Pécsi Napló, 1892. december (1. évfolyam, 1-27. szám)
1892-12-01 / 1. szám
I. évfolyam, a milyen volt Tisza Kálmáné, a zsidó és keresztény polgári házasság, mely oly csúfosan bukott el. A szabadelvűség és ebből folyólag a zsidó vallás recepcziója mindöszsze csak annyit követelhet, hogy teremtsen az állam utat és módot arra, hogy a zsidó és keresztény felekezetnek egybekelhessenek s hogy ez a házasság törvényes erővel bírjon. Hozza be a kormány a polgári házasságot, de ne mondja ki kötelezőnek s a béke megmarad, nem veszélyeztetnek semmit. A szabad akarat, a lelkiismeret nem lesz korlátozva, a ki akár esküszik az egyház szertartásával, akinek jobban tetszik a polgári házasság, egybekel így. Az állam és az egyház közt elkerülhetetlen összeütközés csak így lenne elkerülhető. Nagyon valószínű, hogy az új kormány, ezzel a reformjával nem is egyhamar áll elő s ha beterjeszti is majdan a törvényjavaslatot, jól meggondolja a dolgot, hogy milyen alakban tegye a ház asztalára. Szapáry kormánya programmjába foglalta a kötelező polgári házasságot, zátonyra is futott vele. A régiből átgyúrt új kormány csak azért, hogy ne lássék hátrálásnak, föntartotta tovább is, de hogy mikor kerül a képviselőház elé, azt bajos volna megmondani. Jobb is így. Mert, ha a tervezett alakban terjeszti be a kormány a ja— De ma nem ! talán holnap, holnapután, vagy azután! Visszatértünk előbbi helyedre. Épp abban a perczben lépett oda az a bamba báró, kit uszályhordozódni tartottál, mert értette dicsőítését szépségednek és megelégedett a kegyelemfalatokkal, miket neki szeszélyed juttatott. Csak a lábamra lépett. Te a szivemre. Mégis őt akartam megbüntetni. A többit tudod. Másnap mély sebbel mellementettek a ravatalra. Megsirattál, elfeledtél. S most meleg tűzhelynél élsz, boldog nyugalomban. Még én ott künn fekszem a hideg hant alatt, hol úgy fázom egymagamban. Azért eljöttem számonkérni tőled ifjúságomat, reményeim aranyligeteit, melyeket szétdúltál kegyetlen szívvel, ajkaidnak hideg, kíméletlen szavaival. Eljött árnyam, hogy belopódzon csendéletedbe, megzavarja nyugodt szívverésed, hogy ajkaidra fagyjon a mosoly, melyet oda a boldogság festett. Itt vagyok s nem hagylak el soha! — Soha! ? ne mondd e kegyetlen szót! A női szív olyan, mint a mimosa, érzékeny, gyöngéd, ezer lábatlan száll fűzi az ég és föld változataihoz. A mimóza szirmain a gyöngédtelen érintés nyomait hagyja s a női szivén is. De a ki tapintatos, lágy érintésével a virágot birtokába veszi, gyönyörködhetik benne. Miért nem találtad el módját szivemhez férni? . . — Nem vádollak ! . . . — Meghaltál, megsirattalak. Milyen gyengeség volt tőlem a bűntudattól leroskadni! ez volt egyedüli hibám. Ha kegyetlen szívvel, nemtelen mosolylyal fogadom tragédiádat, a világ hódolata s a titkos irigység jut osztályomul. De hibásnak vallottam magam és saját ítéletem volt erkölcsi megrontóm. Mint bűnbánó bűnös lehajtottam fejemet, tehát úgy bántak velem, mint bűnössel! Megtámadtak. Látom azok irigy, kárörvendő arczait, kiknek gúnyja lealázott s kik előbb a barátság álarczát hordták. Mindannyi került, a ki előbb lábaimnál tömjénezett senkim sem maradt ebben a nagy világban. S ez nem minden. Lassan kint egyik csapás a másikat érte; elhalt közülem mind a kikre — mint a kúszó növény törzse — támaszkodtam. Ebben a nagy, kegyetlen világban egymagamra maradtam, erre a két kézre helyezve minden bizalmamat. Ni az a büszke fő, melyet te a délczeg alakon láttál, lekonyult, mint a nyári virág az első dértől. S a ki annyi irigységet keltett egykor fénykorában, mint Aesopus haldokló oroszlánja a szamarak rúgásától nem maradt menten. Látod a réten a bojtorján pelyhes magjait miként hurczolja tova a szél, hogy idegen talajban, mérföldeken túl gyökerezzék. A gondviselés bölcs intézkedése engem is kiragadott az áldatlan földből nagy, zajos világba, a hol az egyes nyoma vész abban az árban, melyet millió ember lélekzetvétele hoz mozgásba s hol az egyén érvényt szerezhet magának. Elkezdődött a harcz a létért, a büszke lélek harcza önmaga, igényei, vágyai s a kicsinyes önkény ellen. Mennyi csiszolódott és veszett el abból a gyémántból óvatlan durva kezek közt, melynek emberi önérzet a neve. Egy tűz égett e szívben, büszke láng, mely az embert a teremtés urává teszi, s ezt a tüzet egy nehéz vassal akarták elfojtani. De kilobogott egy-egy láng, amit aztán vaskeménységgel, aczélakarattal elfojtottam magam. Végre nem lobogott már, csendesnek Zsanka. Pécsi Napló, 1892. deczember hó ja vaslatot, úgy menthetetlenül zátonyra fut a hajó, míg ellenben, ha kitér előle s elsiklik mellette, úgy még csak elvitorlázhat valahogy a háborgó hullámokon. Ám legyen polgári házasság, de ne kötelező erővel bírjon, éljenek vele azok, akik utalva vannak