Pécsi Napló, 1893. szeptember (2. évfolyam, 201-227. szám)
1893-09-01 / 201. szám
IL évfolyam. 1893. Péntek, szeptember hó 1. 201. (222.) szám. POLITIKAI NAPILAP. filőfizetési árak: egész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 korona), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Király-utcza 2. sz. Heindlhofer-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. A kiké a jövő. Pécs, 1893. aug. 31. Régi bevett szokás, hogy ebben az időtájban a közvélemény valamenynyi szócsöve elharsogja országszerte a maga meglehetősen általános frázisokban mozgó neveléstani jó tanácsait különböző czimű czikkelyekben a diákok és az ő jó szüleik lelki épülésére. Amily bizonyosan és komolyan meg vagyunk arról győződve, hogy az ezredik apának sem jut eszébe ezekre az egymással gyakran homlokegyenest ellenkező, akadémikus útmutatásokra ügyelni, amikor a „paterna potestas“nak a jogbölcselet szerint legszebb jogosítványát, a pályaválasztást készül gyakorolni gyermekeire vonatkozólag; lelkünk mélyéből fölöslegesnek, ezérttévesztettnek tartjuk azt az egész betűtengert, amely ez idő tájt a mit sem gyanító olvasó közönség nyakába zúdul ezen a czímen. Részünkről nem is ennek a begyökeresedett hírlapi szokásnak akarunk e helyütt hódolni, tettük ezt a napokban elég terjedelmes czikkekben, mindössze csak az időpontot találjuk alkalmasnak a jövő reményeit illető néhány reflexió megtételére. Két fontos politikai és nemzetgazdasági tényező van, mely előtt a magyar szülők még mindig szemet hunynak, nem gondolván meg, hogy ezek figyelembevételével nem csak gyermekeik jövőjét biztosítanák a többi pályához mérten aránytalanul kevesebb idő és költség, és a mi fő, könnyebb, úgyszólván küzdelem nélkül való előhaladás mellett, hanem egyszersmind kiszámíthatatlan fontosságú hazafias szolgálatot is tennének vele az országnak. Régi, de évről-évre megújhodó, nyilván nagyon is alapos panasz, hogy nincs elég magyar katonánk s nincs elég művelt magyar iparosunk. Lehetetlen, hogy a harczias magyar virtus annyira elernyedt volna, hogy most, mikor az általános védkötelezettség mellett amúgy is mindenki katona, ne találkoznék a magyar ifjúságban feles számmal a jövőnek olyan reménye, akit veleszületett hajlamai erre a díszes, romanticzizmusát még csaknem egész épségében megőrzött katonai pályára utalnak. És mégis, valamely csudálatos, oktalan konzervativizmussal berögzött a magyar szülők vérébe az a félszeg hagyomány, hogy csak ultima rácziókép, a javíthatatlannak mutatkozó „gazkölyök“ ránczba szedésére tartja tartalékban a katonának adást. A honvédségi tisztképzés újabb fellendülése valamicskét javított ezen az állapoton, de ez mind édes-kevés. Éppen a közös hadsereg iskoláiba kellene özönlenie — bárha mi óhajtjuk az önálló nemzeti hadsereget, de addig is, míg az ige testté válik, — a közös hadsereg számos iskoláit kellene különösen okkupálniok a jobb módú, régi uraságára, kutyabőrére még mindig sokat tartó családok sarjainak; mert hiszen ezeknek a polgári közéletben illuzórius javaknak, néhai privilégiumoknak immár egyedül a hadseregben veheti és pedig eléggé lényeges hasznát. Számtalanszor kijelentették már az erre kizárólag hivatott faktorok, hogy addig, míg a magyar társadalom nem foglalja el az őt megillető helyet a hadsereg tisztikarában, minden hadsereg magyarosítás — számot vetve a sajnos, de tényleg fennálló állapotokkal — csak üres, politikában szóvirág. Egész serege van immár szépen fejlődő polgáriasodásunknak, olyan jelentékeny közéleti nyomatéka, vagyonra, intelligencziára egyaránt kiváló férfiakból, akik egyszerű iparos sorsból küzdötték fel magukat a társadalom élére. A „Pécsi Napló“ tárczája A kapitány úr búcsúja. Bukó, huszár kapitány a város legnépszerűbb embere volt. Jó katona, csinos férfi, kedves ember, szerette mindenki, az asszonyok is, lányok is. Kissé rozsdás volt már a kapitány úr, ez azonban mit sem vont le érdekességéből, sőt emelte értékét a nők előtt, — tejfeles szájú hadnagyocskákkal szemben, akik — hasztalan erőlködnek : nem tudnak olyan hamiskásan kacsingatni, mint Didi bácsi, a szép kapitány . . . így nevezték őt a tizennyolc éves lányok is. Didi bácsi nem haragudott ezért, hiszen sokszor mondták neki még azt is, hogy — Didike — édes . . . Az asszonyok nem mertek vele ily hamiskásan beszélni, mert nem jó a vén sassal kikezdeni: lecsap, mikor nem is gondolja az ember . . . •Is Didi bácsi egy alkalommal azzal lepte meg a rendes asztaltársaságot, hogy rjó volna megnősülni.“ A fiatalabb tisztek egymásra pillantottak. Nem értették a dolgot! Bukó kapitányt mi lelte hirtelen? A kapitány úr csendesen dörgő hangján magyarázgatni kezdte a házas élet előnyeit. Lassan beszélt és az argumentumokat fokozatosan erősítgette; az elmélkedés vége ez volt: — Meg kell nősülni — punktum ! E szavakat oly szilajon ejte ki Bukó kapitány, hogy fiatalabb tiszttársai szinte felugráltak ijedtükben . . . A „punktumánál a poharak is tánczolni kezdtek, úgy rácsapott az asztalra. Mikor aztán formális parancsban értésére adta a kapitány ur jelenlevő nőtlen bajtársainak, hogy k ki nem nősül meg: szamár, — akkor elkezdte a következő mesét: tsm. — Tudjátok, egy hónappal ezelőtt utaz- Utaztam utaztam. . . F.invegyök jegyezve.. . de rossz ma a dinnye . . . Hát elutaztam . . . Károly ! Hűtsd be a boromat! Hát... mit röhögtök ? ! A bajtársak korántsem röhögtek, csak a kis bajuszkák mozogtak hol le, hol fel, amely manövrírozásért bolondulnak az aszszonyok, kivált, ha a két csáp az arczájukat csiklandozza. Bukó kapitánynak azonban nem tetszett a bajusz billegetés. Sohsem látták még alantas tiszttársai olyan zavartnak, mint ez alkalommal. — De hát hová utaztál kapitány uram ? — kérdé végre Jani főhadnagy, látva a kapitány feldagadt arczát s az ártatlan rántottcsirke iszonyú szenvedését. A vendégek már elhagyták a vendéglőt, alig volt egy két meditáló az asztalok mellett s igy csak kevesen láthatták, mint küzd Bukó kapitány a torkával. — Mi bajod kapitány ur? Rosszul vagy? — Nem a?!... Megnősülök... el vaBukó kapitányom napval lélekzett.