Pécsi Lapok, 1867. június-szeptember (1. évfolyam, 19-53. szám)

1867-08-08 / 38. szám

Pécs, 38. szám. Augustus 8-án 1867. Megjelen hetenkint kétszer , vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt, 14 évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztőd szállás Nepomuk utcza 30. sz.PÉCSI LAPOK. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI , TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit betűjü sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban megjelenő minden petit sorért 14 kr. o. é. B é l y e g díj külön minden hirdetésért 30 kr. e. é. Kiadóhivatal Országút 5-dik szám. Községi állapotok. III. Tekintsük népünket hivatalos viszonyaiban és látni fogjuk, hogy reá nézve az eredmény itt sem kedvező. Csaknem mindennap érintkezik hivatalosan saját birájával és a községjegyzővel. Az a nép kebeléből választatván, többnyire mint levél a levélhez, úgy hasonlít erkölcsei-, magaviseletes bánásmódjával a többi közpolgárhoz, csakis a pöffeszkedéssel különbözvén tőle, melyet rendesen tanusit bírósága ideje alatt; ez, a jegyző pedig a nép által választatván meg, törekszik a hatalmasabbak iránt ugyan humánus lenni, de a szegényebb sorsunk ellenében, kevés kivétellel, nyers és kíméletlen. Mindez, hogy mily befolyással van a népre, azt megerőltetés nélkül is könnyen kitaláljuk. Kiki tudja közülünk, hogy a községek ügyei épen a bírák és jegyzők kezén fordulván meg, ezek eljárása egyik fő tényezője a községi jólétnek vagy sülyedésnek. Mindenesetre oly fontos állás e kettő a községi állapotokra, hogy arra mindenkor csakis kitűnő egyének volnának helyezendők. Kívánatos, hogy ezt leginkább azok ismerjék el, kik e hivatalok betöltésénél a tényezők, de szükséges, hogy erről maguk a bírák és jegyzők is meggyőződve legyenek. „A községjegyzői pálya, mondja egyik avatott tollú publicistánk, oly pálya, mely mindenütt, de nálunk különösen nemcsak fontos, de szép és hálás is, mert a mivelődés és jólét terjesztésére, a polgári öntudat fölébresztésére s annak az emberi közboldogságot s tökélyesedést czélzó iránybani vezetésére van hivatva.“ Minthogy a községbíró s jegyző csak karöltve haladhatnak működéseikben, igen természetes, hogy idézetünk mind a kettőre alkalmazandó, mégis úgy, hogy a jegyző mint, föltételezzük, tanult és mivelt egyéniség a községbiróra épen ezen sajátságaival jótékony befolyást gyakoroljon. Fájdalom, hogy ez nálunk többnyire nem így van és azok, kik ezt megmásíthatnák, nem sokat törődnek vele! 1848 előtt, a botnak e hatalmas korszakában, a megyei tisztviselő a községbirót szintúgy megbotoztatta, mint a legpimaszabb dologkerülőt, vagy gonosztevőt, oly csekélységért is, mely megrovást is alig érdemel. Tudunk ezer esetet, mely mindannyi szégyenbélyege e zsarnokoskodásnak! 1848 után pedig a községbiró eszközzé, hitvány eszközzé aljasult azok kezében, kik a nép zsírját szítták, és hogy neki önérdekszülte tekintélyt szerezzenek, a legegyügyübb községbirót is az „ur“ czimmel ruházták föl; s minthogy egészen tőlök függött a községbiró, oly egyéneket neveztek vagy neveztettek ki, kik készséges szolgák lévén maguk, a szolgaság és elbutulás terjesztésére nagyon alkalmasoknak bizonyultak. És a község jegyzők? Mind a két korszakban nem a fenebb idézettek értelmében működtek, hanem, hogy erősebb kifejezéssel ne éljünk, saját érdekeiket hajhászták és a földi istenül adorált megyei tisztviselő vagy uradalmi tiszt vak eszközei voltak mindenben, ami csak gondolható ! De hogy e reájuk nézve szégyenítő s megalázó helyzet tovább is ne tartson, gondoskodni kell magának a kormánynak és oly közvetítőt találni,mely által kiragadtassanak ez abnormis állapotból. S bizonyára midőn a községjegyzőről gondoskodva lesz, a községbiró állása sem maradand figyelem nélkül. Hivatalosan érintkezett és