéve legyőz időt és embereket s napról-napra emelkedik s emel magával minden lelket, mely szerinte él. Az egyház senkit nem magasztal fel, ha Krisztust magában meg nem testesítette. A nagy embarras de richesse, a sok próféta, a sok programm, a temérdek ur! Akik már mindent , letagadtak, ami fenkölt s felmagasztaltak, ami közönséges ! Mit értek el ? Bizony, bizony, az emberiség nagy epochája az inkarnációval kezdődik ! II. A pogányok önzésből szolgáltak isteneiknek. A judaizmus félelemből hódolt Jehovának. Jézus tanította, hogy Istenhez szeretetből kell lépni. Mégis észlelhetni, hogy a kereszténységben sem tűnt el teljesen a pogány és a zsidó istentisztelet szelleme. Pogány vonás bennünk, hogy merő anyagi és ideig való szempontokból imádkozunk Istenhez és vele, meg szentjeivel is pörbe szállunk, ha nem vagy nem úgy és abban hallgattatunk meg, amit és hogyan kívántuk. Bizony alig maradunk hűek az Úrhoz, ha bölcsessége más intézkedést lát szükségesnek. Közel a kísértés, hogy bölcsességében és igazságosságában kételkedjünk. Magunk szeretnénk Gondviselés lenni. Mennyire hiányzik a komolyság e szavainkból : Legyen meg a te akaratod. Hol marad megvalósítása Krisztus tanácsának: Keressétek elsőbb az Isten országát. Örömök, sikerek — ez egy nagy darab pogányság. És nem a régi zsidó szellem-e az olyan lelkűsét, amelyik megemlékezik ugyan a csalhatatlan Biróról, mégis szivében igy beszél: Bár csak ne volna számadó s ne számonkérő Isten, hogy a kívánság ilyen-olyan ösztöneit szabadjára engedhetném. Jobb ugyan, hogy félelemből s nem önzésből szolgálnak sokan Istennek, de ez is csak tökéletlen forma. Mint Krisztus, szabadon és kényszer nélkül volt engedelmes Atyjának, úgy a krisztusi embernek sem lehet másként, mint önszántából és meggyőződésből keresni az Urat s az Ő akaratát. Fizikában és morálisban egyaránt a megismerésen fölépülő szeretet viszi az embert a szabad elhatározásra. A gyakorlati vallásos élet a fensőbb akaratban a bölcsebbet látja s azt és olyat, akiben előbb volt hozzánk hajlandóság, semmint mi őt megbecsültük. Az állhatatos, hűséges, kitartó ragaszkodás Istenhez abban gyökeredzik, hogy mi mindenben őt keressük. Nem mint a világ, mindenben magunkat. Az békéhez, világossághoz, egyensúlyhoz segít. Ez rövidlátóvá, pessimistává tesz. Isten az ő akaratát így vagy úgy, de keresztülviszi. A mi akaratunk naponta új akadályokba ütközik. És abban nincs lelkiismereti kényszer, ha ezt az isteni akaratot respektálj A csecsemők halandósága. — Németországban és máshol. — A csecsemőhalandóság nemcsak a közegészségügy, hanem a szociálpolitika szempontjából is korunk egyik legnagyobb fontosságú problémája. Senki sem haladhat el közömbösen azon döbbenetes tény mellett, hogy esztendőnként milliónyi gyermek hal meg első életéveiben. Gustav Temme: „Die sozialen Ursachen der Saeuglingssterblichkeit“ című könyvében megrázó adatokat tár föl Németország csecsemőhalandóságáról. Temme szerint Németországban félmillióra rúg évenként az egy évnél fiatalabb korban elhalt gyermekek száma. A higiénikus rendszabályok és a munkafeltételek megjavulása erősen csökkentették az utóbbi évtizedekben a halálozások számát. Amíg például 1855-ben ezer lakosra 29,4 halálozás jutott, 1903-ban már csak 21,1. Ezzel szemben azonban a csecsemőhalandóság nem javult, sőt rosszabbodott, az ipari vidékeken pedig egyre fokozódik. A csecsemőhalandóság legerősebben az alsóbb néposztályok között pusztít, ami könynyen érthető. A szegény embereknek van tudvalévően, a legtöbb gyermekük és a legkevesebb módjuk ahhoz, hogy gyermekeiket megfelelően fölnevelhessék. Egész Németországban meghalt 1904- ben 1.163.183 egyén. Ebből volt gyermek : egy éven alul 397.781, 1—5 év között 117.001, 5—10 év között 28.121 és 10—15 év között 15.875, összesen 560.778, tehát az összes elhaltaknak csaknem a fele 15 éven alul volt és ennek a nagyobbik fele pedig még csecsemőkorban. A legtöbb csecsemő a sziléziai kerületekben pusztul el, ahol átlag majdnem minden harmadik gyermek még első életévében meghal. A csecsemőhalandóság 1901-ben a legnagyobb Oroszországban volt: 36.4%Meghalt ugyanebben az esztendőben az élveszülöttek közül: Németországban 20.7%, 3