Pécsi Napló, 1899. január (8. évfolyam, 1-25. szám)
1899-01-01 / 1. szám
1999. január 1. tetszik ! Hogy mily kevéssé vannak katonás szellemben nevelve, erre nézve legyen elég felhoznom ami esetet, midőn egy tábornok szemlét akart tartani az egyik csapat felett s már közeledett hozzá, mind felálltak egy közember kivételével, ki — kérdőre vonatván — azt felelte, hogy neki a tábornok nincs bemutatva, s csak kapitánya nagy kérésére csatlakozott a többihez. Egy ízben meg az ezredes kiadta a parancsot : „X ik század ma éjjel ki fog vonulni a sztrájkoló munkások ellen!“ »„Mi bizony éjjel senki kedvéért se rukkolunk !"“ Volt a felelet, s nem is rukkoltak és az ezredesnek be kellett érni a felelettel, mert nem tehet ellene semmit. Ruházatuk : Széles peremű barna pörge kalap, aminőt a magyarországi tótok hordanak, s rajta baloldalt — annak jeléül, hogy az illető katona — pléhből két kis keresztben álló fegyver van : hamuszürke vagy világos kék kabát sárga gombokkal ; valamivel sötétebb kék hosszú nadrág ; s lábbeli, a minő nekik tetszik ; a sarkantyú még a huszároknál is fölösleges. Jól nézhetnek ki, uszye ? Most azonban nagyjából kimerítettera eddigi tapasztalataim és hallomásaim tárházát, de még hadd maradjon valami máskorra is. Midin meg régi jogászpajtásaimat, daltestvéreimet, s jó ismerőseimet mind szivből üdvözölném, maradtam őszinte tisztelője : Jilly Aurél. Egy kalandornő Pécsett. — Regényrészletek a vizsgálóbíró előtt. — Pécs, deczember 31. Egy idegest égalj forró napja alatt, ott a hol a partokra csapdosó tenger sós párája lehelete leng a cziprusok és szikomorok körül, a hol egy letűnt világ hős alakjai teszik élénkké az ifjak képzőlmét és a ködbevesző part árnyban azébenterrageok hidai vonulnak , hangtalanul, a szellemek némaságával, ha leszállt az alkony és megszűnik a hajók tülkölése, abban az országban találkozott a franczia sorhajó-hadnagy a névtelen mulatt leánynyal. A leánynak barna volt a bőre, aprók, keskeny nyílásúak a szemei. Széles, vérpiros ajakán, amely ritkán húzódott mosolyra, sohasem égett még férficsók követelő tüze. Ő nem járt kaczér szoknyában akkor a kikötőben, mikor a hajók durva népe néhány órára szerelmet vásárolt magának és először nyiltak boldog sejtelmes nézésre szomorú szemei, mikor a fiatal hadnagy egy véletlen találkozás után, megsimogatta fénytelen haját és idegen nyelven súgott sok érthetetlen dolgot a fülébe, amiket tán akkor se értett volna meg, ha az ő nyelvén mondja. A hadnagy elhajózott, mert a hadnagyok mindig elhajóznak és a mulatt lány künn ült a kikötő egyik kőoszlopán és a tengerre bámult könyben úszó szemekkel. Eltűnt az utolsó füstfoszlány is. Osireff Angelo, Tunisz piszkos kikötőjében kezdődött el a regény, melynek ez a két alakja rég eltűnt az elmúlás vagy az ismeretlenség homályában. De az ő néhány órás viszonyuk adott életet annak a leánynak, aki a maga érdekes regényét végigbogozta egész Európában. Csak fejezeteket kaphatunk Osireff Angéle, máskép Csinszky Vilma kalandos életéből, melyet ha végig tudnánk kísérni az okszpozíczión kezdve a bonyodalom minden fázisán, bizony elmondanánk mi magunknak : — Minek is olvastuk mi Montepin és Zola írott dolgait, mikor a valóság egy regényben nyújtja a kettőt. Csak egy kevéssel több a borzalom, egy kevéssel több az életigazság benne. Amit mi elmondunk, az még nem az utolsó kötet, de legközvetlenebbül ez érdekel bennünket: egy nyugvó perez, egy lucidum intervallum a bonyodalom hajszájában itt játszódik le Pécsett. A khedive háremében, Angelenek hajlékony volt a dereka, mint a tigrisnek, a mely ott tanyázik anyai őseinek honában, szemeiben, mozdulataiban még volt annyi franczia pikantéria, hogy tán csak ötödször tánczott Kairó utczáin a gyéren hulló baksisért, amikor a mulatt nő előtt egy mozdulatra, egy mosolyra kinyíltak az alkirály háremének a kapui. Nem rézpénzért tánczott már, hanem aranyakért és a csókjának is ez volt az ára. Hitvány ár! Csókért arany ! Angéle csókra vágyott a csókjaiért. Nem érezte jól magát a zárt légkörben, a puha szőnyegek között, a három fojtónz illatos levegőjében és mikor egy este egy tengerésztisztet látott elhaladni a sűrűn rácsozott ablak alatt, megvillant a szeme. Sötétkék zubbonyt, szűk nadrágot viselt, bajusza meg szőke volt és széjjel volt fésülve. Kurta szárú angol pipa füstölt a szájában. Másnap reggel ott volt Anglée a „Mouette“ fedélzetén és néhány nap múlva Marseille kikötőjének a hosszú mólójáról szomorúan nézett egy távozó hajó után. Először a hajótest, majd a kémény, azután meg a fest is eltűnt a távolság ködében. Oh, azok a hadnagyok mindig elhajóznak ... Párosban. Osheff' Angéle néhány hétig sherryt és a grogot mért részeg matrózoknak az „Étoile“-ban. Bele tudta élni magát minden helyzetbe. Nem volt semmi fájó a kacagás zenéjében, amely a durva röhögésből kicsendült és csak akkor gondolt arra, hogy nem végleges e helyzet, amikor elébe állott egy czvikkeres alacsony kis fekete úr és meghajtotta magát: — Bernardin L’ouvrere vagyok, egy párisi czég utazója, még egy néhány napig itt maradok Marseilleben Aztán visszamegyek Párisba. Jöjjön velem Angéle. Dt van csak élet egy ilyen nő számára, milyen maga. Itt matrózokat szolgál, ott grófok szolgálják ki magát. — Párisba, Angéle, Párisba 1 * A „Bois de Boulogne“ árnyas fasorai alatt egygyel több volt egy kis idő múlva azoknak az elegáns magánfogatoknak a száma, melyek a kipirult arczú, czobolyprémes bundába burkolt sikkes tulajdonosnők és a legújabb divatnak triumfáló menetét képezik. Angélet selyem, csipke és hódolat vette körül. Barna szépsége, mely most már megtalálta a ragyogásban hozzá illő keretet, mozgásba hozta a párisi hang velt elkényeztetett férfi népének a vérét. Elegáns budoárjában ha nem is adott egymásnak találkozót a párisi férfi-világ, férfiakban és találkozókban nem volt hiány. A legintimebb viszonyban Louvrérerel maradt, az első barátjával, ő segített berendezni a selyemmel bélelt, barátságos kis othont és a szivességeit Angéle mosolylyal és kitüntető figyelmével honorálta. Gyakran egyedül az ő számára volt otthon és csak az ő csókjai mozgattak meg lelkében mélyebb érzéseket. Néhány hónap telt egy el pompa és fényűzés között és Angéle nem fáradt bele az élvezetekbe. Csak valami újra vágyott. Egy verőfényes nap déljén, amikor Angéle kidugta borzas fejét az ágya világoskék plüs függönyei közül és az álomtól összehúzott szemekkel nézett ki abba a napsugaras másik világba, amely a fekhelyén kívül esik, szokatlan érzés vett rajta erőt. Gyorsan felöltözködött, még szobalányát sem csengette be és anélkül, hogy mest egyszer körülnézne az intim, kis tanyán, az ajtó felé indult. Innen sem fordult meg, hanem gyorsan lefutott a lépcsőkön és vad őrömből dobogott a szíve, amikor beleült egy bérkocsiba a kertlak előtt. Ott hagyott mindent: fényt, ragyogást, fényűzést és örökre eltűnt Páriából. A becsület utján. Berlinbe ment. Uj, tiszta életre ébredt. Beszélt angolul, francziául, németül, sőt még arabul is, kitűnően zongorázott, hat beállott egy úri házba nevelőnőnek két felnőtt leány mellé. Itt vette fel az Osinszky Vilma nevet. Uj lakhelyén zajos élet folyt. A két leány hozománya előkelő társaságot csődített össze a berlini elegáns házban. Gyakran adtak estélyeket s ilyenkor Vilmának — csak e néven ismerték — az a szerep jutott, hogy zongorázzék. Egy ilyen este, mikor zajos élet forrt a nagy szalonban és telve volt vendégekkel a hás, a nevelőnő egyszerre ijedten rezzent össze zongorázás közben. Valaki a régi nevén szólította : — Angéle, — hangzott a háta mögött. Egy fekete fő hajlott fölé, akiben egyszerre megismerte ott hagyott párisi Protektorát, Bernardin Louvreret. Egy lármás keringőt játszott éppen, más nem hallhatta azt a fojtott hangú társalgást, amely lefolyt köztük. — Ön itt, Angéle ! Milyen váratlan találkozás ! — Ne tegyen tönkre, az Istenre kérem ! Ne áruljon el. Itt Vilma vagyok, nem Angéle. — Hát Vilma, mindegy az, ő se fogja azt megtagadni tőlem, amit Angéle oly bőkezűen osztogatott. Nos, Vilma, mikor szabadul a zongorától. — Nem akarok tudni magáról, hagyjon . . . — A férfi követelődzött, a leány nem engedett. — Vigyázzon, Vilma ! Ha nem enged, elárulom! . . Azzal ott hagyta a zongorát. A keringő befejezve, Vilma kiment a teremből feltűnés nélkül. Csak a legszükségesebbeket gyűrte egy kézi táskába és azzal menekült. Merre ? Azt maga sem tudta. Fokról-fokra. A városok neveiről lehetne czimezni minden kis fejezetet, melyet róla írunk. Örökösen változott a lakhelye. Berlinből Bécsen és Budapesten át, apró kalandokban gazdag utazás után Pécsre került. Beleszeretett a becsületes életbe. Itt is úgy kereste a kenyerét, hogy beállott egy gyárba munkás leánynak. De a szive nem hagyta nyugodni a sok próbán keresztül ment nőt. Egy fiatal iparos után kezdett érdeklődni, de ez megtudott egyet-mást a leány gazdag múltjából és nem akart tudni se róla. A sors zavarta tovább, Nagyváradra jutott.* Pécsi Napló 6