érintkezik a nép az uradalmi tiszttel és megyei tisztviselővel. Az úrbéri viszonyok megváltoztával fátyol vonatott amaz égbekiáltó sok zsarolásra, melynek a nép alája volt vetve; a szellemi s anyagi rabszolgaság megszűnt, az önkény hydrája leküzdve, legyőzetett... és hála a kor szellemének, hála a nemesérzésü kebleknek azok, kik a nép közvetlen urai voltak s ha tetszett, zsarnokai is lehettek, széttörték a rablánczokat, fölszabaditák a népet, mely a porból fölemelkedve, Istentől nyert tehetségeit, iparát és munkásságát érvényesítheti. Szabad föld, szabad szellem! E kép a szabadságnak is van már értelme közöttünk ; igaz ugyan, hogy még csak a kezdeményezésnél vagyunk, de már a szabad pályatérre léptünk és szilárd akarat- s kitartással előre fogunk haladni . . . Érintkezik továbbá a nép hivatalosan egymás közt is, midőn például mint belsők jelennek meg, bizonyos számú polgárok a szomszédhelységben a kérdéses birtok vagy okozott kár fölött véleményt adandók. Az ily eljárások többnyire komolyak és valóban figyelemre méltók, igazolván, hogy a nép is jó sajátságokkal van fölruházva s ha illőn vezettetik, csakhamar a haladás pályáján fogjuk látni. De ime alig végeztetett be a hivatalos teendő, az áldomás következik és pedig elmaradhatlanul ! Ezek sokkal ismertebbek előttünk, hogy sem róluk csak szólanunk is kellene. Fájdalom, de úgy van! az árnyék többnyire nagyobb a tárgynál. Körvonalaztuk a nép hivatalos viszonyait. És épen ezen viszony az, mely benne bizalmatlanságot kelt mindazok iránt, kik fölötte állnak Ne áltassuk magunkat! Kimondom nyíltan: e bizalmatlanság onnan ered, hogy eddig élő századokon át azok, kik befolyást gyakoroltak reá, bizalmát kizsákmányolták és mert népünk sokban és sokszor rászedetett, most még jóakarói, barátai irányában is bizalmatlan. Ezt, uraim, nem szóval, hanem tényekkel lehet csak orvosolni; tényekkel, melyek a népnél kézzelfoghatók, például: a bordézsma kárpótlás melletti megszüntetése, a tagosítások alkalmával tanúsítandó jóakarat és méltányosság által. Az ilyen eljárás többet nyom a még mindig tudatlan és azért kellő fölfogással nem bíró népnél, mint bármi szép és gyökeresen igaz szavak, kapacitálások. Az ilyen eljárás elejét veszi mindannak, mitől sokan tartanak. Nem a fölvilágosodás, hanem az ostobaság valódi átka az emberiségnek. Legyünk rajta, hogy a hivatalos érintkezés is a néppel áldást hozzon nemzetünkre ! —={›=•‡=— világítás mellett, inkább csak a gellérthegyi szájhősök dörgéseiből lehetett az ünnepélyes mozzanat fontosságára következtetni. A zultánt a „Széchenyi“ a kíséretet a „Mátyás király“ és „Rudolf“ gőzösök szállították. Megérkezésénél a zultánt a magyar király nevében a ministerium benn levő két tagja, báró Wenckheim és Gorove fogadta. A zultán az élét a Széchenyin töltötte, melyet ez alkalomra a német társaság, mint mondják, mesés fénynyel rendezett be. Abdul Aziz erőteljes, kifejezésdús alak erős barna szakállal, napbarnított arcz- és villogó szemekkel. Vele volt Fuad basa, kit politikai közvetítő szereplése után ismer az egész világ és a kis kedves 10 éves Jussuf, Abdul Aziz fia. A budai kir. palotába másnap 10 órakor vonult föl, hol aztán végbementek az elfogadások és legvégül a villás reggeli. Ezután sétakocsizást tett azultán Pesten, meglátogatta a városligetet, Pest főbb utczáit s délután négy óra tájban vett bocsút Pesttől a nép lelkes éljenei és a gellérthegyi ágyuk lármát üdvözletei közt. Azóta csakugyan elmondhatjuk, hogy ritka vendég volt. Jelenléte alkalmával egy kis mulatságos mai apropos is történt a fővárosi hírlapokkal. Hire járt ugyanis, hogy a zultán meg fogja látogatni a rózsák atyjának sírját, melyet ez alkalomra Budaváros hatósága költségesen diszíttetett föl. Azonban azultánt annyira elfoglalták a fogadások, üdvözlő küldöttségek stb., hogy a programm e pontjának kitöltésére nem maradt ideje. A lapok azonban már jó előre gondoskodtak török referensről, ki egy a császárfürdő szomszédságában lakó iró képében már eleve bő ékesszólással leírta a gül-babai látogatás lélekemelő részleteit s oda tette azt is, mily megindultam fonta a nagyur keresztbe kezeit, midőn a próféta szent lakának küszöbére lépett — se drága pénzen megvásárolt tudósítások egymásután napvilágot is láttak szépen a lapokban. A felültetett szerkesztők másnap nolens volens egymás szemébe mosolyogtak, de legnagyobbat nevezhetett volna ez egész dolognak maga a nagyúr, ha ugyan olvasná a magyar hírlapokat. Ki sem fogynak az ágyúlövésekből, az alagúton túlról a Horváth-kerti nyári színkörből ugyancsak pattognak a kartácsok és bömbölnek a mozsarak. Meglátszik mindjárt, hogy ott Molnár az úr megint, ki nagyon jól meg tudja készíteni a közönségcsalogató látványosságokat. Valljuk meg az igazat, nem haragszunk érte, Molnár látványosságait is fel tudja mindig elegyíteni a művészettel úgy, hogy előadásai után a szellem sem marad egészen üresen. S amija lelkesít, Zrínyije, mely cassa-darabbá növi ki magát, a magyar-szerb testvérisülés mellett agitál, s fönállásának rövid ideje alatt is megcsúfította már egy néhányszor a nemzeti színházi csigakomolysággal haladó intendatúrát. Csak egy példát hozunk föl, a jó falusiakat. Franczia lapok közleményei után hírlapjaink egyvelegjei közé is rég eljutott Sardone kedves vígjátékának híre, azóta a nemzeti színháznál rég lefordították, ki is osztották a szerepeket — a budai népszínházban már egynéhányszor elő is adták — hanem azért a nemzeti színházban 1 forint 20 krért mégis a jó Dávid és Eszter antidiluviánus históriáját kell végig néznünk. Van is Molnárnak sok ellensége, egyrészről a nemzszínházi komité tagjai, másrészről Gundy, kit a budai községtanács már csak azért is pártol, mert olyan német színigazgató, ki még semmiféle körülmények közt sem tartotta meg soha adott szavát. A múltkor már majd leütötte Molnár kezéről e színkört, hanem a lelkes népszínházi comité iszonyú erőfeszítéssel mégis csak kivitte, hogy Házmán, a derék budai polgármester megsemmisítette a községtanács határozatát. Hanem azért Molnár él és uralkodik és magyarosítja e hálátlan Budát. 1. 1. ----*»*•--- Fővárosi tudósítás. Pest, aug. 5-én, 1867. Láttál-e törököt ? . . E kérdéssel fordult a múlt héten mindenki ismerőséhez. Igazán egész török világot éltünk, az osztrák duna-gőzhajótársaság hajóárboczain, a kikötő dereglyéken, az Európa-szálloda kapuja fölött a lánczhid két ivének boltozata alatt, mindenütt csak a csillagos félhold ragyogott — a pánszláv lapok nagy boszúságára. A zenekarok török hymnust játsztak, az utczákon arany galléros török basák és poeticus szép öltönyű montenegróiak sétáltak a fővárosi bámulni szerető publikum nagy gyönyörűségére, a rózsahegyi Gül-Baba mecseten pedig sok fáradhatlan kéz varázsolt a szemek elé szőnyegrózsákat. A zultán csakugyan megérkezett bár fájdalom, oly időben (esti fél tízkor), mikor a szegényes Bonyhád, 1867. július 31-én. Július 29-dike volt azon nap, melyet különösen a völgységi járás epedve várt; azon nap, melyen sokat szenvedett dicső hazánkfia, Perczel Mór hazájába visszatérvén, Bonyhádi a szülőhelyére a népség mondhatlan öröme közt megérkezett. Már Kokasdnál az ottani német ajkú lakosság diadalivet állított föl, hol délutáni 5 óra körül főt. Gajdossik János, kokasdi plébános ur lelkes szavakkal tolmácsolá a nép érzületét; mire hazánk nagy fia néhány, kitartásra serkentő szóval megköszönvén a megtiszteltetést, tovább haladott. — Bonyhád határán a Szerdahely nevű pusztánál várta őt roppant néptömeggel a város elöljárósága, a járásban összeállított bandériummal együtt, melynek élén Janicza Károly, bonyhádi jegyző fejezte ki a lakos -