rá. Az inczidens. Az Apponyi és Eötvös Károly között felmerült inczidenst a „Pesti Napló" tegnapi estilapja Pozlónyi Géza felszólalása után elintézettnek jelenti ki. Eötvös csak egyéni nézeteinek adott kifejezést a nemzeti párttal szemben, s nézeteivel homlokegyenest ellenkezik a párt határozata, melyet csak másik párthatározat változtathatna meg. A dolog e szerint rendben van, de fennmarad elintézetlenül az a kérdés, hogy mi oka volt Eötvösnek a felesrásra olyan értelemben, mely pártja álláspontjával ellenkezik s mi szükség volt arra, hogy a Ház különben is izgatott kedélyállapotát még inkább próbára tegye egy pártvezér a párt intencziói ellenére ? Erre bizonyára Eötvös se tudna acceptabilis feleletet adni s helyesen teszi pártja, ha számon kéri elnökétől annak egyéni nézeteit, melyek úgy látszik nem minden pontban egyeznek meg a párt határozataival. Visszapillantás a városi közgyűlésre. Lapunk a legutóbb tartott városi közgyűlés után jóval később jelenik meg és így részletesen nem foglalkozhatunk azzal. De visszapillantást kell vetnünk reá, mert érdekes mozzanatai sok a közbeszéd tárgyát fogják képezni. Úgy vagyunk vele, mint a zeneszerző, ki a másik darabját nem kopirozza ugyan, de átírja, mert a dallamot a feldolgozásra rendkívül érdekesnek tartja. Nagy látogatottság, izgatott várakozás, ünnepies hangulat. . . ugyan mi történt, a mi egyhangú, nehézkesen egyforma, unalmas közgyűlésünkkel, melyre még az örökifjú Perczel Miklós szeliden mosolygó arczképe is szokatlanul komoran és szemrehányóan tekint alá? Riadó, harsogó éljenek reszkettetik meg a levegőt, a tagok felállanak, a polgármester nagy méretű öblösséggel dörgi az »elismerés,« »hála« és »szívünk öröme« szavait. Kossuthnak szól-e mindez, kit programoba vettek, vagy Wekerlének, akit országszerte ünnepelnek? Sem annak, sem ennek. Kossuth csak azután jön, Wekerle pedig maradhat a legközelebbi rendes közgyűlésig. A lelkesedés szeretett főispánunkat éri a szt. István kiskeresztjéért. No de a legális elismerés után mégis csak kitör a hazafias érzület ereje is, nem ugyan a kissé száraz ajánlat és szívtelen indokolás folytán, hanem a derék főjegyző »tanácsi« előterjesztésére, mely szépen hangzatosan, ékesen pártolólag nyilatkozik az indítvány mellett s ezzel útját vágja annak az insinuatiónak, mely cselekről, meglepetésekről sugdosott s dörgedelmes polémiákra készült és bebizonyitotta, hogy a nagy hontalan tisztelete nem egyesek kiváltsága s a megcsontosodott mameluk is bir lelkesülni, ha hazaszeretetére apellálnak. Kossuth Lajos Pécs szabad királyi város egyhangúlag megválasztott polgára! E fényes, messze időkre kiható magasztos momentum a város történetének dísztagjait egy ujjal szaporította, örök tanúságául annak, hogy a hazafiságot megzsibbaszthatja ugyan idők folytán egy-egy keserűség és csalódás, de végkép meg nem törheti soha, valamint a hálát, a nagy tettek csodálatát és az óriásilag kimagasló szellem iránti hódolatot semmiféle párttekintet vagy kicsinyes érdek ki nem írhatja a polgárok szívéből. Vétenénk a közgyűlés tagjainak érzülete ellen, ha elismerést kellene nekik szavazni hazafiasságuk szabad fellángolásáért s érdemnek tudnák be azt a tapintatot, mely e kényesnek hirdetett, valójában azonban tiszta, látszott minden. De a hamu alatt égve maradt egy kis üszök s egyedül ennek köszönhetem, hogy a nagy tengernek habjaiba nem merültem el végkép. Ervin, hidd el, a sír hidegsége enyhe meleg ágy, az emberi részvétlenséghez képest. S mégis, miért jártam emelt fővel, ha lelkem mind mélyebben görnyedt a tehertől ? Mert tudtam, nagyobb teher nem nehezülhet reám annál, mit elviselhetek. Véges életben a szenvedésnek is határ van szabva. Tűrtem, reméltem, vártam. A gondviselés jósága boldogtalanságunk között is megjelen mellettünk. S a reménylő lélek nem csalatkozik abban, mit belső szózata rebeg. Meleg otthonban, meleg szeretetet találtam. Halvány rózsái az örömnek ide festék színüket arczomra. Itt élek, távol zajtól, fénytől, csendes magányban, szeretett meleg fészekben. Nincs mit felelnem bűneimért, mert dúsan kijutott a bűnhődésből. Boldogságomat kíméld, ne zavard. Hiszen az emberi gyöngéd érzelemmel kapcsolatos keserv oly hatalmas, hogy egy, kis tövisszúrás egy perc alatt vérkönnyeket gyűjthet az előbb még örömtől sugárzó szemekbe. Ki élvezheti boldogságát teljesen? Biztos ütései ama kalapácsoknak, miket a rosszakarat, irigység és részvétlenség kovácsol ellenünk, nem hagyja szivünket érzéketlenül. Megérdemlem a nyugalmat, kívánom, hogy visszatérj csendes lakodba s folytasd csendes álmodat. Kísérteties csend honolt körülem. A hold hirtelen suhanással két felhő közé bujt s egy sóhajtással — mint egy felhőfoszlány lenge szárnyalása — tűnik el az árny a néma éjszakában.