Pécsi Napló, 1895. augusztus (4. évfolyam, 184-207. szám)
1895-08-01 / 184. szám
9 nyelvének a francziát ismerje el. Ki beszéli a magyar nyelvet, néhány nagy külföldi tudóson kívül más, mint a magyar, kinek nyelve nemzetközi jelentőségre mindaddig szert nem tehet, míg Magyarország maga egészen magyarrá nem lesz. De szükséges-e, hogy az anyagilag is még gyenge lábon álló Magyarország annyi pénzt költsön el külföldön, mint azt tényleg évről évre fokozódó mértékben tapasztaljuk. Karlsbad az egyetlen fürdő a világon, melyet más fürdő nem pótolhat. Oda tényleg beteg emberek járnak, és a magyar étel nehéz emészthetősége hozza azt magával, hogy Karlsbad évi 35.000 fürdővendége között legalább 5000 magyar van. De miért keresik föl a magyarok oly nagy számban a luxus fürdőket, amilyenek az összes osztrák birodalom tartományaihoz tartozó többi fürdők, az már teljesen érthetetlen, és másként, mint divatnak, hiúság kielégítésének, vagy sok esetben nagyzási hóbortnak nem jelezhető. Nem túlozok, midőn 100.000 magyar embert nevezek meg, mint olyat, akik a nyáron át külföldi fürdőket keresnek föl. Vegyük átlag, hogy egy ember csak 300 forintot ad ki külföldön, máris milliókra rúg azon összeg, mely Magyarországból évenkint kivándorol, anélkül, hogy ezért bármely oldalról rekompenzációban részesülne az ország, mert hozzánk, sokat mondunk, ha átlag 1000 külföldi jő el fürdő-inkbe évenkint. Ezeknek elismerésében, mily szép, mily kellemes itt Magyar-országon nem szenvedünk hiányt, sőt ezeknek dicsérete évenként újakat buzjdít arra, hogy hozzánk ellátogassanak, de a szaporulat e téren nálunk oly lassú, mint amily rohamos külföldön. Ismeretes és igen helyes a külföldön üdülő magyarok azon ellenvéleménye, hogy a magyar fürdők nélkülöznek minden kényelmet. Tessék azonban sűrűbben keresni föl a magyar fürdőket, tessék abba époly büszkeséget helyezni, hogy Bártfán vagy Korytniczán nyaralunk, mint Ischlben, vagy Zell am Seeben, akkor egyszerre föllendül a fürdőipar is Magyarországon, mely ha nem is rendelkezhetik majd 360 millió forint befektetéssel, mint ezt az ép most megjelent schweiczi üdülőhelyek kimutatásában olvastam, de azért mégis rohamos fejlődésnek indulhat, a magyar ember akkor otthon üdülhet, és a magyar pénz egyes szegényebb magyar vidékeket fogja anyagi jólét elé vezetni. Akarni kell, hazafiságból esetleg még az igényeket is leljebb lehet szállítani, és akkor nem kell majd a kedves osztrák testvéreket rendre utasítanom, mert a magyar filléreknek tömeges Ausztriába való vándorlását azzal hálálja meg: „Pfui, mau hört ja hier mehr ungarisch sprechen, des unsere Sprache!“ Jellemző e mondat. Vonjuk le belőle a tanúságot, és használjuk azt föl Magyarország javára! időben sem ki, sem be nem tudott járni a pógár az udvarán. Már Gyarmati uram háza felé közeledtek a kubikusok. Hogy semmi fenakadás ne történjék. Gyarmati uram oda kérette az öreg Hanszot, hogy csináljon egy kőhidat a portája elé. A kubikusok mellé ki volt rendelve valami úrmester, aki rájuk felügyelt s a munkálatokat vezette. Konok fejű egy német volt az is. Rabbiátus házsártos ember, aki egész nap veszekedett a munkásokkal. Semmi ellentmondást el nem tűrt, mindenkit letorkolt. No, ezt kellene egyszer összehozni az öreg Hanszszal, hadd ennék meg egymást Éppen ezen gondolkoztam, mikor az utcza túlsó során látom az öreg Hanszot feltűnni a maga schildes sapkájában, a hosszú czafrangos kötényében, mészpecsétes bagaria czizmáiban. Egyenesen az urmester felé tartott, aki javában lármázott a munkásaira. Az öreg Hansz megvárta, mig kidühöngi magát s aztán odaköszönt neki szelíd tisztességes hangon, ami szokatlan volt az öreg Hansznál : — Aggyon Isten ! A munkavezető német odafordul feléje, végig méri kétszer-háromszor a szemével : — No mi lesz ? — veti oda egész gorombán. — No, mi lesz ! Hát az lesz, hogy nekem jelölje ki, hova lehet a Gyarmati János kapuja elé hidat csinálni — szólt a Hansz egy-két hanggal feljebb. Nem kellett a németnek több, ő még fennebb kezdte . — Semmi közöm a maga Gyarmati Jánosához. — Azt maga nekem ne mondja, hogy van-e köze, vagy sincs. Én tudom, hogy kinek mihez van köze. Elég ha nekem van hozzá közöm. Én oda hidat akarok csinálni. — Hát csináljon. — De nekem tudnom kell, milyen széles lesz az árok. — Ha elkészül, majd meglátja. — Ha elkészül? Akkor már bemagazrozhatja. Nekem azt előbb kell tudnom. — Én most nem érek rá. — Magának arra rá kell érni. — Maga nekem nem parancsol. — De parancsolok. — Parancsol a kutyának. Tyúk ! aki fogantatta ! Ez már több a soknál. Az öreg Hanszszal ilyen hangon mer valaki beszélni ? Ezt már nem lehet hagyni. Az volna szép, ha egy ilyen jöttment letorkolná az embert. Az öreg Hanszban forrt a méreg. Bajusza ijesztően meredezett szét. Szemei tüzes villámokat szórtak. Oda lépett egészen az ellenfeléhez s oda tolta az orrát amannak az orrához : — Hát kicsoda maga mi ? ! — ripakodott rá felhőhasogató hangon, — úrmester, gyepmester? Én magánál nagyobb urat is láttam már. De az sem hagyta magát. Egy teljes quinttel még magasabban kontrázott vissza : — Én is láttam már magánál nagyobb ökröt. ,Pécsi Nank 1 135. augusztus 1 A pécsi jogakadémia. A pécsi jogakadémiának a) kulturpolikai kiváló jelentőségét a legékesebb szavaknál meggyőzőbben bizonyítják úgy a múltnak, mint a jelennek számos adatai, amelyekből legyen itt elegendő arra utalni, hogy az ország első egyeteme (studium generale) Pécsett állíttatott fel), és hogy a múlt század végén Győrből Pécsre áthelyezett kir. jogakadémia, valamint utóbb az 1833—4. tanévben működni kezdett Szepesy-féle joglyceum 1848-ig, már földrajzi fekvésénél fogva is Horvát- Slavon országokkal szemben fontos kultúrpolitikai missziót teljesített, amennyiben *) A pécsi jogtanárok »Emlékirat«-ából, amelyet a kormányhoz benyújtottak. 2) A pécsi egyetemet V. Orbán pápa 1367-ben erősítette meg. »Ut in civitate Qanque ecclesiensi sít Studium Generale tami in Iuris Canonici et Civilis, quam alia qualibet licita, praeterquam in Theoligica facilitates, etc. Eehsr Cod. Dipl. IX k. 4 r. 65. 1. a nevezett országrészek intelligencziájának nagy része a pécsi jogiskolában kereste és találta meg kiképeztetését a hazai jogtudományokban. A pécsi jogakadémia az említett társországokkal szemben ily kultúrpolitikai jelentőséggel bír az 1853 : 30. tcz. által szabályozott viszonyok között a jelenben is. Igazolja ezt már azon jelenség is, hogy évről-évre növekszik a társországokból és főleg Fiuméból a pécsi jogakadémiát látogató joghallgatók száma De igazolja a pécsi jogakadémia kultúrpolitikai jelentőségét az is, hogy ezen főiskolának épen Pécsett leendő felállítását annak idejében nemcsak Pécs városa és Baranya megye, hanem — miként alább feltüntetve lesz — az ország több távolabb eső megyéje is szorgalmazta, és a különböző rendszereken alapult kormányok is annak fel illetőleg visszaállítását elrendelték, mit aligha tettek volna, ha abban nem kultúrszükségletet ismertek volna fel. Pécsnek, a magyar tudományos élet egykori góczpontjának, a mohácsi vész után harmadfél századon át nem volt főiskolája, mígnem II. József a Mária Terézia által 1774-ben Győrött felállított hittani, jog- és bölcsészeti karral biró akadémiát 1785-ben Pécsre helyezte át. Ez az akadémia azonban 1802-ben ismét Győrbe lett visszahelyezve. Ezen veszteség okozta fájdalom érzetében indult meg Pécsnek mintegy ősi jogon alapuló az a törekvése, hogy addig is, míg e város a sors kedvezőbb körülményei és viszonyai között tudományegyetemet nyerhetne, egyelőre legalább az elveszett kir. jogakadémia helyett ugyanoly minőségű főtanintézetet nyerhessen. E törekvés eleintén a közhajtás gyakori ismétlődésébek nyilvánult, míg végre báró Szepesy Ignácz pécsi püspök nagy anyagi áldozatokkal a „püspöki lyczeum" név alatt felállítandó főiskola számára megvásárolta és helyreállította azt a terjedelmes épületet, amely először remete szent Pál rendjéé, utóbb a vallásalapé, később pedig Baranya megyéé volt, ahhoz még két külön házat csatolt, az egyiket nyomdának szereltetvén fel, a másikban pedig nyilvános könyvtárt rendezvén be, végre pedig tőkében 100,500 pengő forintot helyezett gyümölcsözőleg el e főiskola költségeinek fedezésére.