Pécsi Lapok, 1860. július-szeptember (1-26. szám)

1860-07-22 / 6. szám

Szépirodalmi, kereskedelmi, gazdászati, művészeti és tudományos hetilap. Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: helyben házhozh­ordással egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 fr. — Vidékre egész évre 6 frt, fél évre 3 frt o. é. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. HIRDETÉSEK ÁRA: Háromhasábos petit betű­jű sorért egyszeri hirdetésnél 8 kr. 2-szorinál 6 kr. 3-ad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. Bélyeg díj külön minden hirdetésért 30 kr. o. é.­ ­ SZÉPIRODALOM és TÁRSAS ÉLET. IMÁDKOZIK. (Elbeszélés.) Folytatás. II. A bíró fia. Délután két óra. Rónai tanácsnok még mindig nem vala hon. Az ülés sokáig tartott. Azon ülés vola ez, melyben a tanácsnok sza­vazata által az apagyilkosnő ellen a halálos ítélet kimondatott. A tanácsnok dolgozószobájából egy rendőrhivatalnok lépett ki.* „Tehát három óráig!“ szólt vissza a szobába, azt elhagyva. „Valamivel későbben is,“ könyörge egy hang a szobában. „Ké­rem Önt, Ön tudja.“ „Tudom.“ A rendőrhivatalnok hét éve az ajtót maga után s elhagya a házat. Egy koros férfi volt, ki vele a szobában beszélt. Rövid, kissé kerekded alak, rendkívüli szelíd, jóakaratú arczkifejezés. De e pil­lanatban arcza fuldullt volt. Hirtelen ijedtség, szorongás fájdalom, tűntek föl rajta, így tekinte a rendőr hivatalnok után. „Még ez is!“ szóla magában fájdalmasan. „De lehete-e más­kép? Hanem így , hanem így! Aljas csaló! Hamisító!“ A szobaajtó megnyílt. Egy ifjú ember lép be. Csinos, kevéssel idősb húsz évnél, kissé leélt, hetyke. Csendes nyugtalansággal tekinte körül a szobá­ban. Az öreg az első pillanatban megrémült, de még inkább, midőn a fiatal­embert meglátá. Azonban hamar rendbeszedé magát. „Ki volt itt?"­ kérdé­st a fiatal ember. „Nem láttad ? “ kérdé vissza az öreg. „A rendőrbiztos?“ „Igen.“ „Mit akart?“ Az öreget hirtelen fájdalom és szorongás vette körül. „Rudolf, Rudolf!“ —tére ki belőle kérve, intve, sírva. De a fiatal ember gúnyosan, megvetően szakító félbe. „Ismét vén asszony vagy, vén bolond? Felelj, mit akart a hivatalnok ? “ A gúny nem vehette ki az öreget fájdalmából, szeretetéből. „Az Istenért Rudolf, mit tettél?“ „Tudod ? “ „Mindent tudok.“ „Azért ez a hosszú arca?“ „Bűntényt követtél el?“ „Halld öreg, csak akkor bűntény, ha a büntető bíró a bün­tetést rá szabja.“ „Nem volt-e már itt a rendőrhivatalnok ? “ „Nincs-e apám is itt?“­ „Atyád ? Épen atyád! Ő a legbecsületesebb ember a világon.“ „Hisz azért mondom! Ö el nem hagyhat, hogy saját fiát fegy­­házba vigyék, hogy saját nevét megbélyegezze.“ „De ember, te eltemeted őt.“ „Ah, a vasjellem.“ „Sajnos, sajnos. És Rudolf! ha te őt hamisan ítéled meg! Épen ezen vasjellemet.“ „Te még itt vagy, neked kell segíteni.“ „De tehetem-e?“ „Kell tehetned.“ Mindezt rövid, parancsoló, gúnyos hetyke hangon mondá. Menni akart. „Még egyet Rudolf,“ tartó vissza csaknem esdve az üreg. „Nos ?“ „Nővérednek nem szólsz semmit.“ „Nem.“ „úgy menj Isten nevében. Megkisérlendem, mit lehetek. Az Isten legyen segítségem.“ Az ifjú ember már kezében tarta a kilincset. Ismét vissza­fordult. „Hallod öreg,“ szól a teljes gúnyjával, „ha komolyan akarsz apámnál értem valamit tenni, akkor az Istent és segítséget hagyd ki a játékból. Tudod — “ S azzal ment. „Igen, tudom,“ mondá utána az öreg, nagyot sóhajtva, szo­morúbban és fájdalmasabban, mint előbb a rendőrhivatalnok után. „Igen, tudom! szerencsétlen ház, melyből az Istent száműzni akar­ják! — „Mégsem,“ kiálta föl egyszerre, „ő nem, a szegény boldog, vidám angyal!“ Künn az ajtó elött éneklő hang hallatszék, vidám leányhang, mely egy víg dalocskát énekel. Lassú lépteit is vélte hallani az ember, a­mint a dallammal jó kedvűen és vidáman lebegett. Az ajtó megnyílt. A vidám lebegő alak itt állott, csupa de­rültség, élet, mosolygó piros arc­c­al; a rózsás ajkak, a fejér fo­gak, a kék szemek, a nyúlánk termet gyönyörűen emelék a tizen­hét éves leányt; az ajtóküszübön megállapodik. „Atyám még mindig nem jött meg, üreg Bernál?“ kérdé őt barátságosan. „A­mint látod,“ felele az öreg, és szemei barátságosan akar­tak mosolyogni a szép, barátságos, vidám gyermekre, de az előló­duló könyektől, melyeket csak nehezen szoríthatott vissza, nem teheté. „Szegény gyermek,“ mormogó magában, „szörnyet halna, ha megtudná.“ A leányka látó habozását, harczát és lépelődését. „Mi bajod, üreg Bernát?“ „Semmi, semmi, de mit akarsz oly sürgősen atyáddal Tóni? Már másodszor kérdezesz utána.“

